Új lendületben a judaisztikai kutatás Magyarországon

A magyarországi zsidók történetéről szóló szakirodalom már a 19. század óta bőséges volt, de talán soha annyira, mint a II. világháború befejezése óta eltelt hatvanöt-hetven évben. Komoróczy Géza régóta várt nagy művének megjelenése ráadásul egy olyan negyedszázad végére esik, amikor a judaisztikai kutatás Magyarországon is új lendületet kapott, hiszen sok évtizednyi hallgatás vagy kényszerű mellébeszélés után a földnek ezen a részén is megint lehetővé vált szabadon vizsgálódni és publikálni e tárgyban.

„A magyarországi zsidók története – olvassuk a könyv bevezetőjében (I, 17.) – a zsidó nép történetének egyik fejezete, egyszersmind Magyarország történetének szerves része is.” A munka egész komplexitása olvasható ki ebből a mondatból, valamint annak magyarázata is, hogy a téma pontos, részletekbe menő és minden releváns forrásanyagot fel- és kihasználó áttekintéséhez miért volt a szerzőnek két vaskos kötetnyi, csaknem két és félezer oldalt kitevő terjedelemre szüksége. Voltaképpen két történet fut egymás mellett, amelyeknek mindegyike egy nagyobb történet hol földrajzilag és időben, hol a cselekvő alanyt illetően korlátolt része. A történet magyarországi szálát minduntalan kiegészíti és perspektívába helyezi az összevetés azzal, ami egyidejűleg Európa más vidékein és más fennhatóságok alatt történt a zsidósággal.

A mű szerkezete klasszikus. Lineárisan halad előre az időben, fejezeteinek határait a tárgyalt történet nagy változásainak szem előtt tartásával alakítva ki. A szerző csak futólag említi, hogy a Kárpát-medencében már a magyarok bejövetele előtti időkből is ismerünk zsidó jelenlétre utaló jeleket, a magyarországi zsidók története azonban definíció szerint a magyar állam alapításával kezdődik, s tömbjeit is ezen államiság (igen viszontagságos) fordulatai szabják meg. E történet természetszerűen „sűrűsödik” a tárgyalt területen élő zsidók számának és szerepének növekedésével; ebből következik az is, hogy míg a munka első kötete majd’ egy teljes ezredévet tekint át, a hasonló terjedelmű második kötetet csupán százhatvan év fejleményei töltik ki. Ez az a kor egyébként, amelyben – más zsidó közösségek történetével összevetve – a magyarországiaké „egyediesedik”. Mint ahogy ekkor alakul ki az a valami is, amit a legújabb idők szóhasználata „magyar zsidó identitásként” emleget.

Talán helyénvaló e ponton világossá tenni, hogy kit-mit tekint a szerző története alanyának. Komoróczy számára a magyarországi zsidóság eredendően egy vallásilag, valamint kulturális tradíciói által definiálható népcsoport, amelynek azonban egymástól is különböző szegmensei vannak a szerint, hogy honnan érkeztek Magyarországra (a Balkánról, Cseh-Morvaországból vagy Galíciából – hogy csak a legfontosabb eseteknél maradjunk). A befogadó közeghez való igazodás folyamata azonban magyar földön is megindul. Ez nyelvátvétellel és ruházkodással kezdődik, s természetesen gyorsabb a nyugatról, mint a délről vagy északkeletről érkezettek esetében. A Habsburg fennhatóság alatt azonban a német legalább ugyanolyan fontos iránya a nyelvi igazodásnak, mint a magyar. Mint ahogyan a jogi hovatartozás meghatározó eleme is sokáig dinasztikus vagy földesúri marad – már csak a városi polgársággal való rendszeres konfliktusok miatt is. Ez a premodern állapot a magyarországi zsidók esetében az 1848-as forradalmat követően fordul át annak az újkori kollektív identitásnak a keresésébe, amelyet a 18. század vége óta Európában a „nemzet” jelent. Komoróczy könyve nagy teret szentel a magyar szabadságharcot kísérő zsidó felbuzdulásnak, ideértve a honvédségbe való tömeges jelentkezést, s az aktív részvétel későbbi büntetőjogi következményeinek elszenvedését. Az ezt követő évszázadban a magyar földön élő zsidók nemcsak beolvadtak az őket mindinkább (ha nem is surlódások nélkül) befogadó ország társadalmába, hanem úgy viselkedtek, mint akik magyarnak tartják magukat a szó nemzeti értelmében, s keresztény környezetüktől csupán vallásilag különülnek el. Az 1944-es vészkorszak alatti zsidó magatartás tragikus történetéből tudjuk, hogy a magyar nemzeti identitásnak ez a magától értetődősége milyen hihetetlenül – és irracionálisan – erős volt.

Mindezt figyelembe véve, hogyan kell mármost elhelyezni azt az embercsoportot, amelyről a könyv szól, a reá történetileg szükségképp (és Komoróczy szerint állandóan) ható két kötődés, a magyar és a zsidó között? Komoróczy felfogása szerint mindkét kötés „nemzeti” jellegű: a zsidó nemzet esetében 1948-ig, azaz Izrael mint állam megalakulásáig csak antik értelemben, de azóta modern fogalmak szerint is (míg a magyar nemzet esetében 1848-ig a szó csak rendi értelemben használható, össznemzeti tartalmat ezután nyer). Az összeegyeztetés lehetőségét illetően Komoróczy nem foglal állást, beéri a megértéshez szükséges elemek összegyűjtésével. Ez az óvatosság voltaképp műve alapállásából következik: tárgyalásmódja ugyanis tényfeltáró és leíró jellegű, még ott is, ahol normákat idéz meg, és a cselekvők tetteit mérlegre teszi. Komoróczy könyvében tehát első látásra nincs válasz arra, hogy egy magyar illetőségű, ugyanakkor zsidó vallású vagy származású egyed elsődlegesen minek a része: a zsidó népnemzetnek, a magyarságnak vagy esetleg egy ezeknél is komplexebb halmaznak, ahol is a vallási tradíció mellett az európai kultúrához való tartozás a meghatározó elem? A kérdést még tovább bonyolítja (vagy megoldja?) az a félmondat, amely a könyv bevezető fejezetében olvasható (I, 20.): „A zsidó identitásnak minden korban több változata volt”.

A könyv tematikus gazdagságát figyelembe véve nyilvánvalóan nincsen módunk arra, hogy tartalmi újdonságait akár csak vázlatosan is áttekintsük, sem arra, hogy a tárgyalás során felvetődő (új vagy régi) problémákról tételesen számot adjunk. Beszámolónk terjedelmi korlátai csak arra adnak lehetőséget, hogy némi fogalmat adjunk a munka sokrétűségéről, s ízelítőt azokból a kérdésekből,

amelyeket felvet. (Ez utóbbiakról sokkal részletesebben volt módom beszámolni az Élet és Irodalom június 15-i számában.)

A munka első kötete, különösen annak a középkor századait, valamint a török hódoltság korát tárgyaló részei a szerző által felkutatott, illetve felhasznált források gazdagságával tűnik ki. A vonatkozó héber és jiddis források teljes anyagát a szerző egy rövidesen megjelenő könyvben fogja közreadni (jelzem ezt a szorosabban szakmabeliek tájékoztatására). E források számos tekintetben új megvilágításba helyezik Magyarország történetét, ezen belül az uralkodóknak a zsidó népelemhez való viszonyulását, valamint azt a szerepet, amelyet a zsidó pénzemberek az uralkodói feladatok ellátásában mind békeidőben, mind háborús korszakokban játszottak. A zsidókra vonatkozó királyi rendeletek áttekintése pedig arra a megállapításra vezeti a szerzőt, hogy a középkori Magyarországon zsidók nagyobb számban éltek, mint azt eddig feltételezték. Helyzetük első átfogó szabályozása IV. Béla 1251. évi királyi oklevele, amelyet utódai nem kevesebbszer, mint tizenhárom alkalommal erősítettek meg, módosításokkal vagy anélkül, s amelyet még Werbőczy Hármaskönyvében is megtalálunk (I. 177–178.). Ez a szabályozás elismeri a zsidó vallási bíróságot mint joghatóságot, tiltja a zsinagógák háborgatását, és előírja a zsidó rituális szokások tiszteletben tartását. A zsidók tulajdonának védelmében – írja Komoróczy – IV. Béla messzebb ment, mint az e korban szokásos volt (I. 182.). Új szempontokat ad a könyv az olyan koraújkori valláspolitikai fejlemények megértéséhez is, mint például a reformáció kihívásaival szembesülő korai Habsburg uralkodók e tárgyban hozott döntései.

Az utolsó másfél évszázad történetéről szóló második kötetre áttérve e sorok írója igencsak zavarban van. Komoróczy könyve itt oly hatalmas témákkal birkózik meg nagy alapossággal, mint az emancipáció, a zsidó vallás államjogi recepciója, a több részre széttagolódó zsidóság sikeres vagy sikertelen beilleszkedése a környező magyar társadalomba, továbbá: a modern antiszemitizmus megjelenése, annak kormánypolitikává emelése, s mindaz, amit 1920 és 1945 között ez a politika a magyarországi zsidók (és az ország) sorsára nézve jelentett. Komoróczy itt kilép a puszta megfigyelő szerepéből, s mintegy a szembenézés és önvizsgálat szókimondó magyar tanújává lép elő. Ugyanez a kritikus hang jellemzi a vészkorszak után fennmaradt „maradék zsidóságról” szóló fejezetet is, amelynek rejtőzködő-bujkáló magatartását szerzőnk érezhetően helyteleníti. Ahogy már a könyv bemutatóján elmondtam, Komoróczy (aki maga nem zsidó) arra biztatja a zsidó vallású vagy származású nevesebb személyiségeket, hogy „nyilvánosan vállalják összetett, sokrétű identitásuk zsidó elemét”, s ha úgy adódik, „büszkén hangoztassák” is azt (II. 1106.). Első hallásra ez az álláspont jogosultnak tűnik, ugyanakkor azt a kérdést veti fel, hogy a sokrétű zsidó identitásnak nincs-e egy másik, nem kevésbé legitim változata, amelyben a szülőfölddel való azonosulás és a polgári egyenlőség modern szemlélete szükségtelenné, ha nem éppen kontraindikálttá teszi a (vallásilag amúgy is jelentőségét vesztette) „másság” hangoztatását? S hogy a zsidók magyarországi története az identitásnak nem ezt a sajátos változatát alapozta-e meg leginkább?

Ez a kérdés visszavezet ahhoz, hogy a könyv tárgyát mint egészet vegyük szemügyre. Van-e ennek az ezeréves történetnek valamilyen egységes vonalba állítható íve? Mint például hogy a törökök kiűzése után megmaradt, illetve attól kezdve magyar földre kerülő s ott meghonosodó zsidó népelem egyre inkább összeszokott az ott élő többi néppel, s ennek folytán nem csupán honossá, hanem otthonossá is vált ezen a földön? A nehézséget itt a 20. század képezi. Ha az elbeszélés a 20. század elejével érne véget, akkor a kérdésre óvatos igennel lehetne felelni (mint ahogy a könyvben megidézett 1917. évi vita a zsidókérdésről is valami ilyesmit sugallt). De minthogy a tárgyalt történet nem állt meg ezen a ponton, hanem a visszájára fordult, ilyen „otthonosodási” ívről beszélni nevetséges volna. (Holott a magyarországi zsidók kollektív tudata még a 20. század végén is egy ilyesfajta fejlődésvonal emlékét őrizte!) Miközben az ítéletalkotást még az is bizonytalanítja, hogy a magyarországi zsidóság asszimilációját a nem zsidók sokkal kevésbé tekintették sikeresnek, mint maguk a zsidók. (Komoróczy könyve ezt csak érintőlegesen, a zsidóellenes mozgalmak kapcsán tárgyalja.) Az „ív” megrajzolásának további nehézsége, hogy az utolsó hetven évet illetően még a vonatkozó demográfiai adatok is kétségesek (lásd II. 1083.), különösen, ha abból indulunk ki, hogy a zsidónak tekintett népességnek csak egy töredéke jelenik meg a vallásalapú statisztikákban. (Ezeket a könyv jól áttekinthető számsorokban összegezi: lásd II. 1116–1136.)

A kérdések kérdése persze: hogy annak a trendnek, amelyet a befogadó nemzettel való teljes azonosulás törekvése jellemzett, s amely a magyarországi zsidóság körében az elmúlt század közepéig minden bizonnyal uralkodó volt, milyen helye van még a késő modern korszakra jellemző, globalizáció néven is emlegetett, tömeges ide-oda vándorlás viszonyai között? E kérdésre Komoróczy Géza nem ad határozott választ, ámbár sejthető, hogy amikor a jelenkori zsidó világot „megint elliptikus szerkezetűnek”, vagyis a kétezer évvel ezelőttihez hasonlónak látja (II. 1106–1108.), maga is kételyeket táplál az említett trend érvényességét illetően. Hadd emlékeztessek itt arra, hogy felfogása szerint a zsidóság (nemcsak a magyar) ugyanannyira egyetemes kötődésű, mint „nemzetileg” determinált. Népi-nemzeti kisebbségként való léte is ebből a sajátos kettős kötődésből vezethető le. Amiről végső soron Komoróczy is valami olyat gondol, mint Ady, vagyis hogy a zsidó jelenlét „színesíti-gazdagítja” a magyar – és minden más – társadalmat (II. 1108.). (Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon, [I. A középkortól 1849-ig, II. 1849-tól a jelenkorig] Pozsony–Budapest: Kalligram, 2012)

Kende Péter

történész, politológus