Az „Angol beteg” igaz története
Almásy László hiteles életrajza

Almásy László a múlt század legeredményesebb magyar földrajzi felfedezője, a Szahara keleti részének egyik feltárója, akinek teljesítményét és életművét politikai okokból évtizedekig hallgatás övezte, sőt megpróbálták elfeledtetni. Regényesnek mondható életútja meglehetősen korán, ötvenhat évesen ért véget súlyos betegség után egy salzburgi kórházban. Az arisztokrata család anyagiakban szűkölködő gyermeke korán saját magára lett utalva. Volt autodealer, sivatagi idegenvezető, pilóta, számos autós és repülőgépes kelet-afrikai kutató- és felfedező-expedíció tagja-vezetője, a trónkövetelő IV. Károly sofőrje, Rommel repülőstisztje és sivatagi szakértője az Afrika Korpsban. Vádolták fasiszta elkötelezettséggel, antiszemitizmussal, angol, német, sőt orosz kémnek is vélték, hogy a nemi eltévelyedéséről szóló mendemondákról ne is beszéljünk. Összefoglalva: különleges, ellentmondásos személyiség volt, akiről már életében számos történet keringett, halála után pedig nagyrészt megalapozatlan legendák sokasága kelt szárnyra. Talán így is maradt volna minden, ha egy film (Az angol beteg, 1996) világsikere és a kilenc Oscar-díj nem állítja újra reflektorfénybe, s indítja meg ismét a vitát életéről, teljesítményéről és ellentmondásos személyiségéről.
Kubassek János, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója – a magyar földrajzi felfedezők elkötelezett kutatója – tűzte ki célul feltárni ennek a színes egyéniségnek igaz történetét. Nekem Selye János Álomtól a felfedezésig című munkája jut eszembe, amelyben – sok más hasznos tanácson kívül – leírja, szerinte hogyan készül egy tudományos könyv: fel kell vázolni annak szerkezetét, a részkérdéseit, majd – az akkori technikai lehetőségek szerint – cédulákat készíteni a részekről (manapság a számítógép jól helyettesíti a cédulákat, és sokkal könnyebb az egybeszerkesztés is, de a módszer lényege nem változott). A cédulákat sokáig gyűjtögetjük, kiegészítjük, bővítjük, aztán beillesztjük a helyükre, és kész a könyv. Persze nem minden könyvre igaz ez, és főleg nem ilyen egyszerű a dolog. De úgy képzelem, ez lehetett a célravezető módszer jelen esetben, amivel jó huszonöt év szívós adatgyűjtésének eredményeképpen elkészült, immár harmadik, bővített kiadásban ez a mű. Az első kiadás 287 oldala így növekedhetett 463 oldalra!

Az ún. aprómunka révén számos új dokumentum és sok új illusztráció került elő: főként az Almásyval kapcsolatba hozható helyszínek, események, tárgyak és személyek fényképei, dokumentumok másolatai növekedtek nagy számban. Ehhez azonban a szerző a fél világot bejárva számos helyszínt keresett fel, hogy a még élő tanúkat megszólaltatva, levéltárakat felkutatva összegyűjtse emlékeiket.

A szerző alapgondolata: tárgyilagos, valósághű életrajz írása a jeles sivatagkutatóról, eredményes földrajzi felfedezőről, olyan emberről, akinek életét a XX. század vérzivataros eseményei többször szélsőségesen, csaknem végzetesen befolyásolták. Ennek érdekében alaposan megvizsgál minden hiteles forrást, mert csakis a többszörösen ellenőrzött adatokat fogadja el, a mendemondákat így szembesítve a valósággal.

Néhány kiragadott példa a széles körben ismert kérdésekből, legendákból:

Gróf volt-e Almásy László? Apja és bátyja jogosan viselte ezt a címet, ami neki, mint másodszülöttnek nem járt. De nem tiltakozott rendszeresen az ilyen megszólítás ellen. A tévedés elterjedésében pedig valószínűleg szerepet játszott, hogy Károly király – az ún. királypuccs szervezésekor – mások jelenlétében többször így szólította meg; s a király csak tudja, gondolhatták.

A világháborúban Almásy az Erwin Rommel vezette német hadsereg tisztje volt Afrikában. Ezzel kapcsolatosan merült fel, hogy Almásy rokonszenvezett a fasisztákkal, és önként jelentkezett a németeknél. A szerző okmányokkal bizonyította, hogy a magyar hadvezetés – Kenessey Waldemár altábornagy, a légierő parancsnoka – vezényelte német kérésre a német Térképészeti Hivatalhoz, ahonnan szaharai ismeretei miatt került át Rommelhez. A másik vád az volt, hogy német kém volt. A híres sivatagkutatót valóban azért kérték a németek, mert remélték, hogy tapasztalatai révén különleges feladatokat tud majd teljesíteni. Ilyen volt például a Salam-akció, amikor két valódi német kémet vitt Líbiából Asszuánba a Nílus partjáig. Az út – oda vissza a sivatagon keresztül – több hétig tartott, de Almásy és társai végig német egyenruhában voltak, Ford autóikon a német jelzéssel, ami ugye nem jellemző a kémekre. A viszontagságos, és váratlan fordulatokban, veszélyes helyzetekben bővelkedő út részleteit a szerző élvezetes stílusban írta meg.

A Salam-akciónak több szálon futó utóélete volt. A háború alatt Almásy könyvet írt Rommel seregénél Afrikában címmel, ami 1945 után az ellene folytatott népbírósági tárgyalásokon legfőbb vádpontként szerepelt, noha az ügyész nem is olvasta a könyvet és nem tudott konkrét idézetekkel szolgálni a vádlott németbarát és fasiszta voltát illetően. A tárgyalás menetét azonban az változtatta meg, hogy Germanus Gyula jelentkezett mentőtanúnak. Először nem akarták beidézni, de ő Rákosihoz mint volt diákjához fordult, aki „leszólt” a bírónak. A bíróság Germanus mondatait vélhetőleg a kommunista párt – vagy Rákosi – véleményének tartotta. Így menekült meg a feltehetően súlyos büntetéstől, de továbbra is fogságban maradt.

Szabadulása után, 1947-ben újra letartóztatták. Ismeretlen körülmények között szabadult, s ekkor hamis útlevéllel illegálisan elhagyta az országot. Triesztben az angol titkosszolgálattól kapott brit útlevelet, amellyel Rómába utazott. Ott Valderano herceg, brit ezredes szöktette meg szállodájából a kairói gép indulása előtti hajnalon az NKVD ügynökei elől (ahogy ezt a herceg a szerzőnek elmondta). Ha valóban kémkedett volna az angolok ellen, ezt a mentőakciót bizonyára nem szervezik meg, és főleg nem hagyják tovább dolgozni, kutatni Egyiptomban. A kémhistóriához tartozik, hogy még angol és orosz kémnek is beállították „jóakarói”. A szerző által kinyomozott fenti történet és további dokumentumok cáfolják a mendemondákat.

Almásy harmincas évekbeli szaharai utazásai valódi földrajzi felfedezések voltak. Alaposan megtervezett útjai közül kiemelkedik az 1932-es és az 1933-as tavaszi expedíciója. Ezek tudományos eredménye a hatalmas, eddig ismeretlen területek feltérképezésén kívül egy új kutatási módszer bevezetése volt. Ő „találta ki” a kétféle közlekedési eszköz, az autó és a repülőgép előnyeinek összekapcsolásán alapuló kutatást. Az autókkal előrehaladva ideiglenes leszállóhelyeket létesített, ahonnan a felszálló repülő széles körben nagy területeket vizsgálhatott át. Majd az így felfedezett érdekes, különleges pontokra az autókkal eljutva, részletes földi vizsgálatokat, méréseket lehetett elvégezni – aztán mentek tovább, új támaszpontot kialakítandó. Földrajzi felfedező tevékenységének része, mintegy mellékterméke volt a szaharai sziklavésetek és festmények megtalálása, leírása. Ide kapcsolhatók a felfedezés és az elsőség kérdései. Almásy ugyanis kevéssé törődött eredményeinek közzétételével – jóllehet négy könyvet írt útjairól –, s így történhetett, hogy ketten is mintegy elorozták felfedezéseit. Először az olasz térképésznek, Ludovico di Caporiaccónak mutatta meg 1933-ban Ain Dua sziklakatlanának felső barlangjaiban az állatokat ábrázoló festményeket, aki tudományos értekezést írt ezekről, megemlítve ugyan Almásy nevét, de a felfedezést magának tulajdonította. Ennél is brutálisabb volt a Gilf Kebir oldalában felfedezett festmények tudományos értékelése. A leletről tudomást szerzett Leo Frobenius német Afrika-kutató, aki közös expedíció ajánlatával kereste fel. Almásy szívesen elkalauzolta több helyszínre is, ahol útmutatásai alapján 1933/34 őszén és telén alapos feltáró munkát végeztek. A német etnológus ezután könyvet írt a leletekről, és sajtókampánnyal kísért európai előadókörútra ment. Még Budapesten is tartott előadást, de itt sem említette meg Almásy nevét, és minden érdemet magának tulajdonított. Csupán Richard  Bermann, Almásy korábbi útitársa, aki korábban maga is látta a sziklafestményeket, állt ki mellette, de az eredmény szerény volt: „ne feledjük, Amerikát Amerigo Vespucciról nevezték el, de Kolombusz fedezte fel”. Kubassek János több időt töltött a berlini Frobenius Intézetben, és az ott talált új dokumentumok közül számosat bemutat az Almásy–Frobenius közös expedícióról, és még több érdekességet is közöl könyvében. Ezek tovább árnyalják a kérdést.

A harmadik kiadás végén közel harminc oldal teljes újdonság. Ebben Almásy életművének elágazásai, következményei és utóhatásai vannak összefoglalva, melyeket itt csupán címszavakban említhetünk. Ilyen egy helyszíni riport a magyarabokról, egy eddig ismeretlen Almásy-fotóalbum felfedezése, Almásy 1942. májusi naplótöredéke, Almásy oldalági leszármazottairól szóló adatok, illetve a homoszexualitás vádjával illetett Almásy leányának feltalálása, és ennek dokumentumai.

Befejezésül feltehetjük a szerző záró kérdését: mit remélhetünk még megtudni Almásyról? A negyedszázados szívós kutatómunkával feltárt és a könyvben közzétett adatokon túl valószínűleg már nem sokat. Kubassek Jánost ismerve azonban az is feltehető, hogy tovább fog kutakodni, és ennek lesznek eredményei, de valószínűleg ezek a még rejtett adatok, történetek nem fogják alapvetően megváltoztatni azt a képet, amelyet könyvében a szerző most bemutatott. (Kubassek János: A Szahara bűvöletében – az „Angol beteg” igaz története. Almásy László hiteles életrajza. Budapest: Panoráma Kiadó, 2016, 463. p.)

Gábris Gyula

az MTA doktora, professor emeritus
ELTE TTK, Természetföldrajzi Tanszék