A gyógyító intézmények eszközállományának vizsgálatakor vajon jogos-e alapul venni a termelő vállalati analógiát? Napjainkban számos gyógyító intézmény berendezésállománya nagyobb értéket képvisel, mint akár a nagyobb termelő vállalatoké, így alkalmazhatók az utóbbiak eszközgazdálkodási kritériumai. A vállalatoknál két forrás szolgálja az eszközállomány pótlását és korszerűsítését: az egyik az amortizáció, a másik a visszatartott profit. A gyógyászatban használatos eszközöknél egyik sem áll rendelkezésre.

Technológiai robbanás

Napjaink gyógyászatát a források elégtelensége jellemzi: forrásszűkösség és finanszírozási rés a jellemző szerte a világon a gyógyászati intézményekben. A technológiai fejlődés üteme felgyorsult a gyógyászati berendezések-felszerelések területén is, széles körben elterjedtek az eszközigényes diagnosztikai eljárások. A technológiák gazdasági avulása gyorsuló, az eszközök működési ideje rövidül, a bonyolult technológiák folyó működtetése egyre költségesebb. A gyógyászati felszerelések finanszírozási rendszere a technológiai robbanás előtti idők költséghelyzetére alapozódik, az amortizáció nem része a finanszírozásnak, az eszközpark állaga folyamatosan romlik. A technológiai színvonal tartásához az eszközparkot öt-hét évente szükséges volna megújítani. Ez az időtartam az elhasználódási időt tükrözi, s ez egyben a pótlás szükségességét is jelenti. A gyógyászatnak a gyorsan változó technológia élvonalát képező eljárásokat kell birtokolnia, ha az intézmények versenyképesek akarnak maradni a mai környezetben.

Az elmúlt időszakban robbanásszerű fejlődést produkált a gyógyászati technológia, és ennek költségeit az egészségügyi költségvetés képtelen fedezni. A beruházási igény és a megvalósított beruházás között igen nagy különbség van. Ennek legfontosabb oka a tulajdonosi forráshiány és az, hogy a gyógyító intézmény a működési bevételeiből nem képes fedezni a nagyobb beruházásokat. Az orvostechnikai ipar ma jóval gyorsabban fejlődik a korábbinál, és ezt sokkal lassabban követi a gyógyászati intézményrendszer. Valós kockázata van annak, hogy a kialakuló finanszírozási rés nyomán a gyógyászati intézmények nem tudják pótolni a gyógyítási felszereléseket esedékességük idején. Ez a helyzet részben abból is következik, hogy az intézmények eszközgazdálkodása legfeljebb egy évre tekint előre, hosszabb időre alig készülnek eszközpótlási tervek. A kórházi tervezési folyamatok fókuszában a folyó és rövid távú pótlási szükségletek szerepelnek; az lenne jó, ha a forrásigények előre becslése 3–5 évre előre megtörténne.

A gyógyászati felszerelések várható élettartamát befolyásoló tényezők a következők:

• az új technológia rendelkezésre állása;

• a felszerelés tovább már nem felel meg a biztonsági követelményeknek;

• a fenntartási költségek felső határának megszabása;

• a javításhoz szükséges részegységek rendelkezésre állása vagy hiánya;

• a gazdasági avulás, amely akadályozza a gyógyászati gyakorlatot;

• a felszerelés megbízhatósága.

A fejlett technológiát képviselő berendezések beszerzését a következő okok támogatják:

• a meglévő felszerelés elöregedett, esedékessé válik a pótlás;

• a javításhoz szükséges alkatrészek elérhetősége problematikus;

• az új felszerelésekkel jobb diagnózis és eredményesebb kezelés érhető el;

• az előre nem látható meghibásodások könnyebben kezelhetők.

A lízing hosszabb távon költséges opció a felszerelésvásárlással szemben, ám lehetnek előnyei a gyógyászati intézmények számára:

• rugalmasabbá teszi a változó technika adaptálását, minimalizálva annak kockázatát, hogy a gazdasági avulás miatt, az optimálistól eltérő lesz a működési idő;

• csökkenti a nagy és egyenetlen tőkekiadási igényt;

• a tulajdon kockázatát a lízingbeadóra terheli.

Kopás, avulás, pótlás

Az általános eszközpótlási politika általában azon alapul, hogy a felszerelést fizikai élettartama végéig használják. Arra nincs specifikus metodológia a gyógyászati eszközgazdálkodásban, hogy meghatározzák: mikor kell a berendezést cserélni, s hogy a pótlás mikor történjék. Ez reaktív folyamat, amit a felszerelés működési hibája idéz elő, s csupán ekkor merül fel a pótlási szükséglet elemzésének szükségessége. Ugyanakkor, ha a felszerelés nagy arányban mutat meghibásodást, vagy nagyobb romlás következik be, ami kiterjedt és költséges javítást igényel, akkor nagy valószínűséggel javasolják a pótlást. A szisztematikus tervezés hiánya, hogy adott berendezést vajon kellene-e cserélni, nagy bizonytalanságot okoz a gyógyító intézmények működésében. Emiatt váratlan költségek jelentkezhetnek, amit azok a felszerelések okoznak, amelyeket már ki kellett volna cserélni.

A technológiai avulás folytonos lehetőség az egészségügyi technológia beszállítóinál, ami akkor különös gond, ha a kórházi költségvetés egyre szűkül, s a pótlás finanszírozása nem is mindig van benne a költségvetésben. Az új technológia rendszerint piacot talál, ami kétségtelenné teszi a gazdasági avulást. A gazdasági avulásnak három alapvető típusa van:

• az első a technikai avulás, amikor az új technológia felülmúlja a meglevőt,

• a második a funkcionális avulás, amikor a technológia tovább már nem javítható az alkatrészek vagy szoftverek kompatibilitáshiánya miatt,

• a harmadik a tervezett avulás, amit a gyártók diktálnak: ezt akkor alkalmazzák, ha a technológia túl költséges, vagy a gyártók új technológiát kínálnak.

Költségelés és amortizáció

Meg kell határozni, hogy milyen leírási mód megfelelő a gyógyászati eszközök amortizálásához. A gyógyászati felszerelések nagyon költségesek lehetnek, s az amortizáció is jelentős költségtétel lehet. E felszerelésekhez – a gyors gazdasági avulás miatt – alkalmazható a gyorsított leírási módszer valamelyik változata. A tőkeköltség kalkulációs módszere alapozódhat számvitelbázisú megközelítésre és gazdasági alapú megoldásra. Az első esetében a tőkefelszerelés vételi árát elosztjuk a működési élettartam éveire, az utóbbi esetben a tőkeköltség az amortizáció és a le nem írt

eszközérték kamatának kombinációja. A számviteli és a gazdasági megközelítés különbsége a tőkefelszerelések költségelésében a következő: a számviteli megközelítés az eredeti beszerzési áron alapszik, a gazdasági megközelítés a pótlási értéket veszi alapul. A tőkefelszerelések költségelésének gazdasági alapú megközelítése egyaránt fedezi az amortizációs költséget (az elhasználódási arányt), és a beruházás megvalósításának haszonáldozati költségét (kamat), aminek alapja az eszközben lekötött forrás. A bevétel kell hogy fedezze a tőkekiadást, amit akkumulálnak a felszerelés jövőbeni pótlásához.

Infláció esetén a számviteli alapú megközelítés az eredeti vételárat veszi alapul, s így alábecsüli az eszköz pótlásához szükséges források nagyságát. Ha a tőkefelszerelések pótlási forrásszükségletét a számvitelalapú megközelítésre építik, akkor a gyógyító intézmények az amortizálható eszközök cseréjének költségvetési szűkösségével szembesülnek. Ahhoz, hogy érvényesüljön a gyógyító szolgáltatások teljes költségének elve, a gyógyító intézmények bevételében meg kell jelennie az amortizációnak. Ez mindmáig nem hogy nem széles körű gyakorlat a világban, inkább csak elvétve fordul elő.

Az eszközállomány korszerűsítése

Ahogy a gyógyászati felszerelések bizonyos időpontban pótlásra és fejlesztésre szorulnak, ugyanúgy fontos azonosítani az egyes példányok várható működési idejét, és figyelemmel kísérni fizikai kondícióját. Ugyanakkor az optimális működési időn túli tényezők befolyásolhatják a gyógyászati felszerelések várható élettartamát. Ezek a következők:

• hasznosítási fok – kihasznált-e a felszerelés teljes kapacitása?

• fenntartási gyakorlat – a felszerelés fenntartása megfelel-e az általánosan elfogadott követelményeknek?

• technológiai változás – avulttá válik-e a felszerelés a technológiai haladás nyomán?

• pótlási alkatrészek rendelkezésre állása – elérhetők-e akkor, amikor szükség van azokra?

• klinikai gyakorlat változása – használják-e a felszerelést a normál kezelés során?

Az eszközállomány korszerűsítése során a gyógyító intézmények hajlamosak a berendezéseket-felszereléseket egymástól elszigetelten megvásárolni, ritka az előre átgondolt, kombinált vásárlás, lassan terjednek a beszerzési-működtetési berendezés-poolok. A nagyobb berendezések hasznosítási szintje jelentősen szóródik a gyógyító intézmények között, függően elhelyezkedésüktől, méretüktől és bonyolultságuktól. Néhány felszerelés hasznosulása elmarad az optimálistól, ami tulajdonítható a páciensek alacsony számának, az egészségügyi személyzet hiányának vagy egyszerre mindkettőnek. Az új és korszerűbb egységek jobban kihasználtak, köszönhetően kapacitásuk hatékonyságának, s a páciensek rövidebb ideig tartó gyógyításának.

A pótlás finanszírozása

Az elhasználódott és avult berendezések természetes pótlási forrása az amortizáció. Az amortizáció a termelő vállalati elszámolásban nem pénzáramszerű kiadás, vagyis csak a berendezés megvásárlásakor történik pénzkiáramlás; az eszközök elhasználódása során elszámolt amortizációs költség nem jár kiadással, hanem a vállalat adóköteles jövedelme terhére jelent forrásteremtést. Az elszámolt értékcsökkenési leírás a vállalat jogát testesíti meg eszközbefektetése adómentes visszanyerésére, hogy ne adózott forrásból történjék a pótlás. Joggal merül fel a kérdés, hogy a gyógyászati intézmények működése kitermeli-e a pótlás fedezetét? Az intézményeknek adott tulajdonosi juttatás része legyen-e az amortizáció? Az első kérdésre határozott nemmel, a másodikra nyomatékos igennel válaszolhatunk. A gyógyászati intézmények eszközgazdálkodásában a pótlási megfontolások döntően reaktívak, egyértelműen kötődnek az irányító hatóságok éves finanszírozási folyamatához és az intézményi generálású forrástöbbletek allokálásához. Ennek eredményeként a gyógyítási célú eszközök beszerzési és pótlási tervei csak nagyon rövid távúak lehetnek, a vonatkozó eszközök élettartamánál rövidebb időre szólnak. Általában jelentős diszparitás van a célzott berendezés finanszírozási volumene, és a gyógyító intézmények által igényelt berendezések forrásigénye között. A gyógyászati intézmények képessége arra, hogy szűkítsék a felszerelések forrásteremtési rését, egyre csökken. Mint korábban kiemeltük: bár az egészségügyi szolgáltatások árazása elvileg a teljes költség számbavételén alapul, ideértve a nem pénzáramszerű kiadásként elszámolt amortizációt is, a kórházak számára juttatott források nem fedezik az amortizációt.

A kormányzati forrásjuttatáson túl, a következő módokon is juthatnak pénzügyi alapokhoz a gyógyászati intézmények:

• bensőleg generált többletek és gazdasági egységektől kapott jövedelmek;

• vállalati szponzoráció, adományok, hagyatékok, korábbi páciensektől kapott juttatások, helyi közösségek általi alapteremtés.

Lökésszerű pótlási igények jelentkezésekor egyszeri, jelentős, célzott beruházási forrástámogatás szükséges a gyógyászati intézmények számára, azoknak az eszközöknek a cseréjéhez, amelyek tovább már nem alkalmasak funkciójuk ellátására.
 

Kulcsszavak: gyógyászati eszközök, kopás, avulás, amortizáció, korszerűsítés, forrásszűkösség
 

IRODALOM

Auditor General Victoria (2003): Managing Medical Equipment in Public Hospitals. No 9, Session 2003 • WEBCÍM

Bryant, Bradley James: How to Figure Depreciation on Medical Equipment? • WEBCÍM

Csiki Gergely (2009): Már nincsenek tartalékok az egészség-ügyben (Interjú). Portfolió. 2009. dec. 1. • WEBCÍM

Laskaris, James (2015): Medical Equipment Obsolescence: What Need to Know? MD Buyline. Blog.12 May • WEBCÍM

Oliviera, Artur Jorge Antunes (2012): Medical Equipment Replacement: Economic Analysis under Deterministic and Uncertain Environments. Universidade Técnica de Lisboa • WEBCÍM

Riewpaiboon, Arthorn – Malaroje, Saranya – Kongsawatt, Sukalaya (2007): Effect of Costing Methods on Unit Cost of Hospital Medical Services. Tropical Medicine and International Health. 12, 4, 554–563. DOI: 10.1111/j.1365-3156.2007.01815.x • WEBCÍM

Zátrok Zsolt – Tóth Zoltán – Korvin Bence (2009): Semmi sem állandóbb a változásnál. Kórház. 6, 18–19. • WEBCÍM

Zöldi Péter (2011): Folyamatos technikai fejlődés. Kórház. 5, 36–37. • WEBCÍM