Kétszázhuszonöt éve annak, hogy 1784. március 27-én, a messzi Erdély távoli kis zugában, a három-széki Kőrösön fiúgyermek látta meg a napvilágot, a székely határőr Csoma András családjában. A gyermek a keresztségben a Sándor nevet kapta. A szerény kezdetekből magasra ívelt Kőrösi Csoma Sándor pályája, s mintegy száz évvel születése után Jules Bar­thélemy Saint-Hilaire (1805–1895), kiváló francia tudós és államférfi már így írt róla: Magyarország büszke lehet, hogy ily ritka embert számíthat szülöttei közé. (Saint-Hilaire, 1887)

Kőrösi Csoma Sándor már életében, de még inkább 1842-ben bekövetkezett halála után szimbólummá vált. Mindenki megtalálta alakjában, akit keresett: a tudóst, az utazót, a vasakaratú férfit, az állhatatos hazafit, az aszkétát, avagy a hőst. Életútját és munkásságát, mely honfitársai és a nagyvilág csodálatát egyaránt kiváltotta, könyvek és tanulmányok garmadája elemezte, ünnepi megemlékezések sora próbálta életének titkát kifürkészni. De nem sok-e már az ünnepi megemlékezésekből? – kérdezhetnénk. Nem, mert minden közösségnek szüksége van példaképekre, ezek adják a jelen számára nélkülözhetetlen kohéziós erőt. Mint ahogyan a középkorban a jámbor szerzetesek nem unták meg a keresztyén közösség örök példáinak, a szenteknek élettörténetét újra meg újra felolvasni és okulni belőlük, úgy kell nekünk is a magyar kultúra és múlt egyik éltető, erőt adó forrásához, Kőrösi Csoma Sándor emlékéhez fordulni. Életének eseményei és tettei tán ismerősen csengenek nemegy fül számára, de nem lelket gyönyörködtető-e újra és újra meghallgatni a hozzánk szóló, szeretett melódiát?

Csoma életének és munkásságának sokirányú feltárása és elemzése közül ez az indító tanulmány Csoma és a magyar őshazakutatás kapcsolatát próbálja megvilágítani. Azért helyeztük az első helyre, mivel bár Csomát tibetista kutatóként és a tibetisztika egyik úttörőjeként tartja számon a hazai és nemzetközi tudomány, de egész életének, utazásának és munkásságának érzelmi mozgatórugója az a vágy volt, hogy a magyarság eredetkérdésére választ találjon. Tibetista tudóssá, egy új tudomány egyik európai megalapítójává mintegy mellesleg, életének utolsó húsz évében válik. Ugyanis tizenöt éves korától harmincöt éves koráig gyűjtött, tanult, készült; harmincöt éves korától harmincnyolc éves koráig utazott, tanult, nélkülözött. S csak ekkor, 1822-ben, miután az angol kormánymegbízottal, William Moorcrofttal találkozott, váltott pályát és a tibeti nyelv és kultúra megismerésének szentelte idejét. De eredeti célját, a magyar őshaza megtalálását nem adta fel egy percre sem, s éppen húsz év múlva, mikor ötvennyolc éves fejjel új expedícióra indult, Darjeelingben érte utol a halál.

Mi volt ez a nagy eszme és cél, amelyet egy szóval őshazakutatásnak nevezhetünk, és amely Csoma egész életét és tevékenységét meghatározta? A magyarság, mint a Keletről a Kárpát-medencébe érkezett nomád törzsszövetség mindig megőrizte keleti származásának tudatát. A 10. század végétől kezdve azonban az európai, azaz feudális és keresztyén magyar állam megalapítása szükségessé tette, hogy a magyarság tudatilag is betagolódjék Európába. Ami a magyarság származását illeti, a keleti származástudat konkrét megfogalmazására a hun elmélet tett kísérletet, mely először a 9. század végén bukkan fel Regino apát krónikájában. Ez a hun elmélet tipikusan középkori, feudális ideológiai képzet volt, ugyanolyan jellegű és funkciójú, mint az, amelyik a trójaiakat tette meg a franciák elődjéül. Ugyanakkor látnunk kell, hogy jóval több reális alapja van a hun-magyar elméletnek, mint az egyéb, antik mitológiai vagy bibliai vonatkozású származáselméleteknek. A magyarok ugyanis tényleg Attila egykorú hun birodalmának központját, a Kárpát-medencét szállták meg a 9. század végén, és tipológiailag is a hunnal rokon nemzetségi-törzsi társadalomban éltek. A geográfiai és szociológiai azonosság kézenfekvővé tette a középkor számára a genetikai azonosítást, s a magyar nemesség számára csak ki kellett dolgozni az Európa által számára tálcán nyújtott hun-magyar azonosítást, melyet Kézai Simon krónikája (1283) kora színvonalán el is végzett. A hun-magyar elmélettel teljes lett a magyar uralkodó osztály betagolódása a korabeli feudális Európába. (Kordé, 1994)

A hun elmélet szerint minden nép, amely keletről jött a Kárpát-medencébe, azaz a hunok, az avarok, majd a magyarok, ugyanazon keleti őshazából vándoroltak el nyugatra. Kell lennie tehát egy őshazának, ahonnan mindeme népek kijöttek („egressi sunt”) új hazájukba. Következésképpen az őshaza keresése szintén középkori jellegű vonása a magyar őstörténet kutatásának, hozzátéve, hogy erre reális lehetőségek voltak, hiszen a magyarság tényleg keletről jött nép volt Európában, s bizonyos részei keleten maradtak az „őshazában”. Ezt a keleti őshazát eleinte, követve az európai hagyományokat, a Hérodotosztól eredő Szkítia névvel illették. A szkíták voltak a legrégibb Európában megismert keleti nomád nép, melynek hazája Szkítia aztán toposz­szerűen minden keleti nomád nép őshazája lett, így a magyaroké is. De a magyarok tényleg létező keleti származástudata lehetővé tette, hogy a keleten maradt „ősöket” adandó alkalommal felkeressék. A mitikus Szkítián belül kell lennie egy megfoghatóbb Magna Hungariának, azaz ősi Magyarországnak, ahonnan eleink kijöttek. A mongol hadakról való hírszerzés és a keleti keresztény misszió azután útnak is indítja Julianust és domonkos társait, s Julianus 1236-ban találkozik a keleten maradt, Volga-vidéki magyarokkal. Julianust joggal nevezhetjük az első magyar őstörténésznek, akit ugyan politikai és egyházi célok vezettek, de a középkori európai földrajzi képen belül először tudott konkrét adatokat adni a magyarok származására vonatkozóan. (Vásáry, 2008, 111–129.: Középkori elméletek a magyart őshazáról) Az Anjou-kor, Zsigmond és a Hunyadiak idején a magyar politikai nemzet, a nemesség őstörténeti képét továbbra is a krónikákban tükröződő, egyre mélyebb gyökereket vető hun-magyar szemlélet határozta meg.

A 16–17. században, a magyarság élethalálharcainak idején sem változott az őstörténeti kép semmit, s csak a 18. század harmincas évei hoztak fordulatot: olyan új források tűntek fel, melyek lehetővé tették a dogmává merevedett hun-szittya elméletnek valódi történeti adatokkal való megtöltését, és itt-ott fellazítását. Kéri Borgia Ferenc 1739-ben adta ki latin fordításban a magyarokra vonatkozó részeket Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár De administrando imperio-jából, s tette ezzel hazánkban ismertté a magyar őstörténet egyik legfontosabb forrását; Schwandtner János György 1746-ban jelentette meg Bél Mátyás előszavával Anonymus általa felfedezett Gestáját; Desericzky Ince 1748-ban tette közzé először nyomtatásban a Vatikánban megtalált Riccardus-jelentést, mely Julianusék útjáról adott hírt; Sajnovics János pedig 1771-ben megjelentetett Demonstratio-jában először tett kísérletet Magyarországon a tudományos finnugor nyelvhasonlításra. Mindezek a mű­vek valóságos mérföldkőül szolgáltak az őstörténeti kutatások számára. Ugyanekkor európaszerte komoly tudósok dolgoznak Kelet-Európa és Belső-Ázsia történetének megvilágításán, például a francia Joseph Deguignes (1721–1800) vagy a német August Ludwig Schlözer (1735–1809). E korszak történetírásá­nak igazi összegzője a jezsuita Pray György. A hun–avar–magyar őstörténeti háromság mint dogma még továbbra is fennáll, s ezen belül jelenik meg nála a finnugor elmélet.

II. József németesítéssel kapcsolt polgárosító törekvései 1790 után széles körű nemesi-nemzeti ellenállást váltottak ki, s az általános hazafias felbuzdulásban az őstörténet is osztozott. Az 1825-tel kezdődő politikai reformkor az eddigi hazafias tendenciát erősíti, de a nemzet legjobbjai akkor a polgárosodást, a nép politikai szférába való beemelését tűzik ki zászlajukra. (Vásáry, 2008, 131–135: A magyar őstörténet kutatásának hagyományai)

Ha rátekintünk a 19. század elején uralkodó magyar őstörténeti képre, azt kell mondanunk, hogy még mindig az évszázados hun-magyar azonosság elmélete, a keleten maradt magyarok s a feltételezett őshaza megtalálásának vágya őstörténeti kutatásaink legfőbb mozgatórugója. Bár fokozatosan világossá lesz, hogy a magyarságot megtalálni keleten már lehetetlen, ehelyett csak az egykori magyarság nyelvi, etnográfiai és egyéb nyomaival kell „beérnünk”, mégis ez a romantikus vágy indította útnak több világjárónkat, így Orlay Jánost, Jaksics Gergelyt, Ógyallai Besse Jánost (1765–1841), s nem utolsósorban Kőrösi Csoma Sándort is.

Az ifjú Csomában bizonyára a nagyenyedi alma mater falai között fogalmazódhatott meg a mindent maga alá rendelő nagy életcél: a magyar őshaza, a keleten esetleg még fellelhető magyarok megkeresése. Hogy személyes életcél és korszellem milyen világosan kapcsolódik össze Csoma életében, s határozza meg azt, jól látta már egyik első méltatója, a regényíró báró Kemény Zsigmond: „A’ nemzeteknek úgy szólván, életszükségök, hogy keressenek magukban oly pontot fel, honnan hirszomjuk kielégítést nyerjen. Ha ezt nem nyujthat a jelen, megadja a’ mult: a’ történészet, midőn teheti, különben a’ hagyományok és mondák. Mikor Körösink életpályát választa, akkor a’ magyar sajátságos szeszélylyel, nem a’ gyakorlati élet mezején, vagy kronikai lapjain, nem végre magukban a’ honalapitókban, hanem azon ázsiai ősökben, kikről egyébiránt semmit sem tudott, keresé büszkeségét. Ha tehát Kőrösink 1818-ban eredetünk kifürkészésére szánta magát, noha mulatag, de valósággal létező korkivánatnak hódolt. Ezt szükség vala megjegyezni, hogy pályáját illő szempontból fogjuk fel.” (Kemény, 1842)

De a személyes vonzódás és hazafiúi indít­tatás egységét nagyon jól látta magában a mindig tudatos Csoma is. Így ír erről: „Én hogy mind tulajdon vágyódásomnak eleget tegyek, mind pedig nemzetemhez való háládatosságomat és szeretetemet megmutassam, számba nem vévén a fáradságot és megtörténhető veszedelmet, azon fáklyánál fogva, melyet Németországban gyújtottam volt meg, elindultam nemzetem eredete felkeresésére.” (Kőrösi Csoma 1820. december 21-én kelt Teheránból írt levelében [Szilágyi, 1984, 104.]) Két éves göttingai kitérő után, ahol a keleti tudományok és nyelvek ismeretében pallérozta magát, 1819-ben harmincöt éves fővel veszi kezébe a vándorbotot, és vág neki, hogy Belső-Ázsiában a magyarok nyomait megkeresse. Ha belegondolunk vállalkozásának irdatlan nagy és reménytelen voltába, ma is csak hitének töretlenségét bámulhatjuk.

Ennél a pontnál óhatatlanul felmerül a kérdés: mi is volt Csoma tulajdonképpeni úti célja? Tudjuk, hogy a magyarok ázsiai eredete foglalkoztatta, s a magyar őstörténethez akart adatokat, fogódzókat gyűjteni. De vajon csak úgy indult el, mint vak a nagyvilágba, s ment, merre a sors kénye vetette?

Magyarokat keresni abban az Ázsiában, melynek területe több Európányi, nem olyan, mintha tűt keresnénk szénakazalban? Csoma egész jelleme, de az életéről ismert adatok is ez ellen a feltételezés ellen szólnak. Útjának első másfél évében láthatólag határozott cél vezette, mígnem Aleppó, Moszul, Bagdad, Teherán és Meshed útvonalon megérkezett Buharába. Itt hirtelen célt változtatott, s dél felé, az afganisztáni Kabulba indult el. Sokat foglalkoztak már Csoma magyar őstörténeti műveltségével s céljaival, s úgy tűnik, hogy Csoma egyértelműen Kelet-Turkesztán s Mongólia területére akart eljutni, azaz Belső-Ázsia legbelsőbb részeibe. S mi késztethette erre? Az őstörténeti képét megszabó ujgur elmélet.

Lássuk hát először is ismereteinket az ujgur népről. Az ujgurok, ez a török nyelven beszélő nép a mai Mongólia területén levő hatalmas türk birodalmat a 8. században, 745-ben dönti meg. Uralmuknak a kirgizek vetnek véget 840-ben, s ezután az ujgur törzsek szétszóródnak. Egy részük Kínába menekül, s ott beolvad, másik részük a Kuku-nór és Nan-san vidékére megy, s a mai kínai Kanszu tartomány területén telepszik le. Ezek a kanszui ujgurok később felveszik a buddhizmust, s a 11. századtól kezdve mint jugurok vagy sárga jugurok szerepelnek a forrásokban. Mind a mai napig él belőlük pár ezer Kínában, saját nevükön szarijugurnak, azaz sárga ujgurnak hívják magukat. Az ujgurok legnépesebb csoportja azonban Kelet-Turkesztán városállamaiba húzódott, s ott virágzó kultúrát hozott létre. Ez az elsősorban buddhista jellegű ujgur irodalom és művészet különösen a 10–14. században virágzott. A mongol kor után a turkesztáni ujgurok fokozatosan az iszlám hatása alá kerültek, s napjaink több milliónyi, a Kínai-Turkesztánban élő török népessége, az ún. mai ujgurok, ezeknek a régi ujguroknak a leszármazottja. A régi ujgurok története, írásbelisége és művészete, melyet igazából a 19–20. század fordulója körüli porosz, orosz, angol és japán expedíciók feltárásai nyomán ismertünk meg, szinte teljes egészében homályban volt még Csoma idejében.¹ Sok téves elképzelés, találgatás volt forgalomban az ujgurokról, s az 1800-as évek elején még az az ujgur elmélet volt a legelterjedtebb, mely az ujgur népnevet az ugor és (on)ogur népnévvel vélte összekapcsolhatónak.² Azt szintén csak a 20. századi kutatások derítették ki minden részletében, hogy a magyaroknak az idegenek által használt Hungarus, ungarisch, Hungarian, stb. elnevezései valóban az onogur népnévből származnak (vö. Róna-Tas András, 1996, 217-221.); az onogur névnek viszont semmilyen közvetlen kapcsolata nincsen az ujgur névvel. Az 1800-as évek európai tudományában azonban sok kiváló tudós vallotta, hogy a magyarok idegenek által használt neve és az ujgur népnév összefügg, s így az ujguroknak közvetlen kapcsolatuk lehetett a magyarok ősi történeteivel. Mikor tehát Csoma Kelet-Turkesztán és Mongólia vidéke felé igyekezett, nem tett mást, mint elfogadta korának egyik legdivatosabb őstörténeti elméletét, s ezen távoli ázsiai tájakon magyar nyomokat remélt felfedezhetni. Ennek a nagy utazási célnak rendelt alá mindent. S mikor Kelet-Turkesztánt nem tudta Buhara felől bevenni, megpróbálta egy másik útvonalon megközelíteni.

Kabulba megy, majd a Kaibar-hágón átkelve Pesávárba érkezik, innen tovább Lahorba, Pandzsáb fővárosába. Ezzel Csoma belépett az indiai világba, mely most már élete végéig – ő még ezt persze nem sejthette – életének színtere lett. Lahorból Ladak fővárosába, Lehbe utazik, ahonnan régidőktől fog­va jártak karavánok Járkendbe és Khotánba, Kínai-Turkesztán városaiba, Eurázsia talán legnehezebb, legveszélyesebb és legmegközelíthetetlenebb útvonalán. Nem tudjuk a részleteket, de tény, hogy Csoma itt láthatólag feladja útitervét, s elindul Kásmirba. Itt találkozik William Moorcroft angol kormánymegbízottal, s ez a találkozás megszabja Csoma hátralevő húsz esztendejét. Az angol ösztönzésére kezd Csoma az addig Európában alig ismert tibeti nyelv és kultúra tanulmányozásába, melynek eredményeként lett a tibetisztika tudományának európai megalapítója, akinek ezirányú munkássága, különösen tibeti–angol szótára révén válik ismertté. Csoma emberi és tudósi nagysága életének ebben a nagy váltásában válik nyilvánvalóvá: korának gyermekeként és székelyként romantikus lelkületű volt – lehet-e nagy célokat enélkül az életben megvalósítani? – de egyben realista és sziklaszilárd cselekvő. Mikor romantikus tervét, a magyar őshazakutatást kénytelen ideiglenesen felfüggeszteni, tud új reális célt találni, melyet következetesen meg is valósít.

Tibetisztikai munkái elkészültével 1835-ben a szanszkrit és az indiai nyelvek tanulmányozásába veti bele magát, s ez jelzi, hogy ismét magyar őstörténeti érdeklődése kerekedhetett benne felül, s a szanszkrit és indiai nyelvekben próbált a magyar nyelv rokonságára bukkanni. Hosszú évekig még a kalkuttai India Társaság könyvtárosaként dolgozik, majd 1842-ben váratlanul újra útnak indul. Az ifjúkori álmok nem hagyhatták nyugodni, ismét az ujgurok földjére akart menni. Tibeti forrásokból munkái során adatokat gyűjtött egy jugar nevű népre vonatkozólag, mely Kína északnyugati határvidékén élt. A tibeti források ezen jugarjai nem mások, mint a kan­szui sárga ujgurok, akikről fentebb röviden megemlékeztünk. E tibeti névformának, épp­úgy, mint az átvétel alapjául szolgáló jugur formának, semmi köze nincsen a magyarok ungar nevéhez, mint Csoma hitte. (Ligeti, 1931) Akár élő magyarokat, akár magyar nyomokat remélt a jugarok/jugurok között megtalálni, mindenképpen csalódott volna, ha eljutott volna hozzájuk sem ezt, sem azt nem találta volna meg közöttük. Útja során az észak-indiai Dardzsilingben hatalmasodott el rajta a maláriás fertőzés, és 1842. április 11-én hunyt el ugyanott.

Csoma már életében szimbólummá vált Magyarországon. Halála után egymás után jelennek meg a méltatások a legkiválóbb magyar írók, tudósok és közemberek tollából, köztük olyanoké, mint Eötvös József, Kemény Zsigmond és Toldy Ferenc. Az általános elismerés mellett azonban úgy tűnik, Csoma igazi tudományos érdemeit és jelentőségét hosszú időn át nem fogta fel a hazai közvélemény. Jól jellemzik ezt a helyzetet Stein Aurél, a jeles Ázsia-kutató szavai, aki bizonyos tekintetben Csoma kései utódjának tekinthető: „Magyarországon a hazafias érzés a kalandos tudós emlékét szerette benne, […] De […] azok a komoly nyelvészek, akik a XIX. század utolsó harmadában oly sokat tettek a magyar nyelv igazi rokonainak, a modern összehasonlító nyelvészet alapján rendszeres kutatással való földerítésére, hajlandók voltak Csoma céljairól és eredményeiről valami szánakozó türrelmetlenséggel beszélni. Megadván a kellő tiszteletet önfeláldozó kitartásának, még­is csak azok közé a nemes rajongók közé sorolták, amilyenekben sohsem volt hiány ma­gyar földön, a kik kritikai módszerektől függetlenül egyedül csak a képzelt etymologia fata morganáitól vezettetve, igyekeztek ad majorem gloriam patriae a magyar nemzet eredetét sorjában az ősi ázsiai művelődés minden székhelyével, Assyriával, Khínával, Indiával és a többi, egybekapcsolni.” (Stein, 1913, 287, ill. 23.) Juhász Gyula (1963, II, 309–310.) is ismert, Ének Kőrösi Csomáról című szép versében (1923) inkább a tragikus hőst láttatja velünk, akinek végül nem sikerült eredeti célkitűzését megvalósítania:

„Az őshazát nem lelte és az újat
Nem látta többé, nincs már vigasza.
Öreg magyar, örök magyar, ki tudja,
Nem egy hazánk van-e: örök haza?”.

Az elmúlt fél évszázad kutatásai azonban egyre világosabbá tették Kőrösi Csoma reális alakját. Anélkül, hogy Csoma alakját deheroizálták volna, a romantikus hős mellett a realista tudós célhoz ért alakját is megfestették. Nálunk Magyarországon mindig nagy kultuszuk volt a tragikus hősöknek. A nagy célt kitűzött, de célhoz nem ért embert különös kegyelettel szemlélték. Sokszor, bizonyos, az utóbbi évszázadokban tragikus vonásokat felmutató nemzeti történetünk hatására formálódhatott ez a látásmód. Csomában is inkább a célhoz nem ért embert tisztelték sokan. Valóban, mint őshazakutató lehet, hogy álmokat kergetett, s nem ért célhoz, de eközben egy új tudomány, a tibetisztika alapítója lett. S az elért eredmény fontosabb a megvalósulatlan álomnál. Akkor is, ha ezt az álmot sokszor fontosabbnak érzi az azt kergető ember.
 

Kulcsszavak: Kőrösi Csoma Sándor, hun–magyar rokonság, ujgurok, jugarok, Tibet, Belső-Ázsia, India

IRODALOM

Baktay Ervin (1970): Kőrösi Csoma Sándor. 2. kiadás. Gondolat, Budapest

Csetri Elek (1979): Kőrösi Csoma Sándor indulása. Kriterion, Bukarest

Csetri Elek (1984): Kőrösi Csoma Sándor. Kriterion, Bukarest

Duka, Theodore (1885): Life and Works of Alexander Csoma de Körös. Trübner, London

Juhász Gyula (1963): Juhász Gyula összes művei. Versek. Akadémiai, Budapest. II, 309–310.

Kemény Zsigmond (1842): Kőrösi Csoma Sándor (nekrológ). Erdélyi Hiradó. 58,

Kordé Zoltán (1994): Hun–magyar rokonság. In: Kristó Gyula – Engel P. – Makk F. (szerk.): Korai magyar történeti lexikon. Akadémiai, Bp., 9–14, 274–275.

Ligeti Lajos (1931): A jugarok földje. Magyar Nyelv. 27, 300–314.

Róna-Tas András (1996): A honfoglaló magyar nép. Balassi, Budapest

Saint-Hilaire, Jules Barthélemy (1887): Life and Works of Alexander Csoma de Körös, by Theodore Duka, M. D., London, 1885. Journal des Savants. novembre, 673–686;  WEBCÍM > magyar fordításban: Budapesti Szemle. 1898. 96, 264, 454–455.

Stein Aurél (1913): Duka Tivadar emlékezete. In: MTA Emlékbeszédek 16. 9, 265–297. (önállóan is: 1–23.)

Szilágyi Ferenc (1966): Kőrösi Csoma Sándor hazai útja. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 1. Akadémiai, Budapest

Szilágyi Ferenc (szerk.) (1984): Kőrösi Csoma Sándor Levelesládája. Magyar Ritkaságok. Szépirodalmi, Bp.

Szilágyi Ferenc (1987): Kőrösi Csoma Sándor élete nyomában. Gondolat, Budapest

Terjék József (1984): Alexander Csoma de Kőrös 1784–1842. A Short Biography. Akadémiai, Budapest

Vásáry István (2003): A régi Belső-Ázsia története. Magyar Őstörténeti Könyvtár 19. Második, átdolgozott kiadás. Balassi, Budapest

Vásáry István (2008): Magyar őshazák és magyar őstörténé-szek. Magyar Őstörténeti Könyvtár 24. Balassi, Budapest

Zágoni Jenő (1984): Kőrösi Csoma Sándor bibliográfiája. Kriterion, Bukarest

Zsirai Miklós (1930): Jugria. Finnugor népnevek 1. Hornyánszky, Budapest
 

1 Az ujgurokról rövid összefoglalás: Vásáry, 2003, 83–98.<

2 Elég, ha csak Johann Eberhard Fischert (1697–1771), August Ludwig Schlözert (1735–1809) vagy Alexander Castrént (1813–1852) említjük itt, ezek munkáira lásd Zsirai, 1930, 12–16. <