A filozófia és a tudományok1
kapcsolata soha nem volt problémamentes, de az utóbbi időben egyenesen
viharosnak nevezhető. Sok természettudós azt gondolja, hogy a
filozófia nem vehető komolyan, mert semmibe veszi a tudományok által
felfedezett empirikus tényeket; sok filozófus pedig úgy véli, hogy
ezeknek az empirikus tényeknek semmi közük a filozófiához, melynek nem
kell tudomást vennie a tudományokról.
Tanulmányom arról szól, hogy miért elfogadhatatlan
mind a két álláspont, mind a filozófusok, mind a tudósok számára.
Ehelyett azt javaslom, hogy a filozófiát tekintsük elméleti
természettudománynak. Tudatában vagyok, hogy ez radikális elgondolás –
mint ahogy ez egy vitaindító esetében el is várható –, de nem látok
alternatívát. Ráadásul ez nem pusztán normatív javaslat arról, hogy
milyen jó lenne, ha ilyen lenne a filozófia: a kortárs analitikus
filozófia épp ebbe az irányba tart (bár kissé bizonytalanul).
Több kollégám és ismerősöm is felhívta a
figyelmemet arra, hogy ez a cikk – és az álláspont, amelyet itt
kifejtek – a mai magyar politikai körülmények között könnyen
félreértelmezhető, elsősorban a pár hónapja „filozófus-per”-ként
elhíresült ügy miatt. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez a cikk
semmilyen formában nem erről az ügyről szól. Ez az írás nem
aktuálpolitikai állásfoglalás, és nincs semmilyen aktuálpolitikai
vetülete vagy következménye. A filozófia és a tudományok zavaros
kapcsolatát szeretném tisztázni – és vitaindító szándékkal egy
radikálisnak tűnő javaslatot tenni arról, hogyan érdemes megközelíteni
ezt a kapcsolatot.
A filozófia halott!
A tavaly nagy port kavart The Grand Design című könyvben Stephen
Hawking és társszerzője a következőkkel kezdi rögtön a bevezetőt: „A
filozófia halott. Nem tartott lépést a tudományok (különösen a fizika)
legújabb fejleményeivel. A tudósok lettek mára a felfedezés
fáklyájának hordozói a világ megismerésében” (Hawking – Mlodinow,
2010, 5).
Nehéz lenne tagadni, hogy manapság a tudomány, és
nem a filozófia tekinthető a világ megismerése fáklyahordozójának. De
ebből nyilvánvalóan nem következik, hogy a filozófia halott lenne. A
filozófusok persze felháborodtak, szétszedték Hawking könyvét,
filozófiai tévedéseket kerestek benne (ez nem is volt túl nehéz –
Arisztotelész például nem négy, hanem öt alapelemről beszélt). Hawking
filozófiaellenessége azért is meglepő, mert az ő megközelítése,
amelyet „modell-alapú realizmus”-nak hív, valójában régi
tudományfilozófiai elmélet, amely az 1930-as évekbeli Bécsi Kör
filozófiájától kezdve a nyolcvanas évek konstruktív empiricizmusáig
(Van Fraassen, 1980) óriási figyelmet kapott a tudományfilozófiai
diskurzusban.
Mindez nem változtat azon a tényen, hogy Hawking
egy valódi és nagyon is fontos problémáról beszél, amit minden
filozófusnak komolyan kellene vennie. Arisztotelész idejében azok a
tudományterületek, amelyeket ma a természettudományos karon tanítanak,
még mind a filozófiához tartoztak. Idővel ezek sorra leváltak,
legutóbb talán a pszichológia, a XIX. század végén. A kérdés, hogy mi
maradt. Illetve, van-e okunk azt gondolni, hogy előbb-utóbb semmi nem
marad a filozófiából.
Amíg még tanítottam, minden kurzusomat azzal
kezdtem, hogy megkérdeztem a tanítványaimat: mi értelme filozófiát
tanulni és nem tudományt? Miért percepciófilozófiát és miért nem
perceptuális pszichológiát vagy látástudományt például. Vagy miért
biológiafilozófiát és miért nem biológiát. A válaszok leginkább a
filozófia és a tudomány közötti hagyományos határvonalat
hangsúlyozták: filozófia: normatív, tudomány: deskriptív, filozófia:
elméleti, tudomány: empirikus, filozófia: a lehetséges, tudomány: az
aktuális, filozófia: az emberről, tudomány: a világról, filozófia:
nagy kérdések, tudomány: kis, szűken behatárolt kérdések, filozófia: a
priori, tudomány: a posteriori. Könnyű megmutatni, hogy ezen
distinkciók egyike sem működőképes. Nincs egyszerű dolgunk, ha a
filozófiát a Hawking-féle érvekkel szemben meg akarjuk védeni.
Vannak azonban olyan kérdések, amelyeket a
filozófia tud megválaszolni, a tudomány nem. Egyrészt a tudományok
adottnak vesznek bizonyos alapfogalmakat. A genetikusok például
adottnak veszik a gén, a populációbiológusok pedig a faj fogalmát.
Elfogadnak egy adott definíciót, és azt nem kérdőjelezik meg, különben
az igazi tudományos munkát el sem tudnák kezdeni. De a gén vagy a faj
fogalma egyáltalán nem egyértelmű. És itt jön a filozófus, aki éppen
arról gondolkodik, hogy mi is a gén vagy a faj. Ezt ideális esetben –
mint látni fogjuk – nem a karosszékből, minden biológiai tudás nélkül
teszi, hanem éppen a genetika eredményei és módszertana alapján, de
fontos hangsúlyozni, hogy ezt a fajta analízist a filozófusoknak és
nem a biológusoknak kell elvégezniük.
A másik példa még fontosabb. A tudomány által a
világról és önmagunkról alkotott kép, valamint a naiv, az utca embere
által a világról és önmagunkról alkotott kép nagyon különböző. Az utca
embere azt látja, hogy mondjuk egy asztal vagy egy szék kemény, tömör
tárgy. A tudomány azt mondja, hogy atomok összessége. Az utca embere
azt gondolja, hogy a szomszédja fejében gondolatok és vágyak vannak. A
tudomány azt állítja, hogy sok-sok idegsejt bonyolult hálózata. Ez a
kétféle kép nem kompatibilis, és a filozófia feladata az, hogy a kettő
közötti kapcsolatról beszéljen: arról, hogy hogyan lehet ezt az
ellentmondást feloldani, de legalábbis együtt élni vele. Lehet ezt az
ellentmondást úgy is feloldani, hogy tagadjuk a naiv elképzelés
létjogosultságát: nincsenek tárgyak, csak atomok, nincsenek
gondolatok, csak neurális kapcsolatok. De ez filozófiai, és nem
tudományos nézet (neve is van: eliminativizmus). A lényeg tehát az,
hogy a tudomány és a mindennapi elképzeléseink összevetése a
filozófia, és nem a tudomány feladata, hiszen ezen összevetés során a
tudományt kívülről kell szemlélni és összehasonlítani a mindennapi,
naiv elképzelésünkkel.
A filozófia tehát nem halott. Sőt, az új tudományos
eredmények nem a filozófia tartományából harapnak le kicsit, hanem még
több muníciót szolgáltatnak a filozófia számára. Az más kérdés, hogy
ha a filozófiának a tudományt komolyan kell vennie (mert a tudomány
alapfogalmait hivatott tisztázni, vagy, mert a tudomány és a
mindennapi fogalmak összehasonlítását végzi), akkor nem veheti semmibe
a tudomány új eredményeit.
A filozófia független a tudományoktól!
A második, széles körben elterjedt és alapvetően hibás elképzelés a
filozófia és a tudományok viszonyáról az, hogy a filozófia független a
tudományoktól: nem kell félnie, hogy a tudományok háttérbe szorítják,
mert nem versenytársak. A filozófia ugyanis nem empirikus alapra épít,
hanem pusztán szellemi, netán fogalmi alapokra.
A filozófia tanszékek tájékán sokat lehet
találkozni ezzel a nézettel, amelynek persze van többé és kevésbé
szalonképes verziója. A mai filozófiai élet több jeles és mindenki
által elismert képviselője, például George Bealer, Ernest Sosa,
Timothy Williamson és Frank Jackson is hasonló nézeteket vall. Tyler
Burge egyenesen a „neuro-halandzsa” túlértékeléséről beszél (Burge,
2010). A sokat hangoztatott érv az, hogy empirikus alapokra veszélyes
dolog filozófiai rendszert építeni, mert tudományos elméletek
jönnek-mennek, és ha a filozófia a tudományok alapjain állna, akkor a
tudományos elméletekkel együtt a filozófiai rendszereknek is menniük
kellene.
A kérdés persze az, hogy ha nem empirikus alapokra
építjük a filozófiai rendszert, akkor mire. Több megoldás is
ajánlkozik, de egyik sem tekinthető különösebben ígéretesnek. Az
ötvenes-hatvanas években sokan a nyelv vizsgálatára alapozták a
filozófiát. Az elképzelés az volt, hogy akkor érthetünk meg valami
fontosat a világból, ha odafigyelünk arra, hogyan beszélünk a
világról. Emiatt a XX. század második felének analitikus filozófiája
(a nem analitikus, „kontinentális” filozófia még inkább) nagy részben
a természetes nyelv elemzésén alapult (és mind a mai napig jelennek
meg nagy cikkek fontos filozófiai folyóiratokban, amelyek ezt a
módszertant használják).
Ez a filozófiafelfogás tehát explicit vagy implicit
módon feltételezi, hogy a nyelv pontosan tükrözi a valóságot, azaz a
nyelv pont ott és csak ott tesz distinkciókat, ahol a valóságban
distinkciók vannak. Ez a feltételezés azonban hamis. A nyelv azért
evolválódott, hogy az esetek nagy részében, körülbelül helyesen
reprezentálja a világot. Nem azért, hogy az esetek összességében,
pontosan reprezentálja azt. Ha tehát valaki a nyelv elemzésének
segítségével próbál megérteni valamit a világból, ez azt jelenti, hogy
egy, a világot általában, de nem mindig, körülbelül, de nem pontosan
reprezentáló rendszer segítségével próbálja megérteni azt, amit ez a
rendszer reprezentál. Ennél azért kell, hogy legyen közvetlenebb módja
a valóság felderítésének.
Akik a filozófia és a tudomány függetlenségét
hangsúlyozzák, nem mind támaszkodnak a természetes nyelv elemzésére.
Sokan úgy vélik,
|
|
hogy intuícióinkra kell inkább hagyatkoznunk. Ezzel
az elképzeléssel is sok probléma van. Az első: nem világos, miért
érdekes az, hogy egy filozófusnak milyen intuíciói vannak? Lehet, hogy
ez a filozófus rettenetes gyerekkori traumái miatt teljesen más
intuíciókkal rendelkezik, mint bárki más.
Az intuíció-alapú filozofálás több képviselője ezen
a ponton radikális lépésre szánta el magát: ne a saját intuícióinkra
építsük a filozófiai rendszereket, hanem mindenki intuíciójára. Hogyan
lehet ezt elérni: töltessünk ki kérdőíveket az utca emberével arról,
mik az intuíciói a különböző filozófiai problémákról. Ez a mozgalom,
amit „kísérleti filozófiának” neveznek, alig pár éves, de egyre
elterjedtebb, és nagy felfordulást okozott a filozófia világában. De a
lényeg számunkra az, hogy ez a megközelítés ugyanúgy az intuícióinkra
épít, mint a naivabb, karosszékből való filozofálás – csak éppen a
szociálpszichológiából ellesett módszerekkel gyűjti ezeket az
intuíciókat.
A probléma az, hogy akármilyen intuícióra építeni
nem ajánlatos – sem a sajátunkra, sem több ezer emberére. Vegyünk
például egy fontos intuíciót, amelyet biztos, hogy az emberek elsöprő
többsége igaznak tart: ha egy átlátszó folyadékot összeöntünk egy
másik átlátszó folyadékkal, átlátszó folyadékot kapunk. Ez az
intuíció, bár az emberek túlnyomó többsége igaznak tartja, persze
hamis, mint ahogy ezt mindenki tudja, aki aperitifnek szeret pastis-t
inni: ha a pastis-ra vizet öntünk, egyáltalán nem átlátszó folyadékot
kapunk (ugyanez igaz az ouzora és a rakira is). Semmi okunk azt
gondolni, hogy intuícióink megbízhatóak lennének (lásd még: Dennett,
2005).
De talán az a probléma, hogy a folyadékok
keveredése túlságosan tudományos kérdés, és ezért akadoznak
intuícióink, és filozofikusabb kérdésekről megbízhatóbb intuíciókkal
rendelkezünk? Sajnos, nem. Nézzünk egy másik intuíciót, ez esetben a
percepcióról: a látómező minden pontját látjuk: ha valami érdekes
történik a látómezőn, azt észrevesszük. Nos, ez sem igaz, mint azt az
inattencionális vakságról szóló kísérletek sora bizonyította. Ahogy
több mint száz éve Bálint Rezső (1874–1929) magyar neurológus és
pszichológus (akiről a Bálint-szindrómát elnevezték) írta, „jól ismert
jelenség, hogy semmit nem veszünk észre abból, ami körülöttünk
történik, ha belefeledkezünk valamibe: ha a figyelmünket olyannyira
csak egy dologra összpontosítjuk, hogy nem látjuk azokat a tárgyakat,
amelyek a látómező perifériáján helyezkednek el, bár ezekről a
tárgyakról visszaverődő fénysugarakat ugyanúgy feldolgozza az
agykérgünk, mint bármely más látott tárgy esetében (Bálint, 1909).
Ennek a jelenségnek ma már óriási irodalma van (lásd például Simmons –
Chabris, 1999). Intuícióink a percepcióról ugyancsak megbízhatatlanok.
De még a morális intuícióink is megbízhatatlanok.
Egy híres kísérletben a pszichológusok azt vizsgálták, hogy a
kísérleti alanyok morális intuíciói miként változnak, ha különböző
paramétereket változtatnak (Schnall et al., 2008). A kísérleti
alanyoknak aszerint kellett történeteket osztályozniuk, hogy ami
bennük történik, morálisan mennyire jó vagy rossz. Mint kiderült, igen
erős korreláció van a morális intuíció és aközött, hogy mennyire
tiszta a kísérleti szoba, hogy találtunk-e pénzérmét az asztalon, hogy
mosott-e kezet a kísérleti alany stb. Ha intuícióink attól függenek,
hogy mostunk-e kezet, vagy hogy vannak-e pizzamaradványok az asztal
alatt, akkor igazán semmi okunk megbízni bennük.
Ha viszont sem a nyelv elemzésére, sem az
intuíciókra (sajátunkra vagy sok ezer emberére) nem tanácsos
filozófiai rendszert építeni, akkor miből induljon ki a filozófia? Az
én válaszom: nincs más alternatíva: csak a tudományból indulhat ki
(Nánay, 2010).
Filozófia mint elméleti (természet)tudomány
Ha nem akarjuk a filozófiát megbízhatatlan intuíciókra építeni,
ugyanakkor el akarjuk kerülni a filozófia Hawking által lebegtetett
halálát, nem marad sok választásunk: egyfelől a filozófiának a
tudomány eredményein kell alapulnia, másfelől nem lehet azonos a
tudománnyal. Ez, amennyire látom, csak egy lehetőséget hagy a
filozófia számára: a filozófiát elméleti tudománynak kell tekintenünk.
A filozófiának a tudomány eredményeiből kell
kiindulnia, de ezeket az eredményeket egy leírási szinttel feljebb
kell leírnia, mint a tudomány teszi. A filozófiának tehát úgy kellene
viszonyulnia a tudományokhoz, mint az elméleti biológiának a
biológiához. Az elmefilozófiát tehát mint elméleti kognitív tudományt,
a percepciófilozófiát pedig mint elméleti perceptuális pszichológiát
kellene kezelni: a filozófia kontinuus a tudományokkal (lásd erről
Quine, 1969 klasszikus érvét).
Mindez talán elfogadhatóbbnak tűnik az
elmefilozófia és a percepciófilozófia esetében (Nánay, megjelenőben),
de miként gondolkozzunk a hagyományosan a tudományokhoz nem kapcsolódó
filozófiai területekről, mint például a metafizika, az etika, a
politikai filozófia vagy az esztétika? Vegyük ezeket sorra. A
metafizikának komolyan kell vennie (több metafizikus az utóbbi években
komolyan is veszi) a modern fizika eredményeit – a múlt évtized talán
legnagyobb hatású metafizikai könyve (Maudlin, 2007) már címében is
hirdeti ezt a hozzáállást. Az etikai és politikafilozófiai állításokat
pedig viszonylag régóta kapcsolatba hozták a szociálpszichológiával.
Az esztétika különösen érdekes eset, mert talán ez
az a filozófiai diszciplína, amely a legkevésbé akar tudomást venni a
tudományokról. Ám jobban megvizsgálva a nagy esztétikai kérdések
túlnyomó többsége az elméről szól: arról, miként fogadjuk be a
műalkotásokat, arról, hogy milyen mentális állapot az „esztétikai
élmény”, hogy mi a különbség aközött, ha valamit szépnek, illetve
csúnyának látunk, vagy például hogy milyen érzelmi állapot a katarzis.
Ezek valójában mind az elmefilozófia (pontosabban a
percepciófilozófia) hatáskörébe tartozó kérdések, és ezért tanácsos a
kognitív tudományra támaszkodva válaszokat keresni. Amikor Alexander
Baumgarten 1750-ben megalkotta az esztétika kifejezést, és megalapozta
ezt a diszciplínát, az esztétikát mint az érzéki kogníció tudományát
(scientia cognitionis sensitivae) határozta meg. Bár ma mást értünk
tudományon, mint Baumgarten korában, ez a definíció mindmáig
helytálló.
Nem azt javaslom, hogy a filozófusok napjaikat
kutatólaborokban töltsék (bár néha az sem árt). Továbbra is
filozofáljanak csak a kávézókban. De ahelyett (pontosabban: amellett),
hogy más filozófusokat olvasnának, tudományos folyóiratokat is kellene
olvasniuk – viszonylag, sőt, meglepően sokan úgyis ezt teszik évek, ha
nem évtizedek óta.
Tisztában vagyok azzal, hogy a filozófia mint
elméleti (természet)tudomány víziója radikális elképzelés, és a
filozófusok talán nyolcvan százaléka felháborítónak, őrültnek és
pozitivistának tartja. De egy generációval ezelőtt még a filozófusok
99 százaléka tartotta volna felháborítónak, őrültnek és
pozitivistának. Időközben felnőtt egy filozófusgeneráció, amely(nek
egy része) számára természetes, hogy minden héten megnézze, van-e
valami érdekes a Science-ben vagy a Nature-ben. Ezt a
filozófusgenerációt nehéz lesz rávenni arra, hogy inkább az
intuícióira hallgasson, mint a tudomány eredményeire.
Kulcsszavak: filozófia, tudomány, empirikus alap, intuíció,
kísérleti filozófia
IRODALOM
Bálint Rezső (1909): Seelenlahmung des
‘Schauens’, optische Ataxie, raumliche Storung der Aufmerksamkeit.
Monatsschrift fur Psychiatrie und Neurologie. 25, 51–81. DOI:
10.1159/000210464 (angol fordítás: Bálint Rudolph – Harvey Monika
(1995) Cognitive Neuropsychology. 12, 3, 265–281. DOI:10.1080/
02643299508251999 )
Burge, Tyler (2010): A Real Science of
Mind. New York Times. 19 December 2010. •
WEBCÍM >
Dennett, Daniel C. (2005): Sweet Dreams.
MIT Press, Cambridge, MA
Hawking, Stephen – Mlodinow, Leonard (2010): The Grand Design. Random
House, London; (magyarul: A nagy terv, Akkord, Budapest 2011)
Maudlin, Tim (2007): Metaphysics within
Physics. Oxford University Press, Oxford
Nánay Bence (2010): A Modal Theory of
Function. Journal of Philosophy. 107, 8, 412–431. •
WEBCÍM >
Nánay Bence (megjelenőben) Perception,
Action, and What’s in between. Oxford University Press, Oxford
Quine, Willard Van Orman (1969)
Epistemology Naturalized. In: Quine, Willard Van Orman: Ontological
Relativity and Other Essays. Columbia University Press, New York
Schnall, Simone – Benton, J. – Harvey, S.
(2008): With a Clean Conscience. Cleanliness Reduces the Severity of
Moral Judgments. Psychological Science. 19, 1219–1222. •
WEBCÍM >
Simmons, Daniel J. – Chabris, Christopher
F. (1999): Gorillas in Our Midst: Sustained Inattentional Blindness
for Dynamic Events. Perception. 2, 1059–1074. •
WEBCÍM >
Van Fraassen, Bas (1980): The Scientific
Image. Oxford University Press, Oxford
LÁBJEGYZETEK
1 Tudomány alatt, itt és a
következőkben természettudományt értek.
<
|
|