Az erkölcsi alapú demokrácia

Boros János legújabb könyve A demokrácia antropológiája című kötet megjelenését követően született, illetve abból kimaradt írásokat tartalmaz. Ezek a demokrácia mibenlétére kérdeznek rá, vagy különböző problémákat vizsgálnak a demokrácia (illetve egy meghatározott demokráciafelfogás) szempontjából. Találhatunk a kötetben hosszabb tanulmányokat, különböző vitákhoz való hozzászólásokat, egy-egy fogalom megvilágítását elvégző rövid „szócikkeket” (Egy eljövendő demokrácia szótárához), filozófiai tárgyú művekről írt recenziókat, illetve a szerzővel készült interjúkat.

Boros folytatja az előző könyvében felvázolt demokráciaszemlélet gondolati megalapozását. Az egyénre épülő, mindenki által elfogadott morális elveken és valódi társadalmi vitákon alapuló demokráciáról, a hétköznapok demokráciájáról van szó, amelyben saját magunkról döntünk, arról, miként is akarunk élni. Fontos, hogy alapvető, mindenki által elfogadott vagy legalábbis elfogadható morális normákat magába foglaló, a „fékek és ellensúlyok” elvének megfelelően kialakított politikai intézményrendszert létrehozó alkotmányunk legyen. Óriási szerepe van a társadalmi nyilvánosságnak, a ténylegesen lefolytatott diskurzusoknak, a szabad sajtónak, az egyetemeknek. A hatalom alanya a nép, amely nem egy absztrakt fogalom, hanem mi magunk vagyunk. A modern demokráciákban természetesen a nép hatalmát elsősorban közvetett módon, választott képviselői útján gyakorolja, akik tulajdonképpen nem is vezetők, hanem a nép érdekében dolgozó politikai adminisztrátorok. Fontos gondolatnak tartom a szerző azon tézisét, miszerint problémás, ha a demokrácia kimerül a néhány évenként megrendezett választásokon leadott szavazat aktusában. A demokrácia ennél jóval több, az egyéni élet személyes módja, ahogy John Dewey, a neves amerikai filozófus fogalmaz, de úgy is mondhatjuk, hogy önmagunk folyamatos megalkotása.

Sajnos pont ez a szemlélet hiányzik a demokráciák nagy részében, de még a Boros által kiemelt és példának állított demokratikus országokban (például az USA-ban) is csak töredékesen van jelen. Az biztos, hogy nem lehet érdemben demokráciát működtetni demokratikus attitűdű emberek nélkül. Azokban az országokban, amelyek puha vagy kemény diktatúra után próbálják megvalósítani a demokráciát, alapvetően ez a baj. Hiába minősíthetjük demokratikusnak egy ország politikai intézményrendszerét, ha nem demokratikus elveknek elkötelezett emberek, hanem hű pártkatonák kerülnek pozíciókba, ezt is lehet nem demokratikus módon működtetni.

Nem kell messzire menni, Magyarországon is problémák vannak e tekintetben. Boros is vizsgál hazai ügyeket a demokrácia általa vallott felfogásának szempontjából. Szó esik például a politika és a politikusok magatartásának erkölcsi megítéléséről, az oktatási rendszerrel kapcsolatban felmerült dilemmákról, az új magyar alkotmányról (az alkotmány tervezett szövegéhez kapcsolódóan bizonyos javaslatokat is megfogalmaz Boros). Anélkül, hogy az aktuálpolitikai vonatkozásokba belemennénk, megjegyezhetjük, hogy ma sokak számára kérdésként merül fel: valódi demokráciában élünk-e? Pontosan azért, mert úgy látják, hogy a politikusok érdemi társadalmi viták nélkül hoznak döntéseket, és az államhatalmi intézmények működtetése, a különböző magas rangú állami tisztségviselők kiválasztása nem mindig a demokratikus elveknek megfelelően történik. A szerző hangsúlyozza, hogy meg kell szüntetni az ország politikai kettészakítottságát. „Az egyetlen Magyarország csak olyan lehetne, amelyet az alapelvekben minden itt élő támogatni tud.” – olvashatjuk a kötetben (115.). Sajnos ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk: az új alkotmányt nem érzi mindenki magáénak, hiszen valódi társadalmi egyeztetés, viták nélkül hozták létre „felülről”. Nem mi alkottuk meg az alkotmányunkat, hanem úgy kaptuk, így nem mondhatjuk el, hogy tényleges társadalmi morális konszenzus áll az új alaptörvényünk mögött.

Néhány hazai vonatkozású kérdés tárgyalásán túl számos aktuális, átgondolásra érdemes téma merül fel a kötetben. Így például a többnyelvűségnek, a mobilkommunikációnak és a géntechnológiának a demokráciával való összefüggéseit vázolja fel a szerző. Kevesebb szó esik az Európai Unió demokrácia-problémáiról, mindesetre Boros elfogadja Jürgen Habermasnak azt a tézisét, hogy Európa mint politikai entitás akkor lesz életképes, ha polgárai közös politikai azonosságtudatot és nyilvánosságot hoznak létre.

Több tanulmány is foglalkozik a neves amerikai pragmatikus filozófus, Richard Rorty nézeteivel. Fontos az a gondolat, amelyet Boros is kiemel Rorty utolsó, még életében megjelent művéből, hogy át kell alakítanunk a filozófia szerepéről vallott felfogásunkat. A filozófia ne pusztán egyetemi diszciplína legyen, amelyet csak kevesen művelnek mindenféle társadalmi hasznosság nélkül, hanem váljon „kulturális politikává”. A filozófusoknak is azon

kellene dolgozniuk – véli Rorty –, hogy olyan kultúrát hozzunk létre, amelyben kevesebb az elnyomás és több az igazságosság. A filozófiának közbe kell avatkoznia a nyilvános vitákban, vagy akár bizonyos esetekben a beszélgetés menetét is befolyásolnia kell. Mivel a kulturális politika megelőzi az ontológiát, ezért nem feltétlenül helyeselhető az az álláspont, miszerint először arról kell beszélni, hogy mi az, ami van, ezt fel kell fedezni, meg kell ismerni, utána pedig eldönthetjük, hogy tovább is beszélni kívánunk-e róla, és miként értékeljük azt. Rorty szerint bizonyos esetekben vissza kell utasítani a kutatást, a világ feltárását: akkor, amikor ez károsan érintené az embereket, főként, ha a létüket is veszélyeztethetné. Mivel nehéz eldönteni, hogy mikor áll fenn ilyen helyzet, ezért a filozófiának ennek megválaszolásában segítséget kellene nyújtania. Mindehhez a következő kiegészítést fűzném hozzá: a filozófiától, a filozófusoktól nem lehet elvárni, hogy csak konkrét társadalmi hasznot hajtó problémákkal foglalkozzanak, ez ugyanúgy leszűkítése lenne a gondolkodásnak, mint ha elutasítanák az aktuális társadalmi-kulturális kérdések filozófiai vizsgálatát.

A Boros János által felvázolt demokrácia-modell alapgondolata, hogy közösen kell kialakítanunk azokat a kereteket, amelyek között élni szeretnénk, elsősorban erkölcsi alapelvek formájában. Ha a Habermas által kidolgozott diskurzusetika fogalmait használjuk, azt mondhatjuk, hogy az igazságosság és a jó élet kérdéseit el kell választanunk egymástól: mindenki maga dönthet arról, hogy milyen (partikuláris) értékek, elvek alapján rendezi be az életét, de vannak olyan közösen kialakított morális normák, amelyeket mindenkinek be kell tartania: a demokrácia normatív alapelveinek morális diskurzusok során kialakított konszenzusokon kell alapulniuk. Ugyanakkor Habermas rámutat a morális normák és a jogi normák közti különbségre: az előbbiek a nyelv- és beszédképes szubjektumok lehetséges interakcióját szabályozzák, az utóbbiak pedig egy konkrét társadalom interakciós összefüggéseire vonatkoznak, így egy meghatározott államterületen és az állampolgárok társadalmilag lehatárolt közösségén belül érvényesek. Ezért minden jogi közösség és az alapjogok megvalósítása szükségszerűen „etikailag impregnált”. Ez azt jelenti, hogy a morális diskurzusok mellett a közös társadalmi értékek tisztázásáról szóló etikai diskurzusok eredményei is befolyásolják az adott jogrendben a jogi normák tartalmát, ezért minden jogrendben nemcsak az alapjogok univerzális tartalma jut kifejezésre, hanem egyúttal egy partikuláris életforma is. (Lásd erről: Jürgen Habermas: Harc az elismerésért a demokratikus jogállamban [fordította: Weiss János, Fordulat. 5. szám, 2009 nyár]).

Az erkölcsi alapú demokrácia tehát az alapvető morális elveken túl is tartalmazhat olyan etikai elvárásokat, amelyek a társadalom tagjainak értékkonszenzusán alapulnak. Nagyon fontos, hogy ne az éppen hatalmon lévő párt vagy pártok által preferált értékeknek a társadalom egészére való ráerőltetése történjen, ez semmiképpen sem elfogadható. De az alapvető morális elvek mellett a valóban közös értékek érvényesítésére is szükség van, mert a szabadság társadalmában – főként a gazdasági szabadságból következő mechanizmusok miatt – komoly problémákkal kell szembenézni napjainkban is (ezeket Boros gazdasági tárgyú írásaiban kevésbé hangsúlyozza). A szabadság világa a kíméletlen verseny, egy leszűkített sikereszmény, a fogyasztáscentrikusság, az anyagi bizonytalanság (lásd: „kapitalizmus munka nélkül”, továbbá a globális kapitalizmus a gazdasági és szociális emberi jogok érvényesülése ellen hat) világa is. Nincsenek kevesen, akik saját értékek választása helyett csak sodródnak, a lelki kiüresedettségen és az értelmes életcélok hiányán „pótszerekkel” segítenek, illetve jelen van az ilyen társadalmakban is a kiszolgáltatottság és a nélkülözés. Olyan demokrácia lenne kívánatos, amelynek polgárai azon túl, hogy támogatják a legkülönfélébb közösségek, életmód- és értékalternatívák fennmaradását, egyetértenek abban, hogy mindent meg kell tenni a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentése, a szolidaritás növelése vagy éppen a környezettudatos életmód megvalósítása érdekében. Nagyon fontos szerepe van ennek elérésében a Dewey által is kiemelt nevelésnek, oktatásnak. A cél az, hogy az új generációk tagjai demokrata attitűdökkel rendelkező, társadalmi és globális problémákra érzékeny, nyitott, gondolkodó emberek legyenek. A kulturális politikaként is felfogott filozófia szintén sokat segíthet különböző problémák felvetésével, tisztázásával, megoldási alternatívák kidolgozásával. A valódi demokrácia alapeleme – ezt Boros János is újra meg újra kiemeli –, hogy folyamatosan beszélgessünk, vitázzunk egymással a jelen problémáinak megoldási lehetőségeiről és egy jobb jövő feltételeinek megteremtéséről. (Boros János: Demokrácia és szabadság. Filozófiai írások a demokrácia megerősítéséhez. Veszprém: Iskolakultúra, 2011, 211 p.)

Barcsi Tamás
egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem