„Modernizáció-blokk”

az Ethno-Lore évkönyvben

A blokkban található írások: Sárkány Mihály: Bevezetés (11–17.); Dyekiss Virág: A környezet értelmezésének hagyományos módjai az avami nganaszoknál (19–34.); Mészáros Csaba: A környezetészlelés változásai Szibériában az állami modernizációs törekvések tükrében. Jakutia példája. (35–61.); Safonova Tetiana – Sántha István: A modernizáció elemei a kelet-szibériai evenkik kultúrájában. (63–90.); Hoppál Mihály: A mandzsu sámánság megújulása. (91–111.); Somfai Kara Dávid: Iszlám és népi iszlám. Kirgiz modernizációs konfliktusok. (111–121.); Szilágyi Zsolt: Nomád ideológia továbbélése Mongóliában, a 21. században. (123–136.); Sz. Kristóf Ildikó: Tárgyak, szövegek, a „bennszülöttek nézőpontja(i)”: kulturális ideológiák és/vagy posztkoloniális újraértelmezések az amerikai indiánok – és kutatóik – körében. (137–160.); Vargyas Gábor: Régi-új értékek, régi-új konfliktusok. Egy hegyi törzs, a brúk, a vietnámi háborúban. (161–185.); Berta Péter: Tulajdonlási verseny, üzleti etika és konfliktuskezelés. Egy Gábor roma presztízstárgy posztszocialista életrajza 1992–2012. (187–235.)

Jelen írás vállaltan aránytalan. Egyrészt, célkitűzése szerint sem az egész évkönyv, hanem csupán egyik fele, a modernizáció-blokk ismertetésére vállalkozik. Másrészt, nem arra törekszik, hogy minden írásról hasonló terjedelemben írjon, hanem arra, hogy az egyik tanulmány részletesebb ismertetésén keresztül hozza közelebb a néprajztudományt az olvasóhoz. Ezúton is elnézést kérek mind Berta Pétertől, amiért leegyszerűsítem a tanulmánya gondolatmenetét, mind pedig a többi szerzőtől, amiért az ő tanulmányaik méltatása nem ugyanakkora terjedelemben kerül ismertetésre.

Amennyiben az olvasó figyelmét felkelti a recenzió, úgy ajánlom figyelmébe a modernizáció-blokk szerkesztője, Sárkány Mihály által írt előszót, amely online elérhető az MTA BTK Néprajztudományi Intézet honlapján, az Évkönyv rovatban. És ennél is melegebb szívvel ajánlom az olvasó figyelmébe magát a kötetet.

Berta Péter regényt írt, pontosabban egy fordulatos, kalandos krimit jegyzett le, amelynek minden mozzanata történetileg (és néprajzilag) hiteles. Berta történetének főszereplője egy tárgy: egy régi ezüstkupa. A Gábor-cigányok (Gábor-romák?) a kanna nevet adták a főszereplőnek, amely ezzel új életet kezdett.

Soha nem tudhatjuk, hogy egy tárgy mennyit is ér valójában. Egy késő-reneszánsz ezüstkupa a maga történeti értéke (és ezüsttartalma alapján) a szabadpiacon 10 ezer US dollárt ér. A Gábor-cigányok (romák) azonban ennek a tízszeresét is, sőt olykor húsz–negyvenszeresét is megadják érte. Bizony, 400 000 USD is lehet az ára egy fedeles kupának! (2013. márciusi árfolyamon: 9 millió forint, egy másfélszobás pesti lakás ára!)

Kedves olvasó: adna-e Ön ennyi pénzt egy szép, régi erdélyi ezüstkupáért?

Az ezüstkupa régiségének és művészeti értékének (a mi fogalmaink szerint) nincs jelentősége a gáboroknál. „Az elmúlt 100-150 év során – írja Berta – mind a gábor, mind a sátoros/corturar/chărhar „népcsoport kialakított egy-egy olyan presztízsgazdaságot, amely az ezüsttárgyak két nagy csoportját foglalja magában: a poharakét (taxtaj), illetve a fedeles kupákét (kana, lit. ’kanna’). E tárgyak mindegyikét erdélyi szász és magyar ötvösök készítették, és valaha erdélyi arisztokraták, polgárok, céhek és református gyülekezetek tulajdonát képezték. […] A poharak és kannák életrajzának nem-roma szakasza iránt mindkét roma csoport tagjai elhanyagolható érdeklődést tanúsítanak. Az egykori szász vagy magyar ötvösök, […] tulajdonosok helyét a korábbi gábor tulajdonosok veszik át. A presztízstárgyak értékének összehasonlítása, a vételár meghatározása során kizárólag a saját roma csoportjukhoz tartozó korábbi tulajdonosok hírnevét […] veszik alapul.”

A szóban forgó kanna (és társa, egy pohár) 1992-ben a közép-kelet-európai történelem főáramába kerül, amikor tulajdonosa, (Pista) minden vagyonát pénzzé téve a biztosnak látszó pilótajátékba fekteti. A velem egyidősek számára referenciaként szolgálhat, hogy ezt az országos méretű csalást akkoriban Romániában Caritásnak hívták, és a Zsil-völgyi bányászokat (kedvezményképpen) különvonat szállította a kolozsvári stadionban berendezett gigapénztárba. Pista előbb a poharat, majd a kannát adja zálogba, és előbb a remélt hatalmas hasznot, majd az üzleti hírnevét, majd roma becsületét, és végül (1995-ben) az életét veszíti el. Talán öngyilkos lesz, de a történetünk szempontjából ez mellékszál. A főszereplő a kanna.

A kanna 1993-ban Rupihoz kerül zálogba. Rupi készpénzt fizet a zálogtárgyért, annyit, amennyit én álmodni sem mernék. (Berta ennél pontosabb fogalmakat ad meg: ennyi és ennyi akkori német márka, ami ennyi akkori amerikai dollárnak, illetve ennyi havi fizetésnek felel meg. Aki kíváncsi, járjon utána!) Rupi sosem kapja meg a pénzét, mert Pista belebukik a Caritas-pilótajáték csődjébe. Szegény Rupi! Minden ingatlanát, marosvásárhelyi telkét, épülő benzinkútját elviszi a jelzálog.

Rupi, a gábor cigányok közt is kivételesen jómódú, ám galamblelkű, bigott protestáns erkölcsű kereskedő 1994-ben (az ószövetségi Jób módjára?) minden vagyonát elveszíti, földönfutóvá lesz. S ha ez nem lenne elég, 1996-ban még a roma erkölcsi megbecsülését is elveszíti, amikor a nála zálogba helyezett kupát maga is elzálogosítja, amihez a roma etika szerint nem lenne joga. (A gábor üzleti erkölcs szerint egy zálogtárgyat csak a tulajdonos engedélyével adhatsz tovább.)

Lehet-e kiút ebből a gödörből?

2006-ban Rupinak új lehetőséget ad az élet, hogy a konkurens roma csoportnál, a sátorosoknál „fogva tartott” kupát meglepően olcsón, 40 000 euróért visszaválthassa. (Persze, a nemzetközi műkincspiacon legfeljebb 10 000 € lenne az értéke, no de itt?) Nem habozik, kifizeti, és hazaviszi, és ennek Maros megye minden romája a csodájára jár. Hajnalra, mire Rupi hazaér, már egy népes gábor delegáció várja a kapuban, s a kiváltást történelmi tettként üdvözölik. Emberemlékezet óta nem váltottak ki gáborok semmiféle kannát a cărharoktól!

Igen ám, de Rupi nem lett a kanna birtokosa, csak a zálogjogot vásárolta vissza. A tulajdonos az Özvegy, Pista özvegye. Az özvegy neve nem derül ki a tanulmányból, nem is fontos, hiszen a szereplők a tárgyak. Sokkal részletesebb leírást kapunk például a cărhar zálogos fő kincsének tartott aranykupáról: „előkérték a cărhar házigazda legértékesebb […] harminc antik érmével díszített poharát… Ivórészének alján egy nagyméretű érme látható, amely – Rupi értelmezését idézve – azt ábrázolja, hogy Jézus Krisztus osztotta az úrvacsorát, és – aranyozására utalva – kívül-belül úgy ég, mint a villany!”

A fordulatos történet nem ér véget 2006-ban: van még benne rendőri korrupció, hagyatéki tárgyalás, uzsora, erőszak, átok és sok minden, csak éppen megnyugvás nincs, legalábbis a cikk lezártáig. Akit részletesebben érdekel, olvassa el Berta jelen írását, és jövőbeni műveit.

Szubjektív recenziómban csupán egyetlen tanulmányt mutattam be részletesen, Berta Péter írását (Tulajdonlási verseny, üzleti etika és konfliktuskezelés. Egy gábor roma presztízstárgy posztszocialista életrajza, 1992–2012. [187–235.]) Azért választottam ki ezt az írást, mert ettől remélem, hogy az olvasó a leginkább közel érezheti magához, hiszen Erdélyben jártunkban-keltünkben óhatatlanul is találkoztunk gáborokkal, és így az is érdeklődhet a színes rakott szoknyák, ezüst pitykegombos mellények, eredeti amerikai cowboykalapok, fapapucsok, pajesz és copf által külsőségekben is megkülönböztethető, háromnyelvű Gábor-cigányok iránt, aki a kötet többi tanulmányának témáját túl távolinak érzi. Pedig hát lehet-e távoli népeknek tartani a szibériai nyelv(?)rokonainkat(?), és félretolni a beolvasztásuk tett szovjet kísérletek félsikereit és az újabb korok asszimilációs

törekvéseit? (Dyekiss Virág, Mészáros Csaba, Safonova Tetiana – Sántha István) Hát nem minden őshonos nép küzdelme ugyanúgy a miénk, mint az amerikai indián (indigenous), ausztrál (aboriginal) hawaii stb. népcsoportoké? (Sz. Kristóf Ildikó) A kérdés persze költői, a recenzióíró véleménye mindenesetre az, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozni egyszerre érdekünk, erkölcsi kötelezettségünk és intellektuális kihívásunk. A következőkben ezekről írok néhány szót, gondolatébresztő gyanánt.

Érdekeink és morális kötelezettségeink
a Kárpát-medencén túl

Néhányan talán azt gondolják, hogy egy magyarországnyi méretű kis országnak „úri luxus” a Kárpátok gerincén kívül kutatásokat finanszírozni. Ez de facto nincs így. Magyarország a világ fejlett országai közé tartozik, és ezért a nemzetközi fejlesztési kötelezettségvállalásainknak eleget kell tennünk. Nemzetközi jövedelmünk meghatározott részét (évek óta) távoli helyszíneken kell elköltenünk, például a transszaharai Afrikában, távoli (vagy közelebbi) ázsiai területeken. Ha a magyar államnak van önálló koncepciója, akkor annak megfelelően kialakíthat önálló segélyprogramokat, ha nincs, akkor továbbra is csak finanszírozó szerepre szorítkozhat a nagyobb nemzetközi humanitárius beavatkozásoknál, Afganisztánban, Irakban, Etiópiában stb. A nagyobb nemzeti külpolitikai mozgástér miatt, illetve azért, hogy a segélyprogramjaink hatékonysága növekedjék, jól felfogott érdekünk, hogy bizonyos földrajzi régiókról, az ott folyó modernizációs programokról behatóbb képet alkossunk.

A gyűjtemény nagy érdeme, hogy minden tanulmány személyes tereptapasztalaton alapul, ennek megfelelően nem holmi rögzült kultúraképeket közöl, hanem átalakulóban lévő, mai kihívásokra adott válaszok, illetve lehetőségekkel élés példái.

Dyekiss Virág azt elemzi, hogy miként lesz egy földrajzi terület a benne élők számára táj (Albert Réka találó kifejezése nyomán). Egy szibériai kis nép fiai Párizsba vetődnek vendégszereplésre, és ezt mesélik el évtizedekkel később a kutatónőnek. A történetben szó sincs Szajnáról, Notre-Dame-ról vagy Eiffel-toronyról, hanem állandó vándorlásról óriási repülőgépen vagy egy mesébe illő autóbuszon, amelynek át lehetett látni az ablakán. A fellépés egy tó mellett volt, egy magas hegyen álló magas házban. Röviden: a hagyományos érzékelési sémák működtek: fókuszban a mozgás van, és minden esetben kap egy rövid jellemzést a szállítójármű és a szállás. A többi – alig fontos.

Mészáros Csaba egy jakutföldi szaha (régiesen: jakut) közösségben vizsgálta a tájhoz, időhöz, közelebbről az égtájakhoz fűződő viszonyt, és ennek generációs különbségeit. Például Észak (khotu) hagyományosan a hideg és szárazság égtája, ahol az érintetlen természetben vademberek laknak (például az evenkik). A szovjet időszakban ez volt a feltárandó, meghódítandó terület, ami rendszerváltás után a kiüresedő, alkoholizmusba és bűnözésbe fulladó ipartelepeket és az ipari, például nukleáris anyagokkal szennyezett területeket jelenti – utal erre számos mai népszerű vicc a világító madarakról vagy sokfejű/lábú vadállatokról.

Safonova Tetiana és Sántha István az evenkik között kutattak, és érdeklődésük középpontjában a hétköznapi (vadász-) életbe beszivárgó dolgok, fogások állnak. Az evenkik épp a modern eszközöknek köszönhetően tudják fenntartani hagyományos életformájukat. Csak olyan eszközöket fogadnak be, amelyeknek megvan (megvolt) a hagyományos párja, például szállítóeszközök, vadászfegyverek stb. A szerzők kamerája hamar helyet kap az evenki kultúrában, mert úgy kezelik, mint a már ismert távcső egy új változatát.
Hoppál Mihály leírja, hogy a mandzsu sámánok életformája épp azért megy át jelentős változásokon, mert mind ők maguk, mind a többségi társadalom felismerte az ebben rejlő turisztikai értéket. „Mi használtuk őket és ők használtak minket”, írja a kutató. „Mi, nyugatiak, megmutattuk nekik, hogy miként használják saját kultúrájuk emblematikus jelenségeit – ez esetben a sámánok kultúráját – a (jelen) társadalmi-politikai helyzetben.”

Somfai Kara Dávid a kirgiz modernizáció kapcsán ír a helyi, „népi” iszlám hányattatásairól: míg a népi vallásosság képviselőit korábban a szovjet rendszer üldözte, most a fundamentalista iszlámtól kap egyre erősödő szemrehányásokat.

Szilágyi Zsolt Mongólia nomád hagyományaival foglalkozik. Bár a legelőváltásos nagyállattartás itt is visszaszorulóban van (egyre több a városlakó, jelentős az ipar és a szolgáltatás szektor), a nomád hagyományok a nemzeti toposzok közé tartoznak, Dzsingisz kán kultusza a reneszánszát éli, és megszokott, hogy a városlakó (lakótelepi) mongolok jurtát tartanak nyaralóként. Magyar olvasóknak különösen érdekesek a szerző tapasztalatai a „határon túli” mongolokról: a Mongol Köztársaság és a kínai Belső-Mongólia lakói egyaránt magukat tartják a mongolság autentikus képviselőinek. A Kínában élők szerint az ulánbátoriak csak amolyan „városi mongolok”, akik nyugatot majmolják, míg a mongóliaiak szerint a Góbitól délre élő mongolok – „kínaiak”.

Sz. Kristóf Ildikó az észak-amerikai indián etnikus megújulás (American Indian Ethnic Renewal) jelenségét vizsgálta. A „posztmodernizálódás” jelenség kapcsán leírja, hogy mennyire nincs egységes etnikai értelmiségi álláspont vagy ideológia, de arra is rávilágít, hogy kezdenek kialakulni bizonyos közös pontok. Ilyen új elem például az amerikai indián muzeológia, amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy a tárgyakat nem úgy kell tárolni, ahogy azt a mai gyűjtemények teszik: katalógusszámmal ellátva, egy fiók mélyén, hanem körkörös, holisztikus vagy ritualisztikusnak nevezett világképbe ágyazottan. „Azért követelik vissza a tárgyakat tőlünk, hogy – különféle rítusok elvégzése után – visszaállíthassák a (tárgyak és emberek) kapcsolatát, és visszahelyezhessék a tárgyakat az univerzum azon helyére, amely megilleti őket”.

Vargyas Gábor a vietnámi háború kevéssé ismert oldalát interpretálja számunkra. A kb. 55 ezer fős brú népcsoport időtlen idők óta égetéses-irtásos rizstermesztést folytatott a hegyek között, a laoszi határ közelében, míg életükbe bele nem szólt a háború.
A brú békés nép. Az adatközlő szavaival: „Ezek a vietnamiak, ha valaki bejött az országukba […], ők felvették a harcot ellenük. Mi viszont, ha valaki gyilkolni kezd bennünket, mi brúk azonnal elmenekülünk!” „Ha jöttek a vietnámiak, hogy harcoljunk velük, harcoltunk! Ha jöttek az amerikaiak, hogy harcoljunk velük, harcoltunk! … Akárki katonái voltunk is, a halált nem szerettük.” Volt, hogy megbeszélték a kommunistákkal: „ha harcra kerül a sor, majd fölénk lőj!”

A tanulmánykötet (pontosabban
„modernizáció-blokk”) földrajzi orientációja

A tanulmánygyűjtemény kilenc tanulmánya közül hat tárgyal belső-ázsiai vagy szibériai témát, Vargyas Gábor délkelet-ázsiai tanulmányával együtt hét az Ázsiára fókuszáló tanulmányok száma. Ezek mellett jelenik meg két tanulmány, Berta Péteré (európai, magyar ajkú romák) és Sz. Kristóf Ildikóé (amerikai indiánok és kutatóik nézőpontjai). Ez valószínűleg arányban áll a mai magyar etnológiai kutatások fő földrajzi irányával, amely egy posztkoloniális korban új alapokat jelenthet az őshonos népek és a donorországok stratégiai együttműködéséhez – még ha ez nem is túl örvendetes az afrikanista szerkesztő vagy a latin-amerikanista recenzióíró számára. Sárkány Mihály (szerk.) (2012): Modernizáció, kulturális beidegződések és ideológiák. In: Balogh Balázs főszerkesztő: Ethno-Lore XXIX. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajzi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet Évkönyve. Budapest: MTA BK NTI, 11–235.

Letenyei László

kulturális antropológus
Budapesti Corvinus Egyetem