Teshuvot U-Sheelot:
Studies in Responsa Literature
 

Az MTA Judaisztikai Kutatócsoportja – az ELTE Hebraisztikai Tanszékének oktatóival és kutatóival karöltve – a rabbinikus responzumkutatás hazai központjának, kizárólagos letéteményesének tekinthető.

A Teshuvot U-Sheelot: Studies in Responsa Literature című tanulmánykötet a 2006 októberében megtartott konferencián elhangzott előadások alapján készült. A főcím, Teshuvot U-Sheelot ugyanakkor a rabbinikus responzumok, döntvények héber terminusára rímel: „Sheelot U-Teshuvot” – vulgárisan: „Schales und Tschuves” – azaz „Kérdések és válaszok”.

Hogy minek tekinthető a rabbinikus responzum, arra Bányai Viktória egyik korábbi írásában kapunk választ. Ezek szerint a responzum „írásos válasz valamely jogi, rituális, morális vagy exegetikai kérdésre, amelyet leggyakrabban egy rabbi, ritkábban magánszemély vagy közösség tesz fel, és egy tekintéllyel bíró rabbi válaszol meg.”

A kötetben közzétett írások közül kettő a középkor világát, három a 17–19. századot, további három írás pedig a holokauszt korszakát idézi fel.

Turán Tamás az analógia szerepére mutat rá a rabbinikus döntvények meghozatala, illetve értelmezése során. Az egyik általa elemzett responzum azt a kérdést érintette, vajon szabad-e a beteg embereknek imádkozniuk? A döntvény szövegezői abból indultak ki, hogy a betegek – mint úgymond zavart elméjűek – számára bizonyos imák elmondása tilalmazott. Mesterükre, a 11. század második felében, a francia térségben működő Slomo ben Jichakra – ismertebb nevén Rasira – hivatkoztak, aki betegsége idején tartózkodott egyes imák, így a Tizennyolc áldás elmondásától. Miként az ital befolyása alatt álló embernek sem szabad imádkoznia – érveltek –, úgy a zavart elméjű ember sem imádkozhat. Zárójelbe tett kiegészítés viszont utóbb megengedte a betegek számára, hogy gyógyulásuk érdekében fohászkodjanak az Örökkévalóhoz. Hasonlóan érdekes kérdéseket vetett fel annak körüljárása, vajon a rabbinikus hagyományt elvető karaita férfiak beszámíthatók-e az imádkozáshoz szükséges minimális létszámhoz (azaz a tíz fő meglétéhez). A középkor talán leghíresebb zsidó bölcselője és vallástudósa, a 12. század második felében működő Moshe ben Majmon – Maimonides, Rambam – elutasító választ adott erre a kérdésre, mondván: maguk a karaiták sem tartják tiszteletben az imádkozáshoz szükséges tíz felnőtt férfi jelenlétét.

Zsom Dóra tanulmánya a 14–15. századi spanyol térségben születő responzumok közül azokat vizsgálta, amelyek a konvertita zsidókkal – a conversókkal – összefüggő ügyek bizonyos csoportját érintették. Írása három rabbinikus tekintély, Jichak ben Seset Perfet – más néven Ribash –, Simon ben Cemah Duran – más néven Tasbec -, és fia, Slomo ben Simon Duran – más néven Rasbas – döntvényeit elemzi. A tanulmány által vizsgált responzumok létrejöttét az a társadalmi körülmény indokolta, hogy egyes conversók – önként, vagy kényszer hatása alatt tett – vallásváltoztatásuk után sem szakadtak el közösségüktől, illetve bizonyos élethelyzetekben – így például a kóser borral történő kereskedés révén – interakciókba kerültek a zsidó közösség tagjaival.

A conversók irányába mutatkozó kezdeti bizonytalanság, illetve engedékenység az idő múlásával határozott tiltássá alakult át, hiszen a conversók a nyilvánosság előtt olyan életvitelt folytattak, amely a keresztény szokások szükségszerű átvételét vonta maga után, így rituális értelemben a kóser bor előállítására vagy szállítására alkalmatlanná váltak.

Komoróczy Géza írása Buda 1686-os visszafoglalásához kapcsolódik. Az általa elemzett responzum szerzője – az Amszterdamban, 1712-ben megjelent responzumgyűjteménye után – a Hákhám Cvinek nevezett rabbinus kalandos életútja során hosszú éveket töltött Budán is. Hákhám Cvi az 1686-os ostrom idején vesztette el – nem tudni pontosan, milyen sorrendben – a feleségét és a leánygyermekét. A bemutatott responzum egy Reuvén névre hallgató személy kérdésére adja meg a választ. Reuvén Buda 1686-os visszafoglalása idején vesztette el feleségét és gyermekét. Felesége hozományára – melyet időben rejtett el, így az ostrom után sértetlenül került elő – az elhunyt hitves fivérei tartottak igényt. Ezt az eljárást Reuvén sérelmezte, emiatt fordult kérdéssel a Hákhám Cvihez. A rabbinus válasza Reuvén követelését támasztotta alá: a kérdéses hozomány – a budai zsidók öröklési jogával ellentétben – az özvegyen maradt férjet, nem pedig az elhunyt feleség fivéreit illeti meg. Komoróczy Géza feltételezése szerint ebben az esetben egyfajta ön-responzumról lehet szó, hiszen a kérdést feltevő Reuvénhoz hasonlóan Hákhám Cvi is az ostrom idején vesztette el legközvetlenebb családját. Jogorvoslati lehetőség híján – Budán ekkortájt bizonyosan nem működött rabbinikus bíróság – a Hákhám Cvi egy fiktív szereplőket felsorakoztató responzumban adott igazat önmagának.

Bányai Viktória a nagy tekintélyű prágai rabbi, Ezekiel Landau (1713–1793) magyarországi vonatkozású responzumainak történeti forrásértékét vizsgálja. A tanulmány rámutat arra, miszerint a halákhikus kérdésekben kikezdhetetlen szaktekintélynek számító Landau szerény ismeretekkel rendelkezett a magyarországi viszonyokat illetően. Ennek megfelelően nem tudott eligazodni a magyar helységnevek héber írásmódját illetően sem, amelynek nagy jelentősége volt a pontos beazonosíthatóság érdekében a legkülönbözőbb jogi természetű forrásokban (például: házasságlevelekben, válólevelekben stb.). Ezekiel Landau magyarországi vonatkozású responzumainak a száma száztízre tehető, melyek

túlnyomó része észak-magyarországi közösségek részéről az 1780 és 1790 közötti időszakban feltett kérdések alapján született.

Komoróczy Szonja Ráchel tanulmányának középpontjában annak a Hillél Lichtensteinnek (1815–1891) a működése helyezkedik el, aki a 19. század második felében, az ortodox-neológ szakadás időszakában a hazai ortodoxia egyik hangadója volt. Hillél Lichtenstein – mesteréhez, a pozsonyi Chatam Szóférhez (1762–1839) hasonlóan – szigorúan elutasító álláspontot képviselt a nyelvi asszimilációs törekvésekkel szemben is. A nyelv – jelen esetben a jiddis – mint identitáshordozó eszköz megóvása kiemelt fontosságú kérdéssé vált az „unterlandi”, északkelet-magyarországi ortodoxia számára. A Lichtenstein kezdeményezésére 1865-ben összehívott nagymihályi rabbigyűlésen – egyebek mellett – tilalmazták a „nem-zsidó nyelven”, elsősorban németül elhangzó zsinagógai beszédek megtartását. Ilyen zsinagógába, legyen akár ortodox is, még csak belépni sem szabad. E határozatok egyértelmű szembenállást fejeztek ki a zsidó közösségek egy részét átható modernizációs és akkulturációs törekvésekkel szemben. Hillél Lichtenstein Teshuvot beit Hillel címen közreadott döntvényeiben foglalt állást a német nyelv zsinagógai használatával szemben, további írásaiban pedig a yidishe sprakh, a zsidó nyelv – a jiddis – megőrzése mellett érvelt.

Kónya Judit az 1938–1944 közötti magyarországi zsidóellenes jogalkotás responzumirodalomra gyakorolt hatását vizsgálja. Közelebbről azt, hogy a gazdasági életet érintő zsidóellenes korlátozások milyen halákhikus dilemmákat vetettek fel a hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó közösségekben. Ennek során merült fel a kérdés, hogy mi a teendő a szombati munkavégzési tilalom ellenére – külső, állami kényszer miatt strómanok által működtetett ipari vállalkozásokkal? Az élelmiszeripar területén külön halákhikus kérdéseket vetett fel a nyolc napig tartó Pészach – zsidó húsvét – beköszönte előtt el nem adott, ünnepi fogyasztásra alkalmatlan, kovászt tartalmazó élelmiszer Pészach elmúltát követő sorsa: vajon használható-e, vagy sem? Egyöntetű válaszok nem születtek, nem is születhettek. Amennyiben például egy élelmiszeripari vállalatban a zsidó részvényesek kisebbségben voltak – az edelényi Jiszrael Ábrahám Alter Landau responzuma szerint – a kovászt tartalmazó alapanyagok, illetve ételek Pészach után is felhasználhatók, illetve fogyaszthatók. A pöstyéni Slomo Teichtal véleménye szerint viszont a zsidó részvényesek arányától függetlenül is használható Pészachot követően a Pészach előtt el nem adott kovász alapanyagú étel.

Yehuda Freidlander írása egyebek mellett a holokauszt idején hamis – keresztény – papírokkal történő menekülés halákhikus kérdéseit elemzi. Az általa vizsgált szlovákiai, illetve litvániai responzumok – Slomo Teichtal és Efrájim Oshry döntvényei – végső soron arra a kérdésre keresték a választ, vajon fennáll-e olyan kényszerhelyzet, amikor a zsidó identitás elfedése, egyúttal a nemzsidó identitás felvétele – még ha átmenetileg is – megengedhető? Egyöntetű válaszok ebben az esetben sem születtek. Míg az utóbb a holokauszt áldozatává váló Teichtal azáltal, hogy kitérő választ adott, végső soron a megengedőbb álláspontok felé hajlott, addig Oshry kifejezetten ellenezte az identitás megtévesztésére alkalmas keresztény papírok használatát, még abban az esetben is, ha a hamis papírok felhasználója annak érdekében kívánt identitást váltani, hogy a náci megszállók ellen harcoló partizánokhoz szökhessen.

Frojimovics Kinga írása a II. világháború után keletkező, a holokauszt időszakára reflektáló responzumokkal foglalkozott. Ezek a responzumok a történeti irodalom számára forrásértékűek, hiszen gyakorta állítanak emléket a Soá idején elpusztult zsidó közösségeknek, illetve rabbiknak is. A példaként említett egyik responzum szerzője, Naftali Hirzka Hönig a II. világháború idején a Romániához tartozó nagysármási hitközség rabbijaként tevékenykedett. A háború utolsó szakaszában, 1944. szeptemberében a magyar csendőrség 126 zsidót gyilkolt meg – közöttük Hönig rabbi feleségét és leánygyermekeit –, akiket tömegsírban földeltek el. A háborút túlélők utóbb Hönig rabbi vezetésével méltó módon temették el az áldozatokat. A posztumusz megjelenő responzum szerzője részletesen számolt be erről a tragikus eseményről. Frojimovics egyik további példája a budapesti ortodox Sasz Chevra Egyesület fennállásának 50. évfordulója alkalmából 1946-ban kiadott Yerushat peletah című emlékkötet. Ebben a gyűjteményes munkában a holokauszt áldozatául esett magyarországi ortodox rabbik döntvényeit is kiadták, s miután a responzumok egy része magára a Soára is reflektált, joggal tekinthető e kötet a mártírhalált szenvedett ortodox rabbik emlékkönyvének is.

A tanulmányok alapján jól érzékelhető, hogy a tárgyalt responzumok egy jelentős hányada a diaszpóra-léttel összefüggő vallásjogi, rituális természetű dilemmákra és konfliktusokra reflektált. Különösen az olyan kirívó krízishelyzetben, mint amilyen a diszkriminatív zsidótörvények, illetve a Soá korszaka volt. Bölcs szerkesztői döntés, hogy a tanulmánykötet angol nyelven jelent meg, hiszen ezáltal könnyebben válnak megismerhetővé a hazai kutatások a külföldi szakmai közönség számára. Ezzel együtt kívánatos lenne, ha – akár a világhálón – magyar nyelven is hozzáférhetővé válna a tanulmánykötet.(Studies in Responsa Literature. Edited by Viktória Bányai and Szonja Ráhel Komoróczy. Budapest: Center for Jewish Studies at the Hungarian Academy of Sciences, 2011, 171 p.)

Schweitzer Gábor

PhD, tudományos főmunkatárs
MTA TK Jogtudományi Intézet