Gének, gondolkodás, géniuszok –

Könyvek az öröklődés, a viselkedés
és a társadalmi értékteremtés
kérdésköréből

Minthogy a genetika mint tudomány az élet állandó újrateremtődésének és önkibomlásának, valamint a természettudományos kutatási hagyományoknak az abszolút metszéspontjában áll, könnyen megjósolható, hogy az e témakörben írott kiadványok mindig is széles körben fognak érdeklődést kelteni, mint ahogy az a múltban is szinte mindig így volt. Legyenek tudományos szempontból jól vagy rosszul megfogalmazottak az e területen tevékenykedők kérdései, az biztos, hogy ezek a kérdések az emberi jelenség alapjait érintik. Talán legfontosabb kérdésként az ember biológiai meghatározottságát és ezen keresztül az egyéni és társadalmi értelemben vett szabad akaratot, s mindezekből következően inkább implicit, semmint explicit módon az ember mint etikai lény kérdéskörét vizsgálják.

Természetes hát a felfokozott érdeklődés a két új hazai genetikakönyv iránt: a Bereczkei Tamás és Hoffmann Gyula által szerkesztett Gének, gondolkodás, személyiség című munka, illetve Czeizel Endre kötete, A magyar költőgéniuszok sorsa című könyv iránt.

A Bereczkei Tamás és Hoffmann Gyula által szerkesztett kötet olyan ismeretterjesztő könyv, amely hídszerepet tölt be a társadalom- és a természettudományok között. A téma összetettsége, a 20. századi eugenika miatt is szenzitív jellege miatt a fejezetek szerzői szakszerűek és tudományos vonatkozásokban pontosak maradtak, ugyanakkor igyekeztek nemcsak közérthetően, hanem élvezetesen is szólni a témáikról. Fontos jellemzője a kötetnek, hogy a hazai genetikatudomány, illetve a viselkedésgenetika-tudomány kiváló művelői közül kikerült szerzőknek minden esetben sikerült a témáikról olyanféle szakmai elfogulatlansággal írniuk, amelynek során morális és ideológiai szempontból kiegyensúlyozottak, szemléletileg a magyar tudományosság egésze számára kétségbevonhatatlanul vállalhatóak lettek az összefoglalóik.

A szerkesztők világos célkitűzését jól követhetően tükrözi a könyv szerkezete is. Tudomány- és problématörténeti megalapozásként a genetika rövid történetének ismertetésével kezdődik a kötet, s ezt Gregor Mendel és Francis Galton tevékenységének bemutatása követi. Ezután, a gének működését bemutató résszel, vagyis lényegében a téma szakmai megalapozásával találkozik az olvasó. Ezt követően tér rá a kötet az öröklés humánspecifikus vonatkozásaira, az emberi viselkedés örökölhetőségének kérdésére, majd a fejlődés génszabályozásának témájára. Ezt a viselkedésgenetika (behavioral genetics) talán legfontosabb alaptémája követi, az öröklés és a környezeti hatások kérdésköre, és ehhez kapcsolódóan az intelligencia és a kognitív képességek témaköre. A további fejezetek a neurokognitív fejlődészavarok viselkedésgenetikáját taglalják, a személyiség genetikai hátterét mutatják be, a táplálékfelvétel és annak zavarai genetikai mechanizmusait, végül a depressziók, a szorongásos viselkedészavarok és a pszichopatológiai állapotok genetikai vonatkozásait.
Az egyes fejezetek felépítése is viszonylagos koherenciát mutat. A naprakész nemzetközi szakirodalomra és az elmúlt évtizedek hazai genetikai publikációira épülő alaptémák természetesen mindig a főszövegben szerepelnek; a történeti, kultúrtörténeti, kutatástörténeti vagy a társadalmi hatásokkal foglalkozó kérdések pedig a jól elkülönített szövegboxokban. Igaz, a szövegboxok túlságosan is multifunkcionálisakká válnak, amikor például az örökölhetőségi kérdések számításai kerülnek ezekre az elkülönített szöveghelyekre.

Valamennyi fejezetről elmondható, hogy szerzőik a témakör széles ismeretének birtokában egyszerre írnak megfelelő részletességgel, ugyanakkor számos, kizárólag a szakemberek számára fontos részlet mellőzésével a témájukról. Jó érzékkel helyeznek nagy hangsúlyt azokra a tudnivalókra, és illesztenek megfelelő értelmező magyarázatokat melléjük, amelyek meglepőek, de mindenképp elgondolkodtatóak lehetnek a társadalomtudományok genetikával ismerkedő olvasói számára. Mint például arra, hogy a gén-környezet hatás kérdésköre a legkevésbé sem oldható meg a környezet vagy nevelés (nature or nurture) megközelítéssel, ha pedig azt mondjuk, hogy a környezet és a nevelés együtt játszik szerepet az emberi viselkedés kialakulásában és szabályozásában, akkor meg kell tudnunk mondani, hogy ez az együttes hatás miképpen konstituálódik és működik. Vagy ezzel összefüggésben például, hogy miként magyarázható az a tény, hogy a magasabb szocioökonómiai státussal jellemezhető környezetben növekszik a genetikai hatások érvényesülése, és csökken a környezet szerepe, míg az alacsonyabbakéban éppen fordítva.

Ugyanakkor a kötet használhatósága – a szerzők által kitűzött cél: a természettudományok egyik ága és a társadalomtudományok egymás közelébe hozása – érdekében érdemes lett volna egy záró, szintetizáló fejezetet is illeszteniük a szerkesztőknek a kiadvány végére, amelyben szakmailag és szemléletileg magasabb s egyben átfogóbb szemléleti pontokról is összegzik azokat a tanulságokat, amelyek a könyvben e metszéspontot érintik. Ugyancsak fontos lett volna, hogy néhány olyan kiadvány esetében, amely magyarul is megjelent, a magyar kiadványra hivatkozzanak a szerzők, ne pedig a nem szakolvasó számára nyilvánvalóan utolérhetetlen vagy csak nagy nehézségekkel megszerezhető eredeti angolra. Hasonlóképp: fontos lett volna – mert a jövő magyar kutatói generációi számára mintaadó jelentőségű is –, hogy minden felhasznált munka fellelhető legyen a hivatkozásokban, illetve a bibliográfiai tételekben, mint például Nicholas John Mackintosh magyarul is megjelent, kiváló kötete az intelligenciáról, amelyet ugyan nem találni a szakirodalmi jegyzékben, de a kötet szerzői közül többen is jól követhetően felhasználtak a fejezetük elkészítésekor. És végül: csak sajnálható, hogy Magyarország vezető tudományos kiadója úgy bocsásson útjára egy ilyen kötetet 2012-ben – még ha az főként ismeretterjesztő szándékkal készült is –, hogy abban sem név-, sem tárgyszóindex nem található.

A kötet egyik érdekessége, hogy a szerzők számos ponton hivatkoznak egy majdnem negyven évvel korábbi hazai szakmai-ismeretterjesztő munkára, Czeizel Endre Az öröklődés című kötetére, mintegy virtuális hidat építve így nemcsak szakterületek, hanem a hazai genetikai tudományosság és ismeretterjesztés közelmúltja és jelene között is. Bár kérdés, hogy Czeizel Endre, aki évente-párévente napjainkban is jelentkezik egy-egy fontos kötettel, mennyire tekinthető a közelmúlthoz, nem pedig a jelenhez tartozó szerzőnek. Igaz, a 2012-ben a Galenus Kiadó gondozásában megjelent, a magyar költőgéniuszok sorsát feltáró kötete például egyszerre tekinthető régi és új

kiadványnak. Régi, mert a szerző két korábbi kötetét ötvözi benne tizenhat vezető magyar költőről, és új, mert így integrálva még soha nem jelentek meg ezek a leírások.

Czeizel lassan egyre jelentősebbé duzzadó Galenus kiadós sorozatának egyes darabjairól, amelyek a magyar kultúra tudósairól és művészeiről szólnak, mintha csak most kezdene igazán látszódni, hogy bennük a szerző lényegében egy új műfajt teremtett meg. Ezek a leírások ugyanis eredeti, egyéni, de – ami még lényegesebb – újfajta megértésekhez vezető ötvözetét adják a genetikai alapú családtörténeti és személyes életútelemzésnek, amelynek lényeges eleme maga a szakmai tevékenység, de az ember egészének biológiai, fizikai, pszichikai és ezzel együtt társadalmi, szakmai és szakmai szociális kontextusába állítva. Ahhoz, hogy egy ilyen komplex képet kialakíthasson, hatalmas és igen sokrétű filológiai feltáró tevékenységet kellett minden tehetséges személy esetében végeznie, amelyhez jelen kötet esetében még a szerzők életművét is igen alaposan meg kellett ismernie és – nem kifejezetten az esztétákra jellemző módon, sőt kifejezetten nem úgy – értelmeznie.

E munka azért és abban az értelemben is heroikus, hogy tökéletes elvégzésére esélytelen egyetlen személynek vállalkoznia. Hiszen Czeizelnek egyrészt minden más filológusnál és olvasójánál alaposabb jártasságot kellett szereznie az elemzésre kiválasztott személyek életében és életművében, de e jártasság egy részében lehetetlen volt azt remélnie, hogy az adott költő élete és életműve legjobb szakértőinek valamennyi fontos munkáját fel tudja dolgozni, miközben neki magának minden esetben egy sor olyan adatnak is utána kellett járnia, amelyeket gyakran még ezek a filológusok sem dolgoztak fel, talán egy kis részben nem is igen ismerhettek (például bizonyos orvosi adatokat). E családi és egyéni életút-, egészségtörténeti kutatások érdekében, valamint, hogy az alkotó tehetséget a maga kibontakozásának folyamatában tudja feltárni, Czeizel gyakran – ha megtehette – közelebbi és távolabbi családtagokkal beszélgetett, vagy addig feltáratlan vagy részint feltáratlan családi hagyatékokat dolgozott fel.

Maga a módszer, a tehetség kibontakozásának retrospektív feltárása a tehetség kialakulására és működésére vonatkozó kutatási irány egyik legfontosabb tudományos lehetősége. Igaz, e kutatási módszert magát is tekinthetjük – a fenti értelemben – heroikusnak. Olyan módszernek, amely hatalmas kutatói befektetést igényel az azt végző szakembertől, miközben elkerülhetetlen gyengéi vannak. Például az, hogy az elemzésre kiválasztott személyről a kutató már eleve tudja, hogy tehetséges (lett); tehát pusztán visszatekintően tudja igazolni azt, hogy ez miként is zajlott, miközben nem tudja megfelelően megmutatni, hogy más tehetségek esetében, akik esetében talán hasonló genetikai alapokról, hasonló családtörténetekről, hasonló motiváltságról vagy egyéb hasonló összetevőkről beszélhetünk, miért is maradt el a kimagasló teljesítmény. Tehát a módszernek önmagában gyenge a prediktív értéke.

Ugyanakkor ember és sorsa, a sors mögött álló genetikai, családtörténeti, társadalmi és egyéb változók összeillesztése, az élet apró elemeinek puzzle-szerű kirakása hallatlan plasztikussággal állíthat elénk olyan személyeket, és mutathatja meg életművük kibontakozásának folyamatát, esetünkben magyar költőket és költészetüket, amilyenként és ahogyan egyébként sosem találkozhatunk velük, főleg nem akkor, amikor márványba öntött alakokként kerülnek a szemünk elé életünk egy-egy kitüntetett pontján: az iskolában, a parkokban, köztereken vagy a hivatalos állami ünnepek során. Nagy kérdés, hogy a kutató távol tud-e maradni kutatása így látni és láttatni akart személyeitől.

Czeizel természetesen pontosan tudja az erre megfelelő szakmai bölcsességgel adható egyetlen választ: természetesen nem. Egyrészt meg is írja, másrészt át is süt a leírásain, hogy a feldolgozás során milyen mélyen megérintette, olykor meg is rendítette őt egy-egy magyar költő élete és sorsa. Valószínűleg a legtöbb olvasó számára megrendítő élményt jelent éppen az, hogy a tudós szerző milyen szeretettel tekint a kutatása tárgyát adó személyek életére, szenvedéseire, erőfeszítéseire és örömeire, és a mindezekből és mindezeken túl kibontakozó életművükre. Költészetükre, amely őt éppúgy, mint mindannyiunkat, a magyar kultúrához tartozó olvasókat gazdagabbá, emberibbé tesz, önmagunkhoz közelebb visz, és létünk megoldhatatlanságát méltóbban értőkké és viselőkké avat.

Legalább ennyire elismerésre méltó, hogy Czeizel mindeközben és mindezzel együtt meg tudja őrizni szakmai fegyelmezettségét is: az egyes költők életének bemutatását követően tudományosan higgadt elemzésekkel tekinti át, hogy az adott szerzőről írottak mennyire és miként írhatók le az általa több évtizeddel korábban felállított kétszer négy plusz egy elemű tehetségmodellel, amely személyes és szociális faktorokat egyaránt tartalmaz. Tudjuk, hogy a nemzetközi tudományosságban könnyen találni a Czeizelénél elaboráltabb és alaposabb kutatásokkal kidolgozott tehetségmodelleket is; de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az általa alkalmazott és részben más szakmai társai leírásaiból átdolgozott modellt ne lehetne nagy haszonnal alkalmazni. Kétségtelen, hogy a speciális és általános mentális adottságokat, a motivációt és a kreativitási adottságot a szociális tényezőkkel – a családdal, iskolával, kortársakkal és a társadalom egészével – kiegészített talentummodellje segítségével igen reális és plasztikus rajzolatát tudja adni a kiválasztott tehetségeknek és tehetségük kibontakozásának, alkalmasint idő előtti összeomlásának is.

És mindeközben nem feledkezhetünk meg arról, hogy Czeizel még egy összetevővel kalkulál, amely ugyan nemcsak nála található meg a nemzetközileg ismert szakértők által felállított tehetségmodellekben, de ezzel a faktorral talán ő dolgozik a legszisztematikusabban: a sorssal mint faktorral. Czeizel mind a tizenhat költő esetében áttekint bizonyos sorsfaktorokat is, az egyenkénti leírásokban éppen úgy, mint a kötete végén található összegző átgondolásokban. Ennek segítségével úgy tud egyfajta nemzeti sorsképet előállítani, hogy az jórészt nélkülözi a romanticizált és misztifikált nemzeti sorsképeket. Ez a fajta sorskép azt fejezi ki, hogy géneken, biologikumokon, pszichéken, kultúrákon és társadalmi mivolton, tudományon innen és túl mindannyian alapvetően sorsok vagyunk: külön-külön és együtt is. Felelősek magunkért és másokért, s azért, hogy önmagunkon túlmutató jelentéseket hozzunk létre. (Bereczkei Tamás –Hoffmann Gyula szerk.: Gének, gondolkodás, személyiség. Bevezetés a humán viselkedésgenetikába. Budapest: Akadémiai, 2012, 400 p.; Czeizel Endre: A magyar költőgéniuszok sorsa. Budapest: Galenus, 2012, 542 p.)

Gordon Győri János

dr. habil., egyetemi docens