Lukács átértékelése

A kötetben tizenhárom tekintélyes szerző, szociológusok, politológusok és filozófusok vizsgálják Lukács György szellemi hagyatékát. Michael J. Thompson bevezetésében hangsúlyozza, hogy szükséges Lukács átértékelése, mivel filozófiájában – az ideológiai torzulások ellenére – képes volt a kortárs nyugati gondolkodás egyik fő problémáját, az emberi tudat társadalmi közegtől való eltávolodását érdemben tárgyalni. Radikális gondolkodóként Lukács a politikai és etikai motivációkat gátló szubjektivizmus és irracionalizmus okainak feltárását szorgalmazta, és egyedi vonása, hogy Marx eszméit Kant és Hegel filozófiájának perspektívájában akarta továbbfejleszteni. Lukács hitt abban, hogy a társadalom ontológiailag egy magasabb szintre juthat, elméletében az egyén társadalmi viszonyainak objektív dimenzióira összpontosított. Ideológiai orientáltságát a Simmellel és Weberrel szembeni kritikája is meghatározta. Lukácsot egyrészt (mint probléma) a társadalmi fragmentáltság és a kiteljesedett emberi életre irányuló vágy, másrészt (mint cél) az objektív-materialista módszertan kidolgozása érdekelte leginkább. E két szempontból Lukács gondolata ma is releváns, amikor – a jelek szerint – szükség lesz a még érvényben levő (neoliberális) társadalmi-gazdasági modellek helyett alternatívák felmutatására (7.). Jelen recenzióban a tematikai átfedések és terjedelmi tényezők miatt öt tanulmány rövid kritikai ismertetésére szorítkozom.

Stephen Eric Bronner Lukács és a dialektika: kontribúciók a gyakorlat elméletéhez című tanulmányában emlékeztet, hogy a bipoláris rendszer összeomlását követően a marxizmus – így Lukács életműve – jelentősen leértékelődött, és a Lukács iránt érdeklődők főleg annak marxista fordulata előtti esztétikai műveivel (A lélek és a formák-kal és A regény elméleté-vel) foglalkoztak. A Történelem és osztálytudat első, 1923-as megjelenése előtt a marxizmus a szociáldemokrata mozgalmak aktivista ideológiája volt, mely szerint (a történelem sokfázisos fejlődésében) a szocializmus alternatívaként akkor jelenhet meg, amikor egy országban a népesség „kritikus tömege” olyan proletariátussá vált, mely tudatában van politikai céljainak. Ezen ideológia a monarchiákban volt hatékonyan alkalmazható, ahol a szociáldemokraták megalapozottan követelhették a köztársasági államformához kötődő általános választójogot (13–16.). Lukács elméletében központi kérdés volt a társadalom-konstituálás kérdése (constitution problem), mivel – Vicót idézve – a történelmet mindig az emberi kreativitás formálta. A társadalom különösen az állampolgárainak nyújtandó szabadsággal összefüggésben értékelendő történelmi jelenségként: ez kiváltképp a kapitalizmusra érvényes, ahol (a lukácsi terminológia szerint) a kizsákmányolt dolgozó osztály objektív érdeke, hogy – szubjektív szinten is – megvalósítsa önállóságát és szabadságát. E szubjektivitás külsődlegessé tétele (Entäusserung), kreatív ereje egy olyan elidegenedési folyamatban valósul meg, amely az egyéneket a kapitalizmus minimax elvére alapozó, monoton és kreativitás nélküli életre kényszeríti. Kant és Hegel képesek voltak szellemileg megalapozni a polgári forradalmakat, e német filozófusokat pedig (saját felfogása szerint) Lukács volt képes meghaladni, mivel általa a történeti szemlélet – mint elmélet – képes katalizálni a forradalmi gyakorlatot. Itt jól látható Lukács ideológiájának messianizmusa: a Történelem és osztálytudat alapján a „kapitalista imperializmus utolsó fázisa” olyan kontextus, melyben a szubjektumok objektumokká válnak, s így az osztálytudat objektív elmélete nélkülözhetetlen a proletariátus számára – ez az ő objektív lehetőségük elmélete (16–17.). Bronner szerint Az ész trónfosztása Lukács irodalomelméletének filozófiai kiegészítése, melynek megfelelően a nácizmus a XIX. század politikai romanticizmusában és ellen-felvilágosodásában gyökerezik. Lukács számára a fasizmus alapja az irracionalizmus, s ez kiváltképp a „kispolgárság”, illetve a polgárság „reakciós elemeinek” ideológiája. Lukács – nem véletlenül – a hidegháborús feszültség közepette vezette vissza a nácizmust az alábbi szerzőkre: Schelling, Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, Weber, Jaspers, Bergson, Proust, Freud, valamint C. Schmitt és Heidegger. Zárásképp Bronner hangsúlyozza, hogy Lukács idővel a forradalmi eszmét (így az elidegenedés és az objektiváció megszüntetését) utópisztikusként fogta fel, fenntartva azonban az emberi méltóság – szintén utópisztikus – kérdésének érvényességét: az emberi méltóság végeredményben az objektivációval való szembenállás révén őrizhető meg (26–29.).

Stanley Aronowitz Az ész trónfosztása elemzésén túl kiemeli, hogy a magyar filozófus Marx árufetisizmus elvéből kiindulva a szubjektivizmus materialista elvét is körvonalazta, vagyis elsőként ismerte fel a fogyasztói társadalomnak az egyén tudatára gyakorolt hatását, mely az osztálytudatot is semlegesítheti (52.). Az irodalomtörténeti vizsgálódásokra utalva Aronowitz kiemeli, hogy (a fiatal Hegelről írt munka mellett) ezekkel Lukács az ötvenes években foglalkozott Balzac, Walter Scott, Thomas Mann és Szolzsenyicin kapcsán, amellett, hogy kritika tárgyává tette Heidegger, Husserl és Sartre műveit (53.; 55.). Az ész trónfosztásá-ban kifejtett „hegeli–marxi” elmélet lényege, hogy a

kritika három fázisban valósítandó meg: a szerző azon előfeltevéseinek azonosítása, melyekkel az őt foglalkoztató jelenségek értelmezésekor él; annak megítélése, hogy célkitűzését – saját előfeltevéseiből kiindulva – mennyiben érte el a szerző; az irodalmi teljesítménynek az aktuális történeti kontextusban való elhelyezése. Aronowitz is hangsúlyozza, hogy Lukács felfogásában Nietzsche és az „ellenforradalmi” ideológia szempontjából hozzá köthető szerzők azon „fejlődés” „dialektikus történelmi” fogalmának tagadásából kiindulva fogalmazták meg nézeteiket, mely „fejlődés” egy „egalitáriusabb” és a többség számára kulturálisan gazdagabb élet ígéretét hordozta magában (56–57.). Lukács Nietzschét antikonformista és antietatista, ugyanakkor reakciós, álforradalmi, demagóg és relativista szerzőként mutatja be, akinek legfőbb gondolata, (Tatár György kifejezésével) az „öröklét gyűrűje” a fejlődés lehetőségének tagadása, amiből elkerülhetetlenül következik a hatalom arisztokratikus és autoriter jellegének méltatása (58–61.).

A kötetben két elemzés foglalkozik érdemben Lukács irodalomelméletével, Peter U. Hohendahlé (A regény elmélete és a realizmus fogalma Lukács és Adorno szerint) és Kelemen Jánosé (A művészet mint szabadságharc: Lukács, az irodalomtörténész). Adorno kritikáját – kiváltképp a „művészet mint a valóság tükröződése” (Widerspiegelung) lukácsi elvének elvetését – részleteiben vizsgálja Hohendahl (76–77.), majd szemléletesen veti össze Balzac Elveszett illúziók című regényének Lukács-féle „realista” (szociológiai) megközelítését (mely alapján ellentmondás, hogy a történetben ábrázolt polgárság képtelen saját etikai és kulturális mércéi szerint élni) Adornoéval, aki szerint Balzac szövegének ereje a társadalmi determinizmus, illetve a társadalmi közeg irracionális jellegének bemutatásában áll, miáltal Balzac protomodernista: célja nem a „valóság ábrázolása”, hanem a szubjektív és önreflexív mozzanatok megjelenítése (78–81.).

Kelemen szerint Lukács (a görög tragédiák, Dante, Goethe Faust-ja, az említett Balzac, Thomas Mann és Madách lukácsi elemzéseit figyelembe véve) jelentősen hozzájárult az irodalomtörténeti gondolkodás fejlődéséhez (110–111.). A lukácsi Esztétika alapján a periodizáció a művészet, a vallás és a hagyomány közti kölcsönhatás függvényében meghatározandó: e koncepció a művészet mint szabadságharc elmélet alapja. Ezen elmélet kidolgozásához Lukács szempontjából a XIX. századi művek elemzése volt a legalkalmasabb: ez magyarázza a korszak nagy szerzőihez való kötődést. Ugyanakkor számára Dante életműve is jó példa a művészet mint szabadságharc-ra. Míg Croce szerint a filozófia és a tudomány még Dante Színjáték-ában sem alakul át költészetté, Lukács szerint (és ez az anticroceánus Fülep Lajos hatása) ezen átalakítás Dante főművében megvalósul. A dantei allegória újszerű megközelítésének megfelelően bár az allegória kettősséget foglal magában, egyesít is – Lukács kifejezése erre a transzcendencia immanenciája (113–117.). Lukács figyelemre méltó Madách-elemzésében a vélhetően vicói és miltoni ihletésű Az ember tragédiája mint egyfajta „invertált Isteni Színjáték” jelenik meg, amennyiben szereplői számára nincs üdvözülés (123–125.).

Végül néhány szó Michael J. Thompson Ontológia és totalitás: Lukács kritikai elmélet-fogalmának rekonstrukciója című tanulmányáról. Thompson is hangsúlyozza Lukács gondolatának a klasszikus német filozófiával való kontinuitását, különösen a XIX. századi etikák szubjektivizmusa és az ugyanazon etikák objektív meghatározottságából fakadó feszültség tekintetében (230.). Lukács szerint alapjában véve a szubjektivista episztemológia és etika meghaladására van szükség. Ennek kapcsán Thompson hangsúlyozza: bár a „frankfurti iskola” alternatív javaslataiban (így Jürgen Habermas diskurzus-elméletében) vannak értékes elemek, e gondolkodók – akárcsak a német idealizmus képviselői – elkülönítik a tudatot az azt meghatározó objektív struktúráktól (233–235.). Lukács ellenben a társadalom (általa objektívként felfogott) ontológiai struktúrájának megértésére akarta alapozni az etikát, a társadalmi totalitás folyamatos feltárása révén szándékozta megérteni az elidegenedést (Entfremdung). Lukács tehát az ontológiát favorizálta az episztemológiával szemben. E marxista elmélet kulcsfogalma így a munka (labour), amely – lukácsi definíciója szerint – olyan célok meghatározása és az ezek teleológiai kontextusban történő elérésére irányuló eszközök autonóm kiválasztása, melyek alapján a munka egyszerre praxis és poiesis: az így értelmezett munkában valósul meg objektív és szubjektív szintézise (237–239.). Thompson szerint Lukács célja olyan értékeken alapuló objektivista etika kidolgozása volt, mely értékek érvényesítése a társadalmi élet és az intézmények átalakítása révén lehetséges.

A kötet nyilvánvalóan nagy érdeklődést válthat ki a társadalomtudományok kutatóinak köréből, és mindazokból, akik a jelenkori társadalom politikai, kulturális, etikai és gazdasági válságán való túllépés lehetőségein gondolkodnak. (Michael J. Thompson ed.: Georg Lukács reconsidered. Critical Essays in Politics, Philosophy and Aesthetics, New York–London: Continuum, 2011, 264 p.)

Nagy József
tudományos munkatárs,
ELTE Bölcsészettudományi Kar Olasz Tanszék