Magyar sorsfordulók 1920–1989

Romsics Ignáctól nem idegen a szélesebb közönségnek írt történelmi esszé műfaja. Kutatási területeiből rendre publikált kisebb-nagyobb tanulmányokat napilapok és történelmi folyóiratok hasábjain is. 2010 és 2011 nyara között négy ilyen írása is foglalkozott magyar történelmi sorsfordulókkal. Most ezeket hat további tanulmánnyal kibővítve, egy kötetbe szerkesztve jelentette meg az Osiris Kiadó.

Az olvasónak úgy tűnik, hogy „sorsforduló” alatt Romsics elsősorban az ország területi változásokkal járó eseményeit érti. A tíz tárgyalt sorsfordulóból hat közvetlenül, egy pedig közvetetten (belépés a háborúba) ezzel kapcsolatos. Egyértelműen ide sorolhatjuk a trianoni és a párizsi békeszerződést, a két bécsi döntést. Kárpátalja és a Bácska visszavétele ugyan önálló magyar mozgástérből fakadt, de a kereteket egyértelműen más nagyhatalmak adták hozzá. 1949 – a kötet szerint „a demokrácia vége” szintén alapvetően egy másik nagyhatalom erőteréből indult ki. A sorsfordulóként tárgyalt eseménysorok között csak három akad, amelynek kialakulásában nincsenek direkt külpolitikai meghatározottságok abban az értelemben, hogy mások fejünk felett eldöntött cselekedeteiről, illetve ezek következményeiről lenne szó: az 1956-os forradalom és a rendszerváltás, valamint kisebb mértékben Magyarország belépése a II. világháborúba. Természetesen ezek is csak a nemzetközi politika eseményeinek fényében értelmezhetőek, de itt legalább elmondható, hogy a döntő lökés belülről jött, és ezért létezett komoly magyar mozgástér is.

Minden bizonnyal „kényelmi” szempontok – azaz a korábban megjelent írások – határozták meg azt, hogy mi kerüljön itt tárgyalásra. A kötet címe is jelzi: nem azzal az igénnyel íródott, hogy az összes történelmi sorsfordulót tárgyalja. Ennek ellenére Romsics narratívájával szemben megfogalmazható kritika. Azt még megértem, hogy a királypuccsokat, Gömbös Gyula megbuktatását, az általános és titkos választások 1939-es bevezetését vagy Imrédy Béla kormányra kerülését nem tekinti tárgyalandó sorsfordulónak, holott sok szempont indokolhatná ezek tárgyalását is. A szerző azonban szuverén egyéniség, így joga van olyan koncepcióhoz, amely ezeket az elemeket nem tartalmazza. 1944–1945 mint sorsforduló(k) „nem szerepeltetése” mégis többszörösen megmagyarázhatatlan. Szándékosan írtam többes számban. A Sztójay-kormány intézkedései, az ország totális hadba állítása és a zsidónak minősített lakosság jelentős részének szisztematikus deportálása, illetve legyilkolása ugyanis szerintem kikerülhetetlen. Jelentőségében, károkozásában talán csak Trianonhoz mérhető, különösen, ha az értelmetlenül vagy aljas indokkal elpusztított emberek számát nézzük. Az ország ebben az egy évben majdnem egymillió embert vesztett! A magyar történelem ismert ezer éve alatt hasonló vérveszteségre talán csak a tatárjárás alatt volt példa. Ha az antiszemitizmus áldozataitól eltekintünk, akkor is szörnyűek az adatok, mert a II. világháború halottainak több mint fele a hosszú háború utolsó tizenkét hónapja alatt vesztette életét! Ebből a perspektívából is valódi sorsfordulóról beszélhetünk. Emellett pedig legalább ennyire fontos sorsforduló 1945, azaz az állítólagos „felszabadulás”. Mindkét témáról a magyar lakosságban máig tévképzetek tucatjai élnek. Jóval több előítélet és téveszme tapad hozzájuk, mint a területgyarapodáshoz. A zsidóság deportálása kapcsán máig nem köztudott az ezzel kapcsolatos nemzeti felelősség mértéke, a magyar szervek aktivitásának perdöntő fontossága és a folyamattal kapcsolatos anyagi haszonlesés, illetve a rasszista szociálpolitikai megfontolások. Miközben a Magyar Királyi Honvédség csapattörténet-kutatása reneszánszát éli, a közvélemény előtt nem ismert az a lelkiismeretlenség, amellyel a magyar hadvezetés bizonyos alakjai vágóhídra hajtottak embereket. Ugyanígy kevéssé ismertek azok a megfontolások, amelyek 1945-ben Rákosit és elvtársait vezették. Hasznos lett volna ezért, ha a szerző ezeket is tárgyalja, annál is inkább, mert kompetenciája Magyarország szovjetizálásának kérdésében vitathatatlan, és összefoglaló művei alapján e sorok írója (és egyben tanítványa) abban is biztos, hogy a Sztójay-kormányról is lett volna fontos mondanivalója. Így viszont a kötet belső koherenciája több ponton sérül.

Romsics egyoldalas előszavában nem tartotta fontosnak annak definiálását, hogy mit is kell érteni „sorsforduló” alatt, pedig ez egyáltalán nem egyértelmű. Az egyes tanulmányokban, például az 1949-et elemző írásban ugyan megemlíti, hogy bizonyos folyamatoknak nem könnyű kijelölni a kezdő- és végpontját, de általános eligazítást nem kap az olvasó. Ez sajnálatos, hiszen a szerző biztos kézzel tudta volna orientálni olvasóját arról, hogy mit is jelent a „sorsforduló” kifejezés, mi ennek az értelme, hogyan és mennyiben lehet kiragadni egy történelmi folyamatból egy pillanatot, amelynek nagyobb vagy akár perdöntő jelentőséget

tulajdoníthatunk az adott döntés – azaz a mozgástér – szempontjából. Egy ilyen elemzés azért is hasznára vált volna a kötetnek, mert ezzel egyfajta metodológiai bevezetést is kaphatott volna az érdeklődő olvasó a történeti narratívák kérdésébe, amelyek a „sorsfordulók” kijelölését is meghatározzák.

Lehetséges, hogy a szerző úgy tekint kötetére, mint egyfajta népszerűsítő tanulmánykötetre, amelybe majdhogynem véletlenszerűen kerültek bele írások. Meglepne azonban, ha a külvilág is ennyire laza értelmezési kerettel rendelkezne. Romsics sokkal nagyobb és ismertebb történész annál, mintsem elhihető volna neki, hogy a sorsfordulók tárgyalása nála véletlenszerű, csupán pillanatnyi érdeklődése által determinált. Tartok tőle, hogy a témaválasztásba jobbról és balról egyaránt értékítéletet is beleláttatnak majd, ami a szerzőtől biztos távol állt. Kár, hogy így alakult, mert „sorsforduló” választásaival narratívája sterilebbé vált, holott ha valaki, akkor éppen Romsics Ignác az, aki a közérthető tudományosság nyelvén tudná elmagyarázni a társadalom számára fontos történelmi folyamatokat is.

Ezeket a fenntartások azonban nem érintik az egyes fejezeteket, amelyek mestermunkák. A tanulmányokat jegyzetapparátus és névmutató gazdagítja, az eredetileg külön-külön megjelent írásokba beépültek a kutatás legújabb eredményei is. Igen alapos térképek is segítik az egyes fejezetek mondanivalójának megértését, és esetenként eredeti dokumentumok fotómásolatát is tanulmányozhatja az olvasó. A forrásszövegekhez is külön mutató készült.

Minden íráshoz külön dokumentumközlés társul. Ezek a kutató számára is tartalmaznak újdonságokat, sokszor kifejezetten személyes hangvételűek, mint pléldául Márai Sándor Észak felé 1938. november 24. című írása, amely a felvidéki bevonulásról készült dokumentumfilmről szól. Márai akkor azt gondolhatta, rendkívüli történelmi sorsfordulóról ír, hiszen élményei katartikusak voltak, és ebben egy ország teljes lakosságával osztozott. A filmhíradó arcai „…nem színészkednek, hanem tanúskodnak. Ezek a könnyek, melyek öregemberek és gyermekek arcán peregnek végig, nem glicerinkönnyek. Egy nép tanúskodik e képeken az egész világnak, hogy boldog, mert hazatérhetett.” Márai érzelmei érthetőek, és akkor is azok volnának, ha személy szerint nem Kassán született volna. Visszatekintve azonban már nem ennyire egyértelmű a kép. Hasonló katarzist ugyanis még egyszer elért a magyar társadalom, 1940-ben, amikor (hogy ismét a kötetből az olvasónak minden bizonnyal kevéssé ismert, enyhén rasszista Márait idézzem): „az elmúlt huszonkét esztendős megszállás minden cigány gyalázata [sic!] sem tudta megsérteni Kolozsvárt”. Utólag ezek a katarzisok csak pillanatnyi megkönnyebbülésnek bizonyultak, maradandó hatásuk a nullát közelítette, és ennyiből kérdéses, hogy esetükben csakugyan igazi, sorsdöntő fordulókkal állunk szemben?

Két tanulmánynál volt némi hiányérzetem. A Délvidék visszacsatolása kapcsán Romsics csak annyit ír, hogy a csetnikek akciói váratlanul érintették a hagyományos hadviselésre felkészített magyar alakulatokat, amelyek gyakran pánikba estek, és ilyenkor vaktában kezdtek lövöldözni. Valójában ennek ellenkezője igaz. A magyar alakulatokat a parancsokban kifejezetten felkészítették arra, hogy csetnikekkel szemben kell fellépniük. Más kérdés, hogy hatékony partizánvadász képzettséggel nem rendelkeztek, és ezt a felső vezetés szerbellenes előítéletei sem pótolták. A magyar katonai parancsnokságok kezdettől fogva a „kiirtani” kifejezést használták csetnikek esetében, túszszedést és túszkivégzést rendeltek el. A magyar bevonulásnak minimum 1122 (1945 utáni jugoszláv adatok szerint kb. 3500) halálos civil áldozata volt, miközben a magyar katonaság csak 126 halottat és 241 sebesültet, a jugoszláv haderő 65 halottat és 233 sebesültet vesztett, ezért elmondható, hogy az 1941-es délvidéki események előrevetítették a „hideg napokat” és a magyar–szerb viszony végzetes elromlását. Ezeknek az adatoknak a tárgyalása még inkább aláhúzta volna az esemény sorsforduló jellegét. A másik hiányérzetem a második világháborús hadbalépéssel kapcsolatos. Romsics biztos kézzel kezeli a kérdés forrásanyagát, és nem kerüli ki a felelősség kérdését sem. Ennek kapcsán elmarasztalja Horthy Miklós kormányzót, de azt is írja, hogy ő „elég hamar rádöbbent tévedésére”. Egy fontos körülményt azonban nem említ, nevezetesen a Szovjetunióval szemben támasztott magyar területi követelések kérdését. Sajnálatos, mert éppen ebben érhető tetten a magyar politikai vezetés teljes aránytévesztése. Horthy ugyanis 1941. szeptember 7-én Hitlertől több ezer négyzetkilométert érintő területi korrekciókat kért a galíciai határszakaszon. Ha valami, akkor ez mutatja Horthy végtelen korlátoltságát.(Romsics Ignác: Magyar sorsfordulók 1920–1989. Budapest: Osiris, 2012, 232 p.)

Ungváry Krisztián

történész