Pályák és képek

„Légy üdvözölve Stambul, elhaló török dicsőség egyetlen kincse, világok büszkesége, ragyogó napkeleti bűbáj fényes hazája, viruló rom, romladozó virány” – írta a mindössze huszonhat éves Vészi József (1858–1940) az egykori Nemzet hasábjain 1884. április 18-án abban a tárcájában, amelyben a trónörökös pár tervezett utazásába vezeti be az olvasót. Amolyan „előzetes tudósítást” – két tárcát két egymást követő napon – küldött a lapnak Vészi, akinek választékos stílusa, eleven könnyedséggel gördülő mondatfolyamai már ekkor megelőlegezik a tündöklő tehetségű újságírót. Hogyan is sejthette volna, hogy az apjának nem engedelmeskedő Rudolf trónörökös öt év múlva már halott, s titokzatos és tragikus halála mintha előrevetítette volna a Monarchia későbbi végzetes megpróbáltatásait?! Széchenyi Ágnes testes kötete az újságíró-fejedelem és bizonyos értelemben „dinasztiaalapító”, az Aradról induló self-made man, Vészi József remek portréjával kezdődik, akit pályájának csúcsán például Thomas Mann, Stefan Zweig és Arthur Schnitzler is köszöntött. Másodikként a szerző Vészi egyik lányának vejét, a szintén kiemelkedően tehetséges, a Nagyváradon Adyval együtt újságíróskodó Bíró Lajos (1880–1948) pályáját kíséri végig a magyarországi szerkesztőségektől a forgatókönyvírásban szerzett világhírnévig. A szerző által is többször idézett Nagy Endre – az Egy város regénye című kötetében – szelíd (ön-)iróniával beszéli el, hogy a kiadó-tulajdonos megkérte, fogadna egy fiatalembert az állomáson, aki majd 70 koronáért korrektorként fog dolgozni a lapnál. – De miért éppen én? Ott a Bíró Lajos vagy az Ady Endre – fortyan föl dacosan Nagy Endre, aki végül is kimegy a pályaudvarra, hogy fogadja a Debrecenből érkező nyurga fiatalembert, aki nem más, mint Krúdy Gyula. Bíró pályája a váradi szerkesztőségből a Korda-fivérek közelébe vezetett, és az egykori bravúros stiliszta, a sajtó önreflektív elemzésének egyik úttörője a forgatókönyvírás klasszikusa lett. Vészi-rokon a hatalmas irodalmat földolgozó, az anyagot fölényes biztonsággal kezelő Széchenyi Ágnes kötetének harmadik, talán legellentmondásosabb szereplője is. Horváth Zoltán (1900–1967) feleségül vette Molnár Ferenc és Vészi Margit lányát, Molnár Mártát, vagyis Vészi József unokáját, akit a sajtómúlt kutatói második férje után inkább Sárközi Mártaként emlegetnek. Széchenyi Ágnes találó jellemzése szerint Horváth Zoltán „Nyugtalan és nyughatatlan ember volt, sokszor újrakezdett élettel”. Elkötelezetten baloldali, még szinte gyerekemberként kezd politizálni. Túlzásokra hajlamos természetéből fakadóan élesen, sőt olykor talán igazságtalanul támadta a Horthy-rendszert, majd a szociáldemokraták és a kommunisták egyesülésekor maradéktalanul meg akart felelni Rákosiéknak. Mindhiába, koncepciós perben elítélik, több mint hat évet tölt börtönben. A politikával sohasem békült ki, Kádárék még élete utolsó évtizedében is figyeltették, lehallgatták, vegzálták. A politikus Horváthnál, úgy fest, szerencsésebb lett a kutató, úrrá tudott lenni legfőbb bíránkon, az időn: a korántsem hibátlan, olykor elfogult, 1961-ben megjelent Magyar századforduló című munkája – ahogy Széchenyi Ágnes írja – „ma is alapmunka, közkönyvtárak örökös hiánykötete”. Halála előtt három évvel pedig közreadta kétkötetes, tudományos igényű Teleki László-monográfiáját, amelyhez nem más gratulált melegen és „szeretettel”, mint Illyés Gyula, noha az urbánus-népi „választóvonal” két oldalán álltak.

A kötet egyetlen női főszereplője a már említett Sárközi Márta (1907–1966), akit segítőkészsége, embersége, talpraesett cselekvési ösztöne, s – egyáltalán nem utolsósorban – íráskészsége, biztos irodalmi ízlése a körülötte forgolódók egyenrangú társává tesz; a Válasz 1946-os újraindítása pedig olyan tett, amelyet az irodalomtörténet és a tágan értelmezett sajtóvilág egyaránt a legmagasabb polcra helyez. Képzeletbeli vagy valóságos ideológiai vonalakat lépve át, a folyóiratban megjelenik Szabó Lőrinc, Németh László és Bibó István, de munkatárs volt az „urbánus” világból Vas István, Sőtér István, Weöres Sándor, s írt ide például Pilinszky János is, akitől ezt az újholdasok nem vették túl jó néven. A főszerkesztő Illyés Gyula fokozatosan átengedi a folyóirat összerakásának nem kevés tényleges gondját Sárközi Mártának, aki így lép örökébe korán katolizált, 1945 márciusában Balfon elpusztított férjének, Sárközi Györgynek, az első Válasz főszerkesztőjének. Ha lenne olyan, hogy „emberségtörténet”, akkor ennek egyik vitathatatlan főszereplője a szegénységet és a nyomort humorral viselő, ha kell, almát áruló, ha kell, műstoppolást vállaló Sárközi Márta lenne. Saját szavaival: „A család férfi tagjai hol emigráltak, hol immigráltak, hol az volt a baj, hogy zsidók, hol az, hogy keresztények, hol az, hogy kitértek, hol az, hogy visszatértek. […]

1943-ra már teljesen megzavarodtam magam is, bújtattam kommunistát a hátsószobában, harmadikutast a cselédszobában, nyilast a vécében, zsidót a padláson, keresztényt a pincében.”

Széchenyi Ágnes kötetének ötödik főalakja némiképpen más pályákon mozog. Sajtóhoz, irodalomhoz neki is van bőven köze, de Kornfeld Móric (1882–1967) elsősorban mégis bankár és üzletember. Édesapja, Kornfeld Zsigmond a nagynevű Rotschild-ház egyik képviselőjeként, a tőzsde elnökeként szerzett hírnevet, sokoldalúan tehetséges fia az iparbárók pályáján haladt előre, miközben szellemi tekintélye is egyre nagyobb lett. A Tolna megyei Iregen többezer holdas, messze földön híres mintagazdaságot hozott létre, amiben nagy része volt feleségének, Weiss Mariannának, Weiss Manfréd lányának. Az iregi vendégkönyv – ahogyan a kötetben olvassuk – szinte „leltározza” a kor szellemi, politikai elitjének jelentős részét. Méltán jegyzi meg minden valamirevaló sajtótörténeti kézikönyv, hogy Kornfeld Móric anyagilag is támogatta az 1938-ban Pethő Sándor főszerkesztésével megindított Magyar Nemzetet, amelynek első hat éve máig őrzi helyét a honi újságvilág történetének legfényesebb lapjain. A széthulló rendszerrel elpusztult a vagyon, s a magyar modernizációban és mecenatúrában végig eminens szerepet játszó dúsgazdag család csak a nácikkal kötött különleges egyezménnyel kerülhette el, hogy sok százezer zsidó származású honfitársunk szörnyű sorsára jusson. Gyár, vagyon és birtok megsemmisülhetett, de a gondolatok megmaradtak, s máig érvényesek, például Kornfeldnek az az eszmefuttatása, amely megkülönbözteti a politikust az államférfitól: ez utóbbi művész, tehát intuitív, az előző viszont mesterember, aki igen kiváló lehet, de legjobb esetben logikus – írja Kornfeld, s azt már csak én teszem hozzá, hogy mi „legrosszabb eseteket” is ismerünk, sőt kontárok garmadához is volt és van „szerencsénk”.

Széchenyi Ágnes kötetének hatodik főszereplője, Szegi Pál (1902–1958) sem akárki, noha életében nem jelent meg önálló kötete. Pedig pályájának egyik legfontosabb szereplője, egy ideig barátja, Illyés bámulta műveltségét, „Kosztolányi rábízta könyvtára katalogizálását”, az avantgárd követőjeként Kassák Lajos köréhez tartozik, Szántó Juditot ő mutatta be József Attilának, s franciás műveltsége okán elemzi és értékeli irodalmunk Villon-fordításait. Széchenyi Ágnes kötetéből még nagyon sok mindent tudunk meg Szegi munkásságáról, például azt, hogy „lebilincselő képelemző”, aki a Rákosi-korban a Szabad Művészet főszerkesztői székéből már inkább ítészként s nem analitikusként értékeli a művészeket, holott 1948-ban még „az analitikus elmélyedés okos szerénységét” ajánlotta a kritikusoknak. Önmagával elégedetlen alkat, sok csalódás érte, de „fogalom volt. Tekintély.”

Hat főszereplő kereste és találta meg szerzőjét Széchenyi Ágnesben, aki Bíró Lajos pályaívét ebben a kötetben rajzolta meg először, a többi ötről már adott közre kötetet. Mindjárt könyve elején leszögezi, hogy központi kategóriája a kritikai és a tudományos életrajz, ennek megfelelően távolságtartó elemzéseket olvashatunk, a szerző és „hőse” között a legkisebb távolság talán Sárközi Márta esetében tapasztalható, s teljes joggal, hiszen a sokak csodálatát kivívó asszony embersége és cselekvő bátorsága a legteljesebb erkölcsi megbecsülést érdemli. A kritikai és tudományos jelzőhöz azonban még egyet hozzátennék: az olvasmányost. Ennek köszönhető, hogy az egybeszerkesztett és a jegyzetapparátusokkal újjáformált hat monográfia jól illeszkedik egymáshoz; s ennek köszönhető az is, hogy a hat pálya egyetlen térré rendeződik, a kivételesen értékes, a szöveget pompásan kiegészítő, jobbára magántulajdonú képek pedig tablóvá: a Monarchia „Gründerzeitjétől” az összeomláson, a korántsem egynemű Horthy-korszakon, a háborús és holokauszt-iszonyatokon át az 1945-ös reményteli újrakezdésig, majd a Rákosi-kor rémségein, az ötvenhatos föllángoláson át a Kádár-korig, vagyis közlemúltunkig. Ragyogó portrék pillantanak az olvasóra, lebilincselő történetek, tragikus és felemelő életutak zajlanak e térben, amelyek sajtó- és irodalomtörténeti, eszme- és mentalitástörténeti folyamatokká állnak össze. S ha egy szőrszálhasogató szerkesztő itt-ott találna is kevéske igazítanivalót, az szemernyit sem változtat azon, hogy a magyar művelődéstörténet tudományos földolgozását Széchenyi Ágnes olyan munkával gazdagította, amelynek szövege és képanyaga egyaránt megkerülhetetlen laikusnak és szakembernek, kutatónak és egyetemistának, tudósnak és „ártatlan” olvasónak. (Széchenyi Ágnes: Pályaképek/ Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból. Budapest: Corvina, 2015. 383 p.)

Martin József

professor emeritus, Eszterházy Károly Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék