DÓCZI TAMÁS

idegsebész professzor,
a Pécsi Tudományegyetem Idegsebészeti Klinikájának igazgatója

Ön gyakorló idegsebész, és a sebész munkája más, mint a kutatóé. Hétköznapi munkájában

tudja használni azokat a kutatási eredményeket, amelyeket Szentágothainak köszönhetünk?

Amikor az ember műt, nem Szentágothai Jánoson morfondírozik. De az ő felmenői között van egy nagyon híres sebész, a dédapja, Lumniczer Sándor. A Lumniczer-fogót még ma is kézbe vesszük néha.

Amikor előkészít egy műtétet vagy operál, abban mennyire van benne Szentágothai munkája?

Sokat köszönhetünk Kiss Ferenc és Szentágothai János Az ember anatómiájának atlasza című művének. Abból tanultunk. Háromdimenziós anatómiai tudás nélkül nincsen sebészet. Márpedig ahhoz, hogy a sebész fejében saját, háromdimenziós anatómiai rendszer alakuljon ki, komoly tanulmányok szükségesek. Szentágothai hihetetlen újítást vezetett be az anatómiai oktatásban. Mi nemcsak mechanikus célként tanultuk az anatómiát, de funkcionális összefüggéseiben is. Az agyban 1012 idegsejt van, elképesztő pályarendszerrel, ezért úgy kell tudni az anatómiát, hogy a hálózati, működési struktúrát is lássuk. Ez is Szentágothainak köszönhető. Ő anatómiai tanulási szemléletünkben újító volt; ez a látás, ez a belénk sulykolt, tanulással és műtéti tapasztalással is kialakult anatómiai rendszer mint térháló működik a fejünkben. Ez navigál bennünket a műtétek során, ebben is jelentős szerepe van.

Azt mondják, hogy az egységes agymodell
az ő sajátos látásmódja volt. A gyakorló sebész számára ez mit jelent? Az Ön „agyképét” – nem tudom, lehet-e ezt így mondani – mennyiben alakította Szentágothai tanítása, útmutatása?

Az ő könyvéből tanultunk mindent, és ez alapvető. A beteg bejön valamilyen panasszal, az ember fölveszi az anamnézist, kikérdezi. Bizonyos algoritmusaink, munkahipotéziseink vannak arról, hogy mi állhat emögött. Egy „panaszsalátával” érkezik; lehet, hogy van agydaganatra utaló tünete, ugyanakkor neurotikus, elhagyta a felesége, elvesztette a munkáját. Az embernek ebből a „salátából” munkahipotézist kell felállítania arról, hogy mi lehet az az összefüggés, amely mögött egy betegség áll. Amikor kialakul a hipotézis, morfológiai vizsgálatokat végzek, hiszen sebész vagyok. Morfológiai elváltozásokat keresek, megcsináljuk a CT-t, MR-t, és látjuk, hogy mi a kóros. Ez alapján fölállítjuk a diagnózist. De amikor a műtőbe megyek, és be kell rajzolni, hogy hol nyitjuk meg a koponyát, akkor az embernek igenis van saját anatómiai rendszere, ahogyan utalt is rá. Ha behunyom a szemem, akkor látom, hogy az a valami hol van, hogyan viszonyul a többi agyi képlethez. Hogyan jutok oda, milyen úton tudom megközelíteni az operációs mikroszkóp alatt. Hiszen olyan utakat kell választani – úgynevezett természetes országutakat –, ahol nem sértem az agyszövetet. Ezeken az utakon haladok, és jutok el a célponthoz. Tehát ahhoz, hogy az ember térben megtervezzen egy műtétet, ahhoz anatómiai rendszerben kell gondolkodnia. Mint az igazi sakkozó, aki behunyja a szemét, és fejben sakkozik.