Fél életét sejtek között tölti; szenvedélyesen érdekli a növények mikrovilága. Kíváncsisága hajtja, az, hogy megismerje az ismeretlen rendszereket. Közben nemcsak gyakorolja, hanem szervezi is a tudományt. Laboratóriumot vezet, utazik, előadásokat tart, és két évtizedig egy párizsi kutatóintézet vezetője is volt. A mikrobiológiai kutatásokban elért eredményeiért Széchenyi-díjjal tüntették ki Kondorosi Éva mikrobiológust. A kitüntetettel Várkonyi Benedek beszélget.

•

Nem gyakori az az út, hogy valaki az irodalom levegőjéből laboratóriumba megy dolgozni.
Az édesapja, Tarnai Andor irodalomtörténész volt. Ennyi irodalmi könyv között hogyan lesz valaki kutató biológus?

Gyerekkoromban az irodalmárok között mindig volt hetente egy összejövetel, Keresztury Dezsőék rendeztek irodalmi délelőttöt vagy délutánt, ahová tizenegy éves koromtól engem is elcipeltek. Én voltam az egyetlen gyerek a társaságban, a „Macsek”. Így aztán nagyon jól ismertem a magyarországi irodalmárokat. Ezért azt gondoltam, hogy majd én is irodalmár leszek, latint tanultam, de úgy éreztem, nem ez az igazi út. Hogy ehhez nincs elég tehetségem, és talán valami mást kellene csinálni. Az Eötvös Gimnáziumban is humán beállítottságú osztályba jártam, de a fölöttem lévő évfolyamokból azt kérdezték, hogy miért nem megyek át az Orvos Vegytani Intézetbe, ott molekuláris biológiáról tartanak előadást, és az milyen érdekes. Az egyetemi felvételi lapok kitöltése előtt három héttel meghallgattam egy-két előadást, és ez eldöntötte a sorsomat.

Titokban érdekelte a biológia?

Rendkívül érdekes, szinte forradalmi volt mindez, hiszen akkoriban a genetika, a molekuláris biológia még nem tört be az oktatásba. Az Orvos Vegytani Intézetben Csányi Vilmos, Venetianer Pál, Duda Ernő és Vida Gábor előadásait hallgattam. Fiatalok és rendkívül lelkesek voltak, jópofák, közvetlenek, és remek előadásokat tartottak. Akkor rájöttem, hogy ez az, ami valóban érdekel. Mindenki nagy megdöbbenésére szakbiológus szakra adtam be a felvételi jelentkezésemet, és nem bántam meg. Ez olyan tudományterület, amely állandó kihívások elé állít, amit nem lehet megunni, és ez teszi ki az életem nagy részét.

Ezen a véletlenen múlt akkor
a természettudósi pálya?

Igen, ezen a véletlenen, különben soha nem mentem volna biológusnak. Még arra is emlékszem, hogy első éves gimnazistaként, amikor biológia bemutató órán engem hívtak ki felelni, a tanárok odajöttek hozzám, és megkérdezték: ugye maga biztos biológus akar lenni, mert nagyon jól felelt. Én pedig vérig voltam sértve, hogy képzelik, hogy én, biológus? Soha. Így alakult. Nem vagyok „dögész”, ahogy apám bölcsész barátai a biológusokat hívták, az állatokat nem szeretem gyilkolni, de a mikrobiológia, a biokémia, genetika vagy a molekuláris és fejlődésbiológia nagyon jól fekszik nekem.

Van valamilyen különleges kapcsolata

a növényekkel, vagy ez már olyan viszony, amelyben nem is számítanak növényeknek?

Nem számítanak növénynek. Ez olyan rendszer, amelyet használ az ember, de a növények nem sírnak, ezért sokkal könnyebb velük dolgozni. A fő kutatási területem a növények és baktériumok együttélése, szimbiózisa. Ez első pillantásra talán egészen egyedinek látszik, de valójában általános érvényű információkat ad különböző szervezetek együttélésére. Ha meggondoljuk, talán egyetlen olyan élő szervezet sincs, amely képes lenne egymagában, mikroorganizmusok nélkül élni. Valójában az egész világ egy szimbiózis.

Mi hajtja előre a kutatásaiban: a kíváncsiság

vagy

a lehetséges tudományos haszon?

Én elsősorban alapkutatással foglalkozom, és a kíváncsiság hajt. Szűkebb szakterületemen az érdekel, hogy két szervezet – a baktérium és a növény – hogyan beszélget egymással, és ez hogyan vezet egy új növényi szerv kialakulásához, és ezen belül hogyan tudják a növényi sejtek tolerálni több tízezernyi baktérium jelenlétét.

Vagyis ezt a beszélgetést kell kihallgatni?

Igen, vagyis azonosítani lehet, hogy mik azok a jelek, amelyekkel a szervezetek egymással tudnak beszélni, és hogy ezek a jelek milyen folyamatokat indítanak el a másikban, és erre mi a viszontválasz. Amikor az ember elkezd dolgozni valamin, akkor olyan témát választ, amely izgalmas, új és fontos biológiai kérdésre ad választ. A mi esetünkben ez a biológiai nitrogénkötés volt. A levegőben lévő nitrogén semmilyen élőlény számára nem hasznosítható, kivéve néhány mikroorganizmust, amely képes a nitrogéngázt úgy átalakítani, hogy az a növények számára is hasznosítható legyen. A biológiai nitrogénkötés leghatékonyabb formája a Rhizobium baktériumok és a pillangós virágú növények szimbiózisával, gyökérgümőkben jön létre, ahol a baktériumok által megkötött nitrogén fedezni tudja a növény teljes nitrogénszükségletét. A mezőgazdaságban nitrogénműtrágyázással biztosítják a nitrogénforrást a növények növekedéséhez. Ez azonban környezetszennyező, és előállítása nagyon sok energiát igényel. Ezért több évtizedes terv, álom a biológiai nitrogénkötés képességének átvitele más növényekre is. Ma már tudjuk, hogyan, milyen molekulákkal beszélget a két partner a talajban, amely beindítja a szimbiózist és a gyökérgümő kialakulását. Kevéssé ismert, mi történik később. Meddig szaporodhatnak a baktériumok a növényi sejtekben, hogyan alakulnak át nitrogénkötő bakteroidokká, és hogyan kerülik ki a növény védekezőrendszerét. Az utóbbi három-négy év munkájával mutattuk ki, hogy a növény az immunrendszer antimikrobiális (mikrobaölő) peptid molekuláit felhasználva és továbbfejlesztve irányítja a baktérium fejlődését és sorsát, hogy a baci csak azt tegye, ami a növény számára előnyös. Hogy a szükségesnél ne osztódjon tovább, hogy utána ne is térjen vissza a szabad életformába, és gyakorlatilag csak a nitrogénkötést végezze a növény számára. Eredményeink publikálása után kiderült, hogy más, például rovarbaktérium szimbiotikus rendszerek is hasonlóképpen, mikrobaölő peptidek felhasználásával működnek. A gyökérgümőkben több száz természetes baktérium- és gombaölő fehérje termelődik. Ezek mindeddig nem voltak ismertek. Kimutattuk, hogy ezek a növényi peptidek laboratóriumi körülmények között nagyobb hatékonysággal tudnak működni, mint a meglévő antibiotikumok. Sajnos személyesen is láttam, átéltem, hogy bizonyos kórházi fertőzésekre mennyire nincsenek hatékony antibiotikumok, és hány ember hal meg ezért.

Akkor ebből akár forradalmi felfedezés is lehet? Vagyis egy olyan szer, amely fölváltja, vagy legalábbis kiegészíti az antibiotikumokat?

Igen. A növényi peptidmolekulákat kémiai szintézissel elő lehet állítani, és utána feltehetően a gyógyászatban használni. Ez azonban hosszú út, és még csak a kezdetén vagyunk.

Ezek alapján mennyire érik meglepetések

a kutatás során?

Sok meglepetés ért, és ezek közül az utolsó ez az eddig teljesen ismeretlen mikrobaölő fehérjecsalád volt. A baktériumok differenciálódása, amely ráadásul a növényi gazdasejtekhez hasonló mechanizmusok felhasználásával történik, szintén egy váratlan felfedezés volt.

Körülbelül húsz évig Párizsban is kutatott,

a CNRS, a Francia Tudományos Kutatóközpont intézetében. Hogy került oda? Ott akart dolgozni, vagy a véletlen vitte oda?

Ez a nyolcvanas évek végén váratlanul és véletlenül jött. A férjemmel, Kondorosi Ádámmal jó együttműködési kapcsolataink voltak a kölni Max Planck Intézettel, ahol éveken át fönntartottak számunkra egy laboratóriumot. Ez a program nagyon rugalmasan működött, föl sem merült, hogy Párizsba menjünk. Gif-sur-Yvette-ben van egy nagy CNRS kampusz, ahol bezártak egy intézetet, és a helyére egy modern növénytudományi intézetet akartak létrehozni. Ide kerestek igazgatót, és végül a jelöltjeik közül Ádámot választották. A CNRS vezetősége jött el az MTA-ba, hogy meggyőzzön bennünket, hogy fogadjuk el az ajánlatukat. Nem lehetett visszautasítani. Négy évre mentünk ki, amiből újabb és újabb négy évek lettek.

Ott be kellett vezetni azt a kutatást,

amit Szegeden elkezdtek?

Igen, de ennél sokkal többet is. Szó szerint a semmiből kellett létrehoznunk az intézetet. Még az épületet is meg kellett terveznünk, amelynek csak három fala állt. Emellett kerestük a legtehetségesebb munkatársakat az egész világból. Szerettünk volna új embereket, új témákat behozni, világszínvonalúakat. Így kezdődött; Ádám irányította az intézetet, ő felelt az intézet tudományos programjáért, ami mellett bele kellett szoknia a nem túl könnyű francia adminisztrációba is, én pedig a saját szakterületünkön folyó munkát irányítottam. Az intézet valóban világhírű lett.

És közben Szegeden is végezték tovább

a munkájukat? Ezt hogyan lehetett csinálni?

Szegeden megmaradt Ádám régi csoportja, amely a CNRS–MTA-egyezmény keretében ikerlaboratóriumi formában működött tovább. Gyakorlatilag mindennapos maradt a kapcsolat.

A kutatás meglehetősen kreatív szellemet igényel. Mennyire engedte szabadon azokat, akik az ön vezetése alatt dolgoztak?
 

Szabadon engedtem, mert az volt a célom, hogy minden fiatal a lehető legjobb eséllyel induljon az életbe. Erős, magas színvonalú PhD-vel, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy a nemzetközi életben, akár pályázatoknál vagy ösztöndíjaknál nagyon jó helyezést kapjanak. Több tanítványomból lett egyetemi professzor, intézet- vagy cégvezető. Az egyik PhD-hallgatóm például két évvel a doktori fokozat megszerzése után egyetemi professzori állást kapott a párizsi Jussieu Egyetemen.

A franciaországi laboratóriumban a vezetése alatt dolgozott lengyel, fehérorosz, francia, belga, spanyol kutató is. Mennyire volt fontos,

hogy ez nemzetközi kutatócsoport legyen?

Úgy gondolta, hogy így jobb az együttműködés?

Azt hiszem, nagyon jó, ha egy labor nemzetközi összetételű. Mert több benne a kultúra, több a szemlélet, több az életforma. Ez érdekes, és serkenti is az embereket. Nagyon jó hangulat volt; egy időben például a spanyol volt a fő nyelv. Magyarországon túl nagy a bezártság, elvétve akad egy-egy külföldi postdoc, pedig nagyon jó lenne a nyitottság, a különböző felkészültségek, szemléletek, munka- és életstílusok keveredése is.

Mindebből a szellemből sikerült átvinni valamit

a szegedi intézetbe?

Szegeden létrehoztunk egy kis intézetet, a Baygent, ami a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közalapítvány keretében az NKTH magyar–francia pályázatával jött létre 2007 márciusában. Hazatérítettem néhány rendkívül tehetséges kutatót az USA-ból, Ausztráliából és Franciaországból, és igyekeztem a nemzetközi szemlélet hazahozni, továbbá egy nemzetközi tudományos testület véleményét is kikérni a programokkal kapcsolatban. Szerintem a Baygen egy gyöngyszem lett a magyar kutatóhálózatban, de sajnos tiszavirágéletű. 2010. december 27-én egy kormányhatározat a közalapítványok megszűnéséről döntött, és a Baygen mint önálló intézet így már nem létezik 2012. március 31-től, de április elsejétől az MTA Szegedi Biológiai Központon belül fogunk tovább működni.

Akkor az elmúlt időben az energiáját

inkább az intézet életben tartása emésztette föl, mintsem azt a kutatásra tudta volna fordítani?

Ez a helyzet demoralizálta a kutatókat. Én külföldről hoztam be nagyon fiatal kutatókat, remekül ment minden. Nincs Magyarországon még egy olyan alapkutatással foglalkozó kutatóintézet, amely állami támogatás nélkül kigazdálkodott volna mindent. Mostanáig ezek a fiatalok nem tudták, miért is jöttek Magyarországra, mert kéthónapos munkaszerződéseik voltak. A franciák fölajánlották, hogy menjek ki, minden támogatást megadnak. Természetesen szívesebben dolgozom itthon, azért is jöttem haza. Ez az intézet kiemelkedő lehetett volna, nemzetközi híre volt. Most talán rendeződik a helyzetünk.

De azért úgy érzi még, hogy a kutatásaiban vannak tartalékok?

Persze, hiszen ez teljesen új terület, amelynek feltárása, megértése egy évtizedre is munkát ad. A kutatási területem újdonsága miatt annyi meghívásom van konferenciákra, hogy ha mindegyikre elmennék, akkor nem is tudnék dolgozni. És e kutatással kapcsolatban választottak meg az amerikai tudományos akadémia külföldi tagjának. Ezt az elismerést is erre a munkára kaptam; és ezt jutalmazta a Széchenyi-díjam is.

Akkor végül is nem nagyon bánta meg,

hogy most nem irodalomtörténetet tanít

egy egyetemen, ugye?

Egyáltalán nem. Számomra ez a tudományterület sokkal dinamikusabb, és nekem sokkal több kihívás van benne, mint egy irodalmi munkában. Persze lehet, hogy fordítva gondolnám, ha azon a területen dolgoznék. A biológiai kutatások minden nap annyi új érdekes kérdést vetnek fel, hogy az ember csak egy töredékét tudja megválaszolni.
 

Kulcsszavak: Kondorosi Éva, nitrogénkötés, Rhizobium, gyökérgümő, peptid, CNRS, Francia Tudományos Kutatóközpont, Max Planck Intézet, Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közalapítvány, Baygen, Szegedi Biológiai Központ