A Kárpát-medencében 895-ben megtelepült honfoglaló magyarság színpompás ötvösművészetének vitathatatlanul legszebb emlékei a férfiak fegyverövén hordott bőrtarsolyok fedelét díszítő tarsolylemezek voltak. E kisméretű tarsolyokban egykori tulajdonosaik a tűzkészséget (csiholó, kova, tapló) és egyéb apró tárgyaikat hordták. Az egykori társadalmi elit férfi tagjai tarsolyuk lecsapódó fedelére szereltették fel e 10–13 cm magas és 8–11 cm széles, kecses, pajzs alakú díszlemezeket. Közülük az első a felvidéki Galgócon került elő 1868 nyarán, árokásáskor. A magyar régészet atyamestere, Rómer Flóris már a következő évben rövidre fogva ismertette is a jeles tárgyat, s használati módját is helyesen ismerte fel, megjegyezvén, hogy alakja erősen emlékeztet a huszárok tarsolyának formájára (HMK, 388–390.).

E tárgyak készítési fortélyait Fettich Nándor mutatta be részletekbe menően, s ugyanő tett kísérletet készítési helyük és idejük tisztázására is. (Közbevetőleg meg kell itt jegyeznem, hogy ugyancsak Fettich mutatott rá az ún. „kettős keltezés” fontosságára. Ennek lényege abban summázható, hogy a sírban lelt tárgynak korát az ugyanott előkerült többi sírmelléklet alapján általában csak arra az időre keltezhetjük, amikor ezek a temetéskor a sírba kerültek, nem pedig arra, amikor azok készültek. Márpedig gyakrabban ez utóbbi időpont a lényegesebb.) A kiváló régész úgy vélte, hogy a Kárpát-medencei új hazában felszínre került tarsolylemezek nem itt, hanem még a Kárpátoktól keletre fekvő szállásokon, Kijev, Csernyigov és Poltava környékén készülhettek, az egykori Levédia nyugati részén, avagy a vele szomszédos területeken (Fettich, 1937, 93.). Eszerint a délceg magyar vitézek már e pompás lemezekkel ékesített tarsolyokat viseltek veretekkel díszes fegyveröveiken, amikor a vereckei kapun át új hazájukba jöttek.

A tarsolylemezek száma mára huszonhétre emelkedett. A múlt század harmincas éveiben még azt lehetett remélni, hogy a magyar kutató által megjelölt területen – ahol egyébként valóban sok magyar jellegű régészeti lelet került napvilágra – az újabb feltárások majd egyre-másra hozzák felszínre a tarsolylemezeket. Csakhogy ezekből itt máig nem került elő egyetlen darab sem. Erre kiváló régészeink (László Gyula, Dienes István) már a hatvanas évek elején felhívták a figyelmet. Dienes két remek dolgozatban vázolta fel a bőrtarsolyok díszítésmódjának fejlődéstörténetét. 1964-ben kimutatta, hogy kezdetben a tarsolyok lecsapódó fedőlapját csupán bronz és ezüstveretekkel díszítették. Felfigyelt az oroszországi viking sírokban lelt, a mieinkkel azonos szerkezetű veretes tarsolyokra, amelyek alakját nálunk 1941-ben László Gyula állította helyre a bodrogszerdahelyi lelet alapján (László, 1944, 436.) (1. kép 1.). Ugyancsak ő mutatta be először a Ladoga-tó vidékén eredeti helyzetében feltárt viking tarsolyt, továbbá a Kijev, Csernyigov és Szmolenszk körzetében napvilágra került tarsolyvereteket is (Dienes, 1964, 102–110.). Ez utóbbiak a mi példányainkkal azonos szerkezetűek: a bőrtarsoly lecsapódó fedelének közepére rombusz alakú, a közepén téglalap alakú nyílással áttört bronzveretet erősítenek, amelyen átbújtatják a tarsolytestre erősített, fémszalagból készült fület, s ezen vezetik át a veretes zárószíjat (1. kép 1.). A fedelén négy sarokverettel is ékes, újfehértói tarsolyunk (HMK, 207.) hasonmása a legtöbb kelet-európai, „magyar típusú” övtáska, főként a viking temetőkben és a volgai bolgároknál. Ezen kívül számos, más típusú veretes tarsolyt ismerünk a cseremiszeknél, mordvinoknál, a Káma-vidéken, a volgai bolgároknál és az észak-kaukázusi alánoknál.¹ (A belső-ázsiai nomádoknál is járta a tarsolyok viselete, ezeknek azonban különleges fém zárószerkezetük volt.)

Az akkor ismert leletek alapján Dienes az alábbi következtetést vonta le: „Az előzmények hiányában arra kell gondolnunk, hogy az általánosan elterjedt veretes tarsolyokat a díszes fedőlappal borított tarsoly csak közvetlenül a honfoglalás előtt váltotta fel őseink viseletében, és a tarsolylemezek elsősorban honfoglalóink ötvöseinek készítményei lehettek.” (Dienes, 1964, 110.) Akkori összegzése máig érvényes, hiszen az említett huszonhét tarsolylemez mellett máig is csak tíz veretekkel díszített tarsoly ismeretes honszerzőink sírjaiból. Ugyanitt arról is szót ejtett, hogy eladdig egyetlen tarsolylemez vált ismertté Kelet-Európából, az őscseremisz (ősmari) vezselovói temetőből (HMK, 34.), további másik kettő pedig a svédországi birkai nagy viking temető 644. és 819. sírjából. Ez utóbbiak is a X. század elejére keltezhetők a velük talált arab pénzek alapján (Arbman, 1940–1943; Taf. 129/1a–1b. 222–223, 295.).²

1972-re pedig Dienes töredékeiből újjáalkotta az általa korábban felvázolt fejlődéstörténeti sor eddig hiányzó láncszemét, a budapest-farkasréti veretes tarsolyt, amelynek fedelét már majdnem egészen befedték a veretek. Innen jutott arra a következtetésre, hogy a tarsolydíszítés fejlődése a néhány verettel ékes fedőlaptól a veretek számának gyarapodásán át vezet a fedéllemezzel való borításhoz. Véleménye szerint: „Ez a fejlődés épp a honfoglalás idején jutott el kiteljesedéséhez…” (Dienes, 1972, 58; 1973.) Ez a fejlődés azonban nem jelent abszolút időrendi következetességet is, tehát nem biztos, hogy minden veretes tarsoly korábbi a lemezeseknél. E két díszítésmód időrendje bőven egymásba csúszik, amikor mindkét díszítésmódot alkalmazzák. A farkasrétihez igen közeli tarsoly került elő keleten is, Csernyigovtól nem messze, a sesztovicai normann temető 42. kurgánjában (1. kép 3.) (Makarov, 2012, 352. 13. kép.).

A veretekkel már nagyrészt befedett tarsolyok zárószerkezete még a régi maradt: a zárószíjak ugyanúgy rögzítették a tarsoly fedelét, mint a korábbi típusú tarsolyokon. Ez a helyzet akkor változott meg, amikor a fedelet már nem veretek, hanem lemezek fedték. Ezeknél a szíjat már nem lehetett a fedél külső oldalán futtatni, mert egyrészt a szíj számára nem lehetett a lemez felületén bújtatót kialakítani, másrészt pedig a szíjak eltakarták volna a díszes lemez középső sávját. Ezért azt a megoldást választották, hogy a tarsolyfedél külső oldalára helyezték a díszlemezt, a hátsó oldalára pedig egy ugyanolyan alakú és nagyságú, bronz vagy vörösréz alátétlemezt illesztettek, majd az elülső oldalról – a szegély mentén – a közéjük fogott fedéllel együtt, a két lemezt nitszegekkel egymáshoz erősítették. A hátlapon azonban a tarsoly hossztengelyében a lemezen egy keskeny sávban befelé kiemelkedő hátat kalapáltak ki, s az így kialakult résen a fedél mögött húzták át a zárószíjat. Jól szemlélteti ezt a szerkezeti újítást a tarcali tarsolylemez (HMK, 120.), ahol az elülső aranyozott ezüst díszlemez mögött lévő rézlapon látható a bújtatószíj számára kialakított 2,8 cm széles csatorna, amelynek oldalait a lemez felső és alsó végénél egy-egy aklaszeggel zárták le (1. kép 4.).

A banai tarsoly készítői azonban még a régi zárószerkezetet alkalmazták a hálómintába szőtt palmettacsokrokkal díszes ezüstlemezzel borított fedélen (HMK, 362–364.). Nyilván itt még nem ismerték az akkor megjelent új eljárást, ezért a lemez közepén (és a vörösréz hátlapon) hossznégyszög alakú nyílást vágtak ahol a tarsoly testére erősített bújtatószalagot átdugták. A díszlemez felületén erős kopásnyom mutatja az egykori zárószíj nyomát, ami hosszú használatra ural. Valamikor azonban a bújtatószalag eltört, s a nyílás széle is megsérült. (Ennek eredeti alakját a vörösréz alátétlemezen épen maradt nyílás alapján tudtuk a rajzon rekonstruálni (2. kép 1.). Érdekes azonban. hogy a kívül futó zárószíj nyoma kissé kiemelkedik a fedőlemez síkjából, amit korábban Dienes is észlelt, magyarázatát azonban nem lelte (Dienes, 1973, 208.). Magam úgy vélem, ez azzal magyarázható, hogy a megsérült tarsolylemez javítását végző mester már jól ismerte a lemezes tarsolyok zárószerkezetét, s az új zárószíjat már a díszlemez alatt bújtatta át. A szíj számára azonban nem a hátlapot, hanem a vékony ezüstlemezt hajlította meg.

A banai tarsoly szerkezeti archaizmusával kapcsolatban Dienes az alábbi időrendi megjegyzést fűzte: „Épp kezdetleges felszerelési módja miatt a banai tarsolylemezt egyik legkorábbi darabunknak kell tartanunk…” (Dienes, 1973, 207–208.) Ezzel a megállapítással ma is egyet kell értenünk, az újabb hazai és kelet-európai leletek tanúságai alapján is. Ebből pedig alighanem az is következik, hogy a tarsolyok fedelének lemezzel való borítása valóban a honfoglalás körüli időkre, talán a X. század elején válhatott élő gyakorlattá, ahogyan Dienes vélte. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy a kelet-európai magyar szálláshelyeken sehol nem került még elő tarsolylemez. A bemutatott sesztovicai tarsoly azt példázza, hogy Csernyigov, Kijev, Szmolenszk és a Ladoga-tó környékén sincs egyelőre nyoma e lemezek használatának, s jelenleg úgy látszik, ott a tarsolydíszítés nem is jutott el erre a fokra. Mint láttuk, a skandináviai viking területeken is csak két lemezzel borított tarsoly ismeretes, mindkettő a birkai temetőből.

A tarsolylemezek megjelenése után tehát nálunk a banai tarsolyon kívül – az eddig ismert leletek alapján ítélve – sehol nem alkalmazták a korábban ismert zárószerkezetet. Azt azonban mégsem mondhatjuk, hogy ez utóbbi konstrukció gyorsan feledésbe merült volna, hiszen emléküket megőrizte tarsolylemezeink mintázata.

Az eperjeskei aranyozott ezüstlemez függőleges középső tengelyében fut a kétoldalt sraffozott sávokkal lehatárolt, levelekkel díszített szalagsáv, amelynek alsó és felső szélét egy-egy aranyozott kerek szögfej határol le (HMK, 73.). Aligha lehet kétséges, hogy a díszlemez mintázatát két részre osztó szalagsáv nem lehet más, mint a zárószíj jelölése, amely ekkor már az előlap hátsó oldalán húzódott (2. kép 2.).

A kecskemét-fehéregyházi aranyozott ezüst díszlemez közepén pedig egy olyan, szokatlanul nagyméretű rombusz alakú, régi típusú bújtatóveretet ábrázolt az egykori ötvös mester, amelynek közepén egy ékkőfoglalat helyezkedik el (HMK, 307–308.) (2. kép 3.).

A huszonhét tarsolylemezt a hazai és nemzetközi kutatás honfoglalás kori művészetünk csúcsteljesítményei közt tartja számon, s X. századi művészetünket – Fettich Nándor nyomán – többen még ma is „a tarsolylemezek körének” tartják. Már csak ezért is felkeltik érdeklődésünket azok az újabb kelet-európai tarsolydíszítő lemezek, amelyek az utóbbi időben napvilágra kerültek.

A Duna-deltától a Kínai Nagy Falig húzódó óriási eurázsiai steppesáv nomád népei körében a vaskortól és késői középkorig bizonyára mindenütt elterjedt az övön hordott tarsoly viseletének szokása. Anyagukat (a bőrt, vásznat és nemezt) ugyan többnyire nem őrizte meg a föld, de a szkítáknál, türköknél és a kunoknál alakjukat a sírszobrok kövébe faragták. A bennünket itt most érdeklő korai középkorban elsősorban a rangos, harcos férfiak hordtak ékes tarsolyokat, ám viseltek a nők is hasonló övtáskákat, nem ritkán gazdagon díszítetteket is. Mert nem csupán pompás lemezekkel díszes tarsolyok voltak egykor, hanem szépen kivarrott vászon, díszes bőr- és nemeztarsolyok is. Mivel ezek előállítása egyszerűbb és olcsóbb volt, jóval gyakoribbak is lehettek. Szerves anyagból lévén, nem maradtak ránk, egykori szépségük foszlányait azonban megőrizték az időtálló fémlapok mintázatai. A szolyvai lemez (HMK, 178.) felső szegélyének rojtjai például a bőrdíszműves mesterek alkotásaira utalnak, a túrkevei lemez (HMK, 295.) finom vonalai a varrottasok szépségét dicsérik, míg a hálós szerkezetű díszítésmód a régi szőttesekre emlékezetét hordozzák (például Galgóc, Bana).

A Kárpátoktól keletre 1961-től hosszú ideig csak a már említett felső-volgai őscseremisz ezüst tarsolylemezt ismertük mint hozzánk legközelebbit. A jelképes sírból (kenotáfiumból) származó, felületén az életfa mellett a hátsó lábaikon álló két oroszlánt ábrázoló lemez (2. kép 4.) állatalakjai néhány vonásukban hasonlóságot mutatnak a mi tiszabezdédi (HMK, 181–182.) lemezünk állataival, valamint a Perm közelében lelt kudeszevai ezüstcsésze oroszlánjával. Ennek alapján véltem úgy korábban, hogy e lemez talán magyar munka lehet. Csakhogy 2011 óta van már hasonmása is, amelyet szintén a Vetluga folyó közelében találtak, Ruszenyiha falu mellett, ugyancsak egy őscseremisz temető áldozati gödrében. Itt maga a bőrtarsoly nem maradt meg, csupán a fedelét díszítő vékony ezüstfólia alsó része (3. kép 1.). A rossz állapotú lemeztöredék alsó részén itt is kivehető a két oroszlán alakja (ráadásul ugyanabban a pózban), tehát ez a tárgy is a veszelovói mintájára készült. A két oroszlán között azonban az életfát – a közölt fotó alapján – másként jelölte az egykori mester: mintha itt egy rovátkolt fémszalag futna a lemez hossztengelyében (Nyikityina, 2013, 152–153, 155.; 2. kép 3.). Ez a szalag azonban – csakúgy, mint a birkai lemezeken – a lemez alatt futó zárószíjat is jelölheti. Nem kizárt tehát, hogy a cseremiszek is eljutottak a tarsolyok lemezzel való borításának fokára. (A tárgy eredetiben való vizsgálata nélkül azonban mindez nem több laza feltevésnél.)

A kutatók körében nagy feltűnést és meglepetést okozott néhány éve, hogy a fémkeresővel cirkáló orosz műkincsvadászok a Permi Egyetemnek adtak egy fényképet, amelyen igen jól kivitelezett, magyar típusú aranyozott ezüst tarsolylemez látható, a rajta

lévő ember- és állatábrázolások azonban bizonyára az Urál vidékén készülhettek (Belavin – Krilaszova, 2010.).³ A tárgy lelőhelyéről semmit sem tudunk. Valószínű. hogy nem Perm környékén készültek, ahol vannak e korban – igaz, más típusú – tarsolyok. Ezt a tárgyat azonban olyan helyen tették a sírba, ahol a helyi népességnek fogalma sem volt, hogy mire való, ezért a szemek és a száj helyén lyukat vágtak rajta s halotti szemfedőként tették egy elhunyt arcára (Fodor, 2013, 20. 36. kép.).

Ugyanilyen kincskeresőktől származik az a három tarsolylemez is, amelyekről 2016-ban szerzett tudomást a tudományos világ. E tárgyak ugyanis a nálunk teljesen ismeretlen moszkvai Mardzsani Alapítvány birtokában vannak, amely intézmény az Ermitázzsal együtt 2016 nyarán Kazányban kiállította e törvénytelen úton felszínre hozott leleteket (Rudenko, 2016a, 338–341.). Alábbi rövid leírásukat a katalógus szerzője, Konsztantyin Rudenko dolgozatai alapján állítottuk össze.

Mindhárom tarsolylemez ezüstből készült, vas alátétlemezzel. Méreteik nagyjából megegyeznek a mi tarsolylemezeinkével. Az első lemez felületét a hossztengely mentén elnagyoltan kialakított, vonalkázott felületű szalagsáv osztja két részre, a szalag közepén téglalap alakú nyílást vágtak a szíjbújtató számára (3. kép 2.). A nyílás sarkainál egy-egy szögfej látszik, amelyekkel a bújtató testét a hátlaphoz erősítették. A lemez bal oldalát felül egy kopjás lovas meglehetősen primitív ábrázolása díszíti. Az oldal alján nyakörves nagymacska (gepárd vagy leopárd) látható, alatta még egy meghatározhatatlan figurával. A lemez jobb oldalán felül három levélből álló csokor látható. Alatta egy talán antropomorf lény két karját felfelé nyújtja, alul pedig lábaival egy lóra hasonlító állat fején egyensúlyoz. Az ábrázolások felületét enyhén aranyozták. A meglehetősen bizonytalan vonalakat késsel vagy vésővel karcolták be, az alul látható állatok testére kerek poncokat ütöttek be. A lemezt szegélysáv keretezi, melynek belső határvonalán ütötték be a szegecseket. A lemez bal oldalának alsó részén a szegély nagyrészt kitörött (Rudenko, 2016a, 340–341.).

A következő példányon (3. kép 3.) a középütt lévő kivágásban benne van a bújtató lemezszalag, rajta négy levélből álló díszítéssel. A zárószíj helyét csak laza vonallal jelölték, a fotón azonban jól látszik a szíj okozta erős kopásnyom. A szegélysávot szintén pontokkal kialakított vonal határolja, kivéve a lemez felső részét. A peremen szabályosan elhelyezett szögfejek, illetve szöglyukak helyezkednek el. A lemez testének két oldalát azonos minta díszíti: két-két, vonalakkal tagolt körszelet, közepükön kis köralakkal. Az alsó és felső körszeletek közt levelekből álló növényi minta van. A minták felületét aranyozás fedi. (Rudenko, 2016a, 338–339.)

A harmadik lemezen (3. kép 4.) a középső bújtatólyuk közepénél helyezkedik el két kerek szögfej, a lyuk oldalait vonal és a sarkoknál egy-egy körív keretezi. A helyenként kitöredezett szegélynél bekarcolt vonal jelöli a szegélysávot, amelyen a szögfejek és szöglyukak vannak. A zárószíj helyét nem jelöli vonal, csak a kopásnyom jelzi. A felület két oldalát itt is tükörképszerűen díszítették: alul egy-egy oroszlán alakjával, fölül pedig leveles növényi mintával. A vonalakat ezen a lemezen véséssel alakították ki, a mintákat a másik két lemezhez hasonlóan (csak talán kissé dúsabban) aranyozták (Rudenko 2016a, 238.).

K. A. Rudenko az Urál-vidéken készült vagy előkerült ötvöstárgyaknak s a bemutatott lemezeknek igen nagy jelentőséget tulajdonít a kazár–magyar művészeti kapcsolatok terén. Igaz, nem tud arról, hogy a magyar szakirodalomban László Gyula már 1943-ban felvetette, hogy a jelzett területeken korábban előkerült ún. „keleti ezüstök” (tálak, csészék) közül néhány magyar munka is lehet. Ám Rudenko ezekhez hasonlóan értékeli a művészetileg másodrangú tarsolylemezeket is. A katalógusba írt dolgozatának egyenesen a Magna Hungaria és Levédia: a magyarok Kazáriában címet adta.

Természetesen a történeti források tükrében a kazár–magyar történeti kapcsolatok igen fontosnak ítélhetők, ám az biztosan nem állítható, hogy Magna Hungaria a kazár birodalom része lett volna, bár egyértelműen elvetni sem lehet. Azt viszont fentebb már láthattuk, hogy a bemutatott állítólagos kazárföldi tarsolyok párhuzamai a X–XI. századi magyar tarsolyokkal lettek volna szoros rokonságban (Rudenko, 2016a, 339.), hiszen az első magyar tarsolylemezek valóban nagyjából a X. sz. elejére keltezhetők, de készítésük csak a X. század első felében, esetleg első két harmadában valószínűsíthető. A szerző arra sem volt figyelemmel, hogy a kazár tarsolylemezeken gyakorta lelkes lények megjelenítését látjuk, ami a magyar lemezeken soha nem fordul elő. Ugyanitt a szerző azt is meggyőződéssel állítja, hogy az őscseremisz tarsolylemezek a X. század második felében jelennek meg. Ez azonban aligha hihető a veszelovói lemez említett közeli magyar kapcsolatai, valamint a ruszenyihai lemez zárószíjat utánzó díszítése miatt, amely sajátosságot ugyancsak a X. sz. elejére keltezhetjük a birkai lemezek alapján.

Rudenko a bemutatott három, állítólagos kazár lemezt a szogdiai művészethez kapcsolja, ami teljes félreértés (Rudenko, 2016b, 73–79.). A kazár művészeti emlékeknek eleve kevés közük van a szogdiaihoz, a tarsolylemezeknek különösen. A meglehetősen kezdetlegesen kivitelezett ábrázolások e tárgyakon aligha vethetők össze a közép-ázsiai szogd mesterek alkotásaival, vagy a X. századi, pompásan kivitelezett magyar tarsolylemezekkel.
Először is nem igazolható, hogy a bemutatott három oroszföldi lemez kazár földön készült. Másrészt e leletek ugyan beilleszthetők a magyar tarsolydíszítés fejlődési folyamatába – ahol a lemezek felületén a zárószíj jelölése a tarsolylemezek megjelenésének időszakára esik – ám ennek magyar földön megvannak az előzményei, amelyek a kazároknál hiányoznak. Veretes tarsolyokat ugyan ismerünk a szaltovói műveltség egyik népcsoportjánál, az alánoknál, de nem a Don-vidéken, hanem csupán az Észak-Kaukázusban. (Nálunk is vannak alán típusú veretes tarsolyok, lásd HMK, 94.) Nincsenek veretes tarsolyok azokon a területeken sem, ahol magának a kazár etnikumnak a települési területét feltételezhetjük – például a Szal- és a Manics-folyók között. Nehezen érthető tehát, hogy az itt bemutatott „kazár” tarsolyok hogyan jöhettek itt létre előzmények nélkül. Vagy talán azzal magyarázható a kazároknál az előzmények hiánya, hogy a kazárok a magyar honfoglalás előestéjén tanulták el a magyaroktól ennek a lemeztípusnak a készítését, s így lett ez náluk a lemezek első s egyben utolsó változata? E feltevés azonban egyáltalán nem kézenfekvő, hiszen az etelközi magyarok éppen a kazárok ellen lázadó kabarok befogadása (nagyjából a IX. sz. közepe) után aligha ápolhattak baráti kapcsolatokat a kazárokkal. Az is elképzelhetetlen, hogy e három lemez kereskedők révén kerülhetett a magyaroktól a kazárokhoz, hiszen ilyen kezdetleges tarsolylemezek a magyar ötvösműhelyekben nem készültek.

Összegezve az elmondottakat: az újabb keleti analógiák megerősítették, hogy honfoglalás kori művészetünk kiemelkedő leletcsoportját képviselő tarsolylemezeink korábban megfigyelt fejlődéstörténete továbbra is érvényes maradt. E lemezek első példányai minden bizonnyal a honszerzés időpontja körüli években készülhettek, de már bizonyára a Kárpát-medencében. A korábbi veretes tarsolyok díszítésének fejlődése kéz a kézben járt az oroszföldi vikingeknél és honfoglalóinknál, ám az előbbieknél a lemezborításnak már nincs nyoma, csak az északi viking mesterek készítettek néhány bronzlemezt (Birka). A magyar típusú, pajzs alakú lemezek innen keletre legközelebb az őscseremiszeknél jelentek meg, eddig két példányban, amelyek magyar földről kereskedelmi úton kerülhettek ide, méghozzá a X. század elején. Az újabban közzétett, meglehetősen kezdetleges díszítésű, ún. „kazár” tarsolylemezek származása fölöttébb bizonytalan, s aligha van közük a mi magas művészi színvonalat képviselő tarsolylemezeinkhez. Ráadásul a rablóásatásokból származó lemezek a Don-vidéken előzmény nélküliek. A szintén bizonytalan eredetű ún. permi lemez valószínűleg az egykori Magna Hungaria területén készülhetett.

A Kelet- és Közép-Európában előkerült tarsolylemezek közül a magyarországiak képviselik a legmagasabb művészi színvonalak. Ennek oka kétségtelenül abban keresendő, hogy a kalandozó hadjáratok idején az országba igen nagy mennyiségű nemesfém-adó áramlott be, ami erősen fellendítette a magyar ötvösművészetet a X. század első felében. E művészeti stílus még magán hordozta a keleti jegyeket, amelyek között felismerhetőek a közép-ázsiai (a mai Szamarkand, Bokhara vidéki) szogd művészet jellegzetességei, amit ma már – magyar felismerés nyomán – a nemzetközi kutatás is magáénak vall. (Például a levelek erezetét lezáró hármas pontok, a tárgyak alakjai, mint például a zempléni és a kétpói csésze stb. [Vö. HMK, 35., 236–237., 307.]) Ezek a sajátosságok fellelhetőek az Urál tágabb vidékén előkerült ún. „keleti ezüst tárgyakon”, ami arra utal, hogy e művészi hatás is valahol errefelé érte a még keleten lakó magyarságot. Honfoglalóink viseletének nem egyetlen keleti eredetű csoportját alkotják a tarsolydíszek: a szaltovói, alán és kazár elemekből alakultak ki a Kárpát-medencében a szintén kiváló ötvöstárgyakból álló női hajfonatkorongjaink (Fodor, 2014.).
 

Kulcsszavak: tarsoly, tarsolylemez, vikingek, kazárok, alánok, Urál-vidék, Szogdia, Birka, Ladoga, Dnyeper, Csernyigov, Kijev, Levédia, Etelköz
 

IRODALOM

Arbman, Holger (1940–1943): Birka I. Die Gräber. Tafeln, Text. Uppsala: Almqvist & Wiksells

Belavin, Andrej M. – Krilaszova, Natalja B. (2010): Tarsolylemez Perm környékéről. Folia Archaeologica. 54 (2008–2010), 243–255. • WEBCÍM

Dienes István (1964): Honfoglalás kori tarsolyainkról. Folia Archaeologica. 16 (1964), 79–112. • WEBCÍM

Dienes István (1972): A honfoglaló magyarok. Bp., Corvina

Dienes István (1973): Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről. Folia Archaeologica. 24 (1973) 177–217. • WEBCÍM

Éry, Kinga K. (1968): Reconstruction of the Tenth Century Population of Sárbogárd on the Basis of Archaeological and Anthropological Data. Alba Regia. 8–9 (1967–1968) 93–147. Pl. XXVI-LXV. • WEBCÍM

Fettich Nándor (1937): A honfoglaló magyarság fémművessége. Budapest: Magyar Történeti Múzeum

Fjodorova [Fedorova], Natalia V. (1990): Silverware of „Magna Hungaria.” Congressus Septimus Internationalis Fenno-Ugristarum, 6. Debrecen: 160–165.

Fodor István (1975): Verecke híres útján… Budapest: Gondolat

Fodor István (1977): Altungarn, Bulgarotürken und Ostslawen in Südrussland. (Archäologische Beiträge.) Acta Antiqua et Archaeologica. Szeged, XX.

Fodor István (1979): Einige Beiträgre zur Entfaltung der ungarischen Kunst der Landnahmezeit. Alba Regia 17 (1979) 65–73. • WEBCÍM

Fodor István (2007): Olmin dvor. Folia Archaeologica. 53, 193–202.

Fodor István (2013): Ősi halotti maszkok. Katalógus. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum

Fodor István (2013a): A veszelovói tarsolylemez. In: Révész László – Wolf Mária (szerk.): A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Szeged: SzTE, 457–470.

Fodor István (2014): Honfoglalás kori korongjaink és párhuzamaik. Folia Archeologica. 56, 133–185.

HMK – Fodor István (szerk.): A honfoglaló magyarság. Kiállítási katalógus. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum

K[issné] Bendefy Márta – Petkes Zsolt – Türk Attila (2017) Archaeological Evidence for Leatherworking in the Hungarian Conquest Period (10th C.) In: Trudi Kamszkoj arheologo-étnograficseszkoj ékszpedicii, vip. XII. Perm. 207–229. PGPU

László Gyula (1944): A honfoglaló magyar nép élete. Budapest: Magyar Élet

Makarov, Nikolaj A. (2012): (ed.) Rusz v IX-X vekah. (Arheologicseszkaja panorama.) Moszkva–Vologda: Dvernyosztyi Szevera • WEBCÍM

Nyikityina, Tatjana B. (2013): Pojasznie koselki/szumocski v szrednyevekovih mogilnyikah Vetluzsszko-Vjatszkogo mezsdurecsja. Povolzsszkaja arheologija. 2, 151–161.

Rudenko, K. A. (2016a): Velikaja Vengrija i Levedija: vengri v Hazarii. Putyesesztvie ibn Fadlana: Volzsszkij puty ot Bagdada do Bolgara. Katalog visztavki. Moszkva: 334–345.

Rudenko, K. A. (2016b): Redkie nahodki épohi Hazarszkogo kaganata (zametki o hazaro-vengerskom iszkussztve). Teorija i praktika arheologicseszkih isszledovanyij. 3, 63–82.
 

LÁBJEGYZETEK

1 Itt jegyzem meg, hogy jelen dolgozatomban nem térhetek ki e sokféle tarsolytípus vizsgálatára, most csupán az ún. magyar típusú tarsolyok (amelyeket a nemzetközi szakirodalom körte, patkó vagy líra alakúaknak is nevez) fejlődéstörténetét követem nyomon fő vonásaiban. <

2 A felső-volgai őscseremisz jelképes sírban lelt – mára, sajnos már elveszett – lemez talán még Etelközben vagy már az új hazában készült magyar munka is lehetett (Fodor, 1979, 69.). <

3 Az ilyen jellegű tárgyak Natalia Fjodorova véleménye szerint talán az egykori Magna Hungariában – a keleti magyarok földjén – készülhettek (Fjodorova, 1990.). <