Időszerű etika

Boros Jánosnak immár negyedik filozófiai tanulmány- és esszégyűjteménye jelenik meg a Gondolat Kiadó Iskolakultúra könyvsorozatában. (Az előző három: Filozófia! [2009]; A tudomány, a tudás és az egyetem [2010]; Demokrácia és szabadság [2011].) A szövegek keletkezéstörténete legalább annyira változatos képet mutat, mint műfaji hovatartozásuk. Tulajdonképpen az elmúlt tizennégy év (1999–2013) termékei. Van közöttük magyarul, van angolul megjelent szöveg is (Mobile Communication Ethics – Mobil kommunikációs etika. Etika, ígéret és téridő, 39–46.)), van, amelyik már mindkét nyelven napvilágot látott (Narratív filozófia. Esszé Heller Ágnesről – Engaging Agnes Heller: A Critical Companion, 126–151.), és vannak olyanok is, amelyek csak francia konferenciaelőadásként voltak eddig hallhatóak. (A kisebbség fogalma elfogadható-e a demokráciában? (59–64.); Interdiszciplinaritás és demokrácia, 54–58.) Mindenik szöveg a filozófiai etika területéből merít, kiemelve annak általános eszmetörténeti és magyarországi vonatkozásait. A könyv főhőse pedig nem más, mint Immanuel Kant, pontosabban: az ő filozófiájának néhány alapfogalma.

De nézzük meg inkább kicsit közelebbről a kötet (egyébként műfaji diverzitása szerint tagolt) szerkezetét. (i) Az első rész az etika kortárs irányzataival (normatív, narratív, dekonstruktív etika, intuicionizmus, szupernaturalizmus, emotivizmus, metaetika) foglalkozik, annak egyfajta keleidoszkópszerű bemutatását nyújtja. A könyvnek ez az első része több lexikonszerű cikket tartalmaz, amelyek közül a pragmatizmus mint társadalomelmélet tárgyalása például az egyszeri olvasó számára is egyértelműen hangsúlyos szerepet kap, különösen pedig annak „egyéni felelősségen” alapuló etikafelfogása (24–26.). Ez a módszertani individualizmus a könyvben végig meghatározó szerephez jut, mint ahogyan az a kanti elgondolás is, amely a saját ész használatának bátorságáról szól (22.). A fejezet végül egy, a mobil kommunkáció etikájáról értekező (de tulajdonképpen önálló) írással fejeződik be. Ez az idő problémájának etikai megjelenéséről szóló gondolatokat fog csokorba, végül pedig az ígéret filozófiai fogalmát igyekszik meghatározni.

(ii) A demokrácia etikai megalapozhatóságáról, illetve a demokratikus törvények etikai megalapozottságának kérdéséről beszél a második tematikus egység, amely négy problémafelvető tanulmányt tartalmaz (47–64.).

(iii) A harmadik rész a tudomány és a szabad, felelős társadalom összefüggéseinek témájában tulajdonképpen programatikus tanulmányokat közöl, amelynek egyik központi gondolata, hogy a filozófia sajátossága az „értelmező beszédmód”. Mivel a filozófia ezt műveli, sem a tudományok szolgálóleányának, sem pedig a tudományok kontrollinstanciájának nem tekinthető. Ez adja autonómiájának legfontosabb összetevőjét.

(iv) A negyedik egység egyrészt Lukács Györggyel, másrészt pedig a budapesti iskola két emblematikus képviselőjével (és talán két legfontosabb etikai gondolkodójával), Heller Ágnessel és Vajda Mihállyal foglalkozik. Az itt található szövegek vagy kultúrhistóriai motívumokkal is tarkított szabad filozófiai esszék (például Lélek és város, 152–156.), vagy pedig élettörténeti-életműtörténeti kísérletek a két utóbb említett gondolkodóról. Ezek a szövegek végül néhány óvatos kritikai megjegyzést fogalmaznak meg (például Negatív küldetés. Vajda Mihály etikája, 161–184.).

De tekintsünk most el a műfaji és tematikus változatosságtól. Tekintsünk el szerzőnk azon szándékától is, hogy valamiképpen a demokrácia filozófiáját járja körül. Ami a könyvet a leginkább átfogja, talán mégsem ez, hanem az az egyre erősödő képzetünk, hogy a tanulmányok szerzője pragmatikus kantiánus vagy – jobban mondva – kantianizáló pragmatikus. Nézzük meg azt is, hogy ez utóbbi kifejezés mit is takar. Nos, elsősorban olyan, a pragmatikus individualizmus (egyéni felelősség) elvi alapzatán álló szerzőt, aki Kant filozófiájának egy sajátos értelmezését nyújtja, illetve annak e sajátos értelmezésen keresztül közvetített motívumait használja.

Mint azt egyik szintetikusabb esszéjében mondja Kantról, nála „az etika nem parancsolatok rendszere, hanem az igazságosságra való dinamikus nyitottság (kiemelés tőlem), a mozgó és saját törvényeit kereső racionalitás […]” (161.). Ez a gondolat jól összefoglalja Boros koncepciójának egy fontos elemét, vagyis azt, hogy alapvetően nem egy strukturális-ismeretelméleti elemzés felől fogja

fel Kantot. Inkább egy olyan transzformatív elvet érvényesít, amely Kant etikájának alapjait keresi A tiszta ész kritikájának (=TÉK) elméleti filozófiájában. Jól illusztrálja ezt a mobilkommunikáció etikájáról szóló tanulmány, amelynek fő tézise, hogy idő és cselekvés összefüggésének tisztázása nélkül nincsen korszerű vagy időszerű etika. Ebben Boros úgy érvel, hogy a kanti ismeretelmélet egy konstitutív rétegének (tér, idő, tiszta szemléleti formák) etikai-regulatív használatát domborítsa ki, mégpedig azáltal, hogy épp a regulatív oldalról indul ki. Az ígéret például olyan kortárs etikai probléma, amelynek regulatív státusza csak a konstitutív elvekre visszamenve érthető meg. A társadalmi együttműködések rendszere (ahogy a nem látható jövőben teljesülő vagy nem teljesülő ígéret is) nem alapítható csak a tér háromdimenziós megismerő formájára (45.). Azt ki kell egészíteni az idő által képviselt és ezen túlmutató negyedik dimenzióval. Ez a pragmatikus józan ész bizonyos összetevőivel szemben álló gondolat (a megismerés negyedik, idői dimenziója) kanti fogalmakban azonban koherensen értelmezhető.

Ugyanakkor nagyon úgy tűnik, hogy Boros egy olyan Kant-felfogást használ, amelyben a szemléleti és értelmi megismerő-mozzanatok (a megismerés két különböző forrása) tulajdonképpen egyenértékűek: nincs kitüntetett mozzanata az emberi megismerés szerkezetének (egyenragú mozzanatok működnek együtt). Ráadásul ez az a sajátosság, amelyben minden ember egyenként osztozik. Mivel mindenkiben egyénenként megvan ez a sajátosság, ez az a pont, amely a közös cselekedetek alapját is megteremtheti. (Lásd Otfried Höffe hasonló koncepcióját, amelyet a TÉK-et elemezve „episztémikus kozmopolitizmusnak” nevez (Höffe, 2011, 286–347.).

A könyvvel kapcsolatos egyik központi kérdésünk ugyanakkor az lehet, hogy megalapozható-e a demokrácia Kant alapján? Ha a demokrácia a liberális individualizmust jelenti, illetve az egyéni önállóság és szabadság egyfajta keretelméletét, akkor nagyon is. Persze ebben az esetben semmilyen fajta kisebbségi-közösségi jogosultságot nem tudunk megalapozni. Mindez annak köszönhető, hogy az ember két világ polgára: érzéki és eszes lény. Érzéki lényként egységes formákkal rendelkezik a környezet felfogására, elrendezésére és (az említett felfogásban) ennek analógiájára eszes lényként – vagyis egyszerűen: emberként – méltósággal is bír. Ezen a méltóságon túl azonban az emberek egyes csoportjainak nincsenek sajátos, még ezen túl is emberibb (de csoportonként változó) tulajdonságai. Ezt a problémát viszi el Boros egy ad absurdum érvelés keretében egészen odáig, hogy a demokráciában (főleg pedig egy ilyen kantiánus pragmatista individualizmus szerint felfogott demokráciában) kisebbségi megkülönböztető jegyek tulajdonképpen nincsenek. Ez pedig annak köszönhető, hogy a fenti értelemben csak egyének léteznek, akik ráadásul egyenként mind kisebbségeket alkotnak. Az egyedüli dolog pedig, ami változatlanul összeköti őket, emberi méltóságuk. (Lásd ennek újabb teóriájához Jean-Cristoph Merle szerkesztésében Spheres of Global Justice [2013], különösképpen 143–290. Magyarul pedig: Demeter M. Attila Balogh Artúr és a liberális kisebbségvédelem elvi buktatói [2013], 19–30.)

Ha tehát a demokrácia egy olyan eszmerendszer, amelyből kiindulva – szerzőnk felfogása szerint – egyedül lehet szabad társadalmat alapítani, ha a demokráciát egy módszertani individualista felelősség koncepciója szerint látja elgondolhatónak, valamint, ha minden individuum egyenként alkot egy-egy teljesen atomizált kisebbséget (ez a tulajdonság pedig úgy illeti meg őket, mint az emberi méltóság), akkor már nem állunk távol a végkövetkeztetéstől: „Csak kisebbségek képesek szabad társadalmat alapítani”, hangzik el a 63. oldalon. Számomra kétségtelen, hogy ez lehet az egyik olyan gondolat, amely könyvünk kapcsán távolabbi kritikai reflexióknak is teret adhat. (Boros János: Időszerű etika. Esszék a felelősségről. [Iskolakultúra könyvek (szerk. Géczi János] Budapest–Veszprém: Gondolat, 2013. 186 p.)

Zuh Deodáth

PhD, tudományos munkatárs
Pécsi Tudományegyetem
 

IRODALOM

Demeter M. Attila (2013): Balogh Artúr és a liberális kisebbségvédelem elvi buktatói. Századvég. 67, 19–30.

öffe, Otfried (2011): Kants Kritik der reinen Vernunft. Die Grundlegung der modernen Philosophie. C. H. Beck, München

Merle, Jean-Cristoph (ed.) (2013): Spheres of Global Justice. Springer, Dordrecht.