A disputa visz előre

Molnár Farkas (1897–1945), a modern magyar – és nemzetközi – építészet kiemelkedő alakja nem ismeretlen a művészettörténeti szakirodalomban. Ferkai András, aki tisztelettel adózva a néhai és mai kollégáknak, számba vette az összes eddigi másodlagos irodalmat, mégis joggal állítja, hogy szükség volt egy komplex nagymonográfia megírására. Nemcsak azért, mert több éves kutatómunkával, miközben maga is visszaásott a szakirodalom eredeti forrásaiig, számos új forrást, dokumentumot, feledésbe merült Molnár Farkas-művet és -tervet fedezett fel, hanem mert mindezek kritikus újraolvasásával, minuciózus összevetésével új következtetésekre jut. Ahol ellentmondást tapasztal, kérlelhetetlen következetességgel törekszik a megoldásra. Feladatának tekinti a sokáig átöröklődő hibás adatok, például életrajzi részletek vagy datálások tisztázását, de nem a száraz tudományos pontosság érdekében, hanem mert ennek nemegyszer elvi jelentősége van, erősen befolyásolhatja Molnár cselekedeteinek, választásainak megértését, alkotásainak interpretációját. A szerző fontosnak tartja azt is, hogy a rendkívül sokoldalú Molnár Farkas különböző műfajú alkotásai, a hazai és a nemzetközi szakirodalomban már a kezdetektől méltatott építészi tevékenysége és az utóbbi két évtizedben feltárt képzőművészeti munkássága együtt, egymásra vonatkoztatva jelenjenek meg. Molnár életeseményeinek ismertetésekor, műveinek elemzésekor Ferkai esetenként többféle korábbi álláspontot ismertet, mielőtt állást foglalna. Van, ahol változatlanul több értelmezést is megenged, vagy éppen nyitva hagyja a kérdést. Gondolatmenetének feltárása a felfedezés izgalmát, az együttgondolkozás élményét adja az olvasónak.

A szerző igen tudatosan választja meg a formát. Négy nagy fejezetre osztja az életpálya ismertetését, melyek kronologikusan követik egymást a pályakezdéstől, a weimari Bauhausban eltöltött éveken, majd a húszas évek hazai munkáin át a harmincas, negyvenes éveket összefoglaló írásig. A nagy fejezetek azonban nem folyamatos elbeszélésben bomlanak ki, hanem azoknak a kérdéseknek a mentén, amelyeket az egyes életszakaszok alkotó munkássága felvet. Aprólékos forráskutatással tisztázódnak az egyetemi tanulmányok még homályos vagy ellentmondásos részletei, megismerjük Molnárnak a pécsi művészkörben kibontakozó festői, grafikai tevékenységét, majd a Bauhaus-évek részletes krónikáját. Speciális kutatási probléma a műhelyekben, építész stúdiókban végzett közös munkában játszott szerep tisztázása, mind a Bauhauson belül, mind kívül, Weimarban és Budapesten. A hazatérés után az „avantgárd sokszínűsége” pótolja Molnár számára a Bauhaus-időszak művészi kísérletezésekkel, emberi kapcsolatokkal teli eleven életét. Az építészeti diplomáját végre elnyerő Molnár munkakörülményeinek, alkotói hitvallásának és személyes kapcsolatainak hátterén ismerhetjük meg a villa- és bérházépítészet húszas években készült remekeit, és Molnárt, mint a CIAM magyar csoportjának vezetőjét. A Pro és kontra, avagy hogyan folytatható az „új építés” fejezet szemléletes példa Ferkai módszerére, aki egy-egy kisebb gondolatkörből – Molnár írott programjából, Breuer Marcellel való, a Bauhaus időket követő kapcsolatából, továbbá épületeik, terveik ismertetéséből kiindulva jut átfogóbb következtetésekre, azaz helyezi el mindkettejüket a modern mozgalom folyamatában mint a második generáció tagjait, s ezen belül mint egyéni invencióval rendelkező tervezőket. A harmincas évek izgalmas kérdései közül külön fejezetet kap a flexibilis tér elképzelése, mely Molnár számos kiemelkedő művét meghatározta. Úgy bontakozik ki előttünk Molnár munkássága, hogy láthatóvá válik, hogy sem az általa képviselt konstruktivista esztétika, sem a funkcionalizmus elve nem egységes állandó, hanem mindig új kérdéseket feltevő, önmagát folyamatosan korrigáló folyamat.

Még differenciáltabbá válik a monográfia szerkezete azáltal, hogy az átfogóbb fejezetek közé beékelve, egyes, a szerző által kulcsfontosságúnak tartott műveket, alkotói problémákat külön, részletesen elemző szakaszok illeszkednek. Ferkai eredeti elgondolásokkal gazdagítja Molnár festészetének és grafikájának értelmezését, és friss szemmel képes megközelíteni a korábbi kutatások során már látszólag teljesen körüljárt olyan főműveket, mint az 1921-es Siratás és az 1923-ban készült Fiú légijátékszerrel. Továbbgondolásra készteti olvasóját, mikor Molnár Tamkó Sirató Károly Papírember című verseskötetéhez 1928-ban készült könyvborítóját elemezve olyan interpretációval próbálkozik, amelyhez hiányoznak az irodalomtudomány és művészettörténet együttműködését igénylő interdiszciplináris kutatások. A jól strukturált okfejtésekben, precíz adatolásban elenyésző az olyan kisebb tévedések száma, mint Derkovits Gyula és a Szőnyi kör közvetlennek tűnő kapcsolata, vagy a Delej utcai villalakás falán látható festmény azonosítása

Bortnyik műveként (275. kép), illetve a Bortnyik Sándor által készített fényképen látható szereplők megnevezése mint Bortnyik és felesége (288. kép). Ferkai lényeges árnyalatokkal gazdagítja a KURI-mozgalommal és a képarchitektúrával kapcsolatos eddigi művészettörténeti értelmezéseket, van új mondanivalója az emblematikus Vörös Kockaházról is. A KURI város elemzése nyújt betekintést Molnár urbanisztikai elképzeléseibe, melyeket a szerző Le Corbusier és Ludwig Hilbersheimer ez irányú munkásságával vet össze. A villák, a középületek és a parasztház elemzése kapcsán sorra felvillannak a 20. századi építészet nagy problémái, dilemmái. Talán az egyik legszebb fejezet a fiatal házas Molnár Farkas saját, a Delej utcai villában kialakított lakásának interpretációja. Ferkai a kiemelt részproblémákat körüljáró elemzésekben a művek és keletkezéstörténetük egzakt leírásából kiindulva széles kulturális horizontot jelöl ki, s így helyezi el Molnár Farkas munkásságát a 20. századi építészet és képzőművészet meghatározó hazai és nemzetközi folyamataiban, vagy jelöli meg azokat a pontokat, amelyekben csupán helyi jelentősége van.
A művek elemzését a legújabb kutatási és elemző módszerek mindig célirányosan megválasztott kombinációja szolgálja. Molnár Farkas igen sok műfajt felölelő munkássága – építészet, belsőépítészet, reklámgrafika, tipográfia, festészet, grafika, színház, szakpublicisztika – megköveteli az interdiszciplináris megközelítést. Ferkai természetes, világos stílusban, konkrét esetekre adekvátan alkalmazva él azokkal az interpretációs lehetőségekkel, melyeket a stíluskritikán túl a kritikai forráskutatás, a recepcióelmélet, a művészetszociológia, a hermeneutika és a képtudomány nézőpontja kínál. A Molnár Farkas-monográfia szilárd talpköve Ferkai építész képzettsége, ami nemcsak az épületek és tervek technikailag egzakt, szakszerű leírását teszi lehetővé, hanem azt is, hogy maximálisan hiteles interpretációk születhessenek, melyekben az esztétikai elemzés szorosan összefonódik a funkció, az anyaghasználat és a technikai innováció szempontjaival. Ez a következetesen érvényesített történészi szemponttal párosulva lehetővé teszi, hogy a szerző Molnár eredményeit a maguk korába helyezve, elfogultságok nélkül értékelje, s egyúttal a ma felől is láttassa, rátapintva Molnár Farkas életművének előremutató, máig érvényes elgondolásaira. A szerző birtokában van az ehhez szükséges széles körű áttekintésnek a modern magyar építészet történetéről, s annak mindenkori egyetemes közegéről, ismeri nemcsak a legkiválóbb mestereket, hanem a rejtettebb alkotókat, műveket, tendenciákat is.

Ez a komplexitás, objektivitásra, de egyúttal nyitottságra törekvés elengedhetetlen az eddig ideológiai okokból szőnyeg alá söpört vagy elfogultan kezelt kérdések hiteles kezeléséhez. Ilyen például Molnár Farkas szerepe az 1930-as években, amikor a jobboldali radikális irányultságú folyóiratokban publikált, részben alkalmazkodva azok frazeológiájához, és több munkájában elfordult a pályáját meghatározó modernizmustól. Ferkai árnyaltan elemzi Molnár e kései, falutervezéshez és egyházi megbízáshoz kapcsolódó munkáit is. Könyvéből megismerhetjük Molnár Farkast, az embert erényeivel és esendőségével, sikereivel és egyéni drámájával együtt. A szerző elsősorban megértésre törekszik, mentegetés, szépítés és ítélkezés nélkül, mindig szem előtt tartva a teljes történelmi közeget. Itt is jól érvényesül gondosan alkalmazott módszere, hogy forrásként memoárokat, leveleket, is felhasznál, szintúgy szemtanúk beszámolóit vagy Molnár saját írásait, mindig gondosan ügyelve az alapos értelmezésre, egybevetésre. Így rajzolódik ki részletekben gazdagon, hitelesen egy tehetséges építész pályája, aki bekapcsolódva kora egyik meghatározó irányzatába, a modern mozgalomba, egyéni teljesítménnyel tudta azt gazdagítani. A monográfus azonban nem kerüli meg a pályának azokat a pontjai sem, mikor az építész a körülmények szorításában nem bontakoztathatta ki maximálisan rátermettségét. Ferkai elérte az előszóban pontosan körvonalazott célját, monográfiája rendkívül alapos tudományos mű, és egyben érdekfeszítő olvasmány is.

A könyv szellemesen kialakított szerkezete kezelhetővé, áttekinthetővé teszi a gazdag, összetett, sok fotóval és lábjegyzettel kísért anyagot. A kötet tartalmazza Molnár Farkas munkáinak katalógusát, egy válogatást fontosabb írásaiból, továbbá a függelékben rövid, minden eddiginél pontosabb életrajzát, írásainak teljes jegyzékét. A kiadvány igényes grafikai tervezése Vargha Balázs munkája. A könnyű áttekintést biztosító tagolás, a kép és a szöveg jól követhető tördelése, a jellegzetes vörös-fekete tipográfia élvezetes, de mindig az eligazodást szolgáló ritmusa mintegy hódolat a konstruktivizmus formavilága, a funkcionalizmus ökonómiája előtt. (Ferkai András: Molnár Farkas. Budapest: Terc, 2011, 463 p., 510 kép)

Bakos Katalin

PhD, művészettörténész,
Magyar Nemzeti Galéria