Nánay Bence A filozófia és a tudományok címen írt vitaindító cikket a Magyar Tudomány 2011/12 számába (Nánay, 2011). Cikkének célja tulajdonképpen a filozófia megmentése. Nem kisebb tekintély, mint Stephen Hawking állítja ugyanis a következőket: „A filozófia halott. Nem tartott lépést a tudományok (különösen a fizika) legújabb fejleményeivel. A tudósok lettek mára a felfedezés fáklyájának hordozói a világ megismerésében.” Megpróbálok vitázni Nánay állításaival, aki a filozófiát megmenteni igyekezvén maga is csak a sírt ássa, amelybe a hullát majd kíméletesen leeresztjük. „Elméleti természettudománynak” akarja ugyanis tekinteni a filozófiát, ami persze a filozófia soha nem volt. Vagy két évszázadon keresztül az újkorban tudomány akart lenni, de nem tudott megfelelni a tudományosság akkori kritériumainak sem.

Megpróbálok a szerzővel vitázni, mondottam, de mindjárt ráébredtem: képtelenségnek tűnik, hogy vitázzunk egymással. Minden értelmes vita alapfeltétele ugyanis, hogy a vitázó felek találjanak valami közös alapot, melyről elindulva szembeszegezhetik egymással érveiket. Közös alap híján olyan lenne a vita, mint egy lovagi torna, ahol a lovagok két egymással össze nem függő porondon táncoltatják paripáikat, s hiszik szembehelyezhetni dárdájukat a lovát valahol másutt táncoltató ellenféllel.

Nánay Bence a filozófiát a világ megismerésének tekinti, „a valóság felderítésének”, márpedig ha az (világon, valóságon értvén a létezők mindenségét), akkor eleve vesztésre áll a tudománnyal – amin Nánay a természettudományt érti – szemben. Mára a tudomány a valóság egészét, a létezők mindenségét lefedi. Gondolom, Nánay Bence is kihallja ebből Heidegger szavát, aki A filozófia vége és a gondolkodás kezdete című híres esszéjében nagyjából azt állítja, hogy a filozófia (korábban Heidegger még metafizikának nevezte), ha a létezők mindenségének leírására vállalkozott, akkor befejezte feladatát, sikeresen előkészítette a talajt a tudományok számára. Elkezdhetünk hát gondolkodni, mert hát a tudomány, állítja másutt a tudósok és minden józan ember megrökönyödésére Heidegger, „nem gondolkodik”. A Magyar Tudomány hasábjain talán illenék megmagyaráznom, hogyan vetemedhetett valaki arra, hogy ezt az arcátlanságot állítsa. Lemondok erről a magyarázatról.¹ Az olvasót mély tisztelettel Heidegger – különben ma már magyarul is elérhető – Mit hívunk gondolkodásnak? című könyvéhez utalom (Heidegger, 2008). Csak annyit mondanék: Martin Heidegger egy hosszú élet számtalan súlyos élet-tévedéssel is terhelt kínlódása során mindig a lét, sohasem a létezők titkait kereste. S végül is arra jutott, hogy ő a maga részéről annak megfejthetetlen titkát keresi, hogy (egyáltalán) vagyunk, nem pedig a – végül is nem olyan titokzatos – „tőlünk idegen dolgokat” vizsgálja, azt, hogy azok, nevezetesen a létezők – beleértve önmagunkat is, az emberi létezőt mint olyat – hogyan vannak. Heidegger nyomán én sem hiszem, hogy a filozófia (a gondolkodás) a világ megismerése, a valóság, a tőlünk idegen dolgok felderítése lenne. Ha az, akkor tényleg halott. Nyugodjék békében!

De miért ne lehetne ez az ugyancsak furcsa szüleménye európai létezésünknek, melyről éppenséggel a tudomány gondolja úgy manapság, hogy nem gondolkodik, hiszen nem szolgál számunkra hasznos ismeretekkel (mely állítással, ha a haszon fogalmát úgy használom, ahogy ma majd’ mindenki, azaz anyagi javaink gyarapodásaként, kénytelen vagyok mélységesen egyetérteni), valami egészen mást céloz meg, mint a tudomány. A létet, mondja Heidegger. Ezzel azonban igazán nem muszáj egyetérteni, még érteni sem muszáj az állítást. Mi lenne, ha azt állítanám, hogy a filozófia az ént, az én énemet keresi? Idézek néhány ismert gondolkodót.

1. Platón:
„– Mondd csak, Szókratész, nem innen valahonnan az Ilisszosz mellől ragadta el a hagyomány szerint Boreasz Óreithüiát?
– Így mondják!

– Vajon nem éppen innen? Kellemesnek, tisztának és átlátszónak mutatkozik itt a víz és alkalmasnak rá, hogy lányok játsszanak mellette.

– Nem, hanem úgy két-három sztadionnal lejjebb, ahol az Agre szentélyéhez kelünk át; ott oltára is áll Boreasznak.

– Még sose ötlött a szemembe. De mondd csak, Zeuszra, Szókratész: hiszed, hogy igaz ez a mitikus elbeszélés?

– Ha a mai bölcsek módjára nem hinnék benne, nem keltenék feltűnést; és szofista szokás szerint elmondanám, hogy Boreasz szele sodorta le a közeli sziklákról a lányt, amint Pharmakeia nimfával játszott, és minthogy ilyen véget ért, ezért mesélték róla, hogy Boreasz ragadta el innen vagy Arész szirtjéről – mert ez a szóbeszéd is járja, hogy onnan, s nem innen ragadta el. Én azonban, Phaidrosz, egyébként kellemes időtöltésnek gondolom az ilyesmit, csak éppen egy szörnyű okos, fáradhatatlan és nem túlságosan szerencsés ember foglalatosságának – s nem egyéb okból, csupán azért, mert aztán meg a hippokentauroszok alakját lesz kénytelen kijavítani, utána Khimairáét, majd felé özönlik a Gorgók és Pégaszoszok tömege és egyéb lehetetlen, csodás teremtmények különös sokasága. S ha az ember nem hisz bennük, és mindegyiket valami természeti jelenségre próbálja visszavezetni, mintegy paraszti, józan ésszel élve, ugyancsak sok szabad időre lesz szüksége. Nekem bizony nincs időm az ilyesmire, s ennek oka, barátom, a következő: még arra sem vagyok képes, hogy – a delphoi felirat értelmében – ’megismerjem önmagamat’, s nevetségesnek tartom, hogy amíg ebben tudatlan vagyok, tőlem idegen dolgokat vizsgáljak. Ezért tehát búcsút mondva nekik, elhiszem, amit a hagyomány tart róluk, és – mint az imént említettem – nem az ilyesmit, hanem önmagamat vizsgálom: vajon valami szörnyeteg vagyok-e, aki Tüphónnál is bonyolultabb és jobban okádja a tüzet, vagy pedig szelídebb és egyszerűbb lény, akinek természeténél fogva valami isteni és minden elvakultságtól mentes jelleg jutott osztályrészéül.” (Platón, 1984. [229 C-230A], kiemelések tőlem – V. M.)

Valószínűtlen, hogy Platón a filozófia definícióját kívánta volna imádott mestere szájába adni. Azt viszont, amit Szókratész művelt, azt azért ma többnyire filozófiának tekintjük. Márpedig Platón szerint Szókratész nem a tőle idegen dolgokat, hanem önmagát vizsgálta. Furcsa, de ez igaznak tűnik.

2. Heidegger írja róla:

„Amennyiben az önmagát megvonóra vonatkozunk, akkor a magát megvonóra, szólításának titokzatos és ezért változó közeliségére való rámozdulásban vagyunk. Amennyiben egy ember sajátosan ezen vonzásban van, akkor gondolkodik, legyen mégoly messzire is az önmagát megvonótól, s maradjon a megvonás maga bármennyire is homályban. Szókratész egész életében, egészen haláláig semmi mást nem tett, mint hogy ennek az elmozdulásnak a huzatába állt és abban benne maradt. Ezért ő a Napnyugat legtisztább gondolkodója. Ezért nem írt semmit sem. Mert aki a gondolkodásból eredően írni kezd, az vitathatatlanul azokhoz az emberekhez hasonlít, akik a túl erős szél elől a szélárnyékba menekülnek. Egy még rejtőzködő történelem titka, hogy miért kellett Szókratész után a Napnyugat valamennyi gondolkodójának, függetlenül nagyságától, ilyen menekültté válnia…

Az előző órán azt mondottuk, hogy Szókratész a Napnyugat legtisztább gondolkodója, követőinek a szélárnyékba kellett húzódniok. Megdöbbenve kérdeznek vissza: mi a helyzet Platónnal, Augustinusszal, Aquinói Tamással, Leibniz-cel, Kanttal, Nietzschével? Szabad ezeket a gondolkodókat Szókratésszal szemben ennyire lekicsinyelni? Nem hallották meg azonban, hogy hozzátettük: a Napnyugat valamennyi gondolkodója, Szókratész után, »függetlenül nagyságától«. Nem lehetetlen tehát, hogy valaki a legtisztább gondolkodó, anélkül, hogy a legnagyobbakhoz tartoznék.”

Nem lehetséges vajon, hogy ez a magát megvonó, ami nem állítja magát elénk, amint a létezők teszik, végezetül is én magam volnék? Mert Heidegger azt is állítja, hogy „… ha az ember lényegére kérdezünk, mi magunkra kérdezünk. […] olyan létezőre…, amelynek lenni nekünk magunknak van feladva. […] A kérdés, hogy mi az ember, ha valóban felteszik, az embert kifejezetten átadja saját jelenvalólétének (– mondjuk az érthetőség kedvéért, saját létezésének – V. M.)” (Heidegger, 2008)

Márpedig az ember lényegére kérdezni, az bizonyosan valami más, mint az emberre mint létezőre kérdezni, ahogy mondjuk a biológia, az antropológia vagy a pszichológia tudománya teszi. Hogy mire gondolt Heidegger, amikor a magát megvonóról szólt, azt most hagyjuk. De vajon az én, az én énem nem vonja-e meg magát vizsgáló szemeimtől?

3. Hadd idézzem még Fichtét is:

„Aki ténylegesen is csak a dolgok terméke, soha nem fogja magát másképpen megpillantani, és igaza lesz mindaddig, amíg csak önmagáról és a magához hasonlókról beszél. A dogmatikus alapelve: hit a dolgokban, önmagukért; tehát közvetve, hit a szétesett és csak az objektumok által összetartott önmagában. […] Aki azonban tudatára jut önállóságának és függetlenségének mindattól, ami rajta kívül van – és ezt csak az biztosíthatja, ha az ember mindentől függetlenül önmaga teszi magát valamivé –, annak nincsen szüksége a dolgokra mint önmaga támaszára, és nem is kellhetnek neki a dolgok, mert megszüntetik és üres látszattá teszik önállóságát… Hite önmagában közvetlen. […] Hogy milyen filozófiát választ az ember, attól függ tehát, hogy milyen ember: mert a filozófiai rendszer nem valami élettelen gönc, melyet az ember csak úgy félredob vagy újra előszed: élettel tölti meg azt az ember lelke.” (Fichte, 1975, kiemelés tőlem – V. M.)
Szóval a filozófia megválasztása – és ez persze egy igen bonyolult folyamat, annak a bizonyos titokzatos, magát kétségtelenül megvonó énnek a műve, aki filozófiájának megválasztásával önmagát értelmezi.

4. Nietzsche aztán – az elmondottak fényében talán már nem is meglepő – ezt állítja:

„Fokozatosan kiderült számomra, mi is volt eleddig minden nagy filozófia: nem más, mint szerzőjének önvallomása, s egyfajta akaratlan és észrevétlen mémoires; valamint az is, hogy a morális (vagy moráltalan) szándékok alkották minden filozófiában azt a voltaképpeni életcsírát, amelyből az egész növény sarjadt. Valóban, ha az ember arra keres magyarázatot, hogyan jöttek voltaképpen létre valamely filozófus legfélreesőbb metafizikai állításai, jól teszi (és okosan), ha előbb mindig azt kérdezi: miféle morálra akar ez (azaz ő) kilyukadni? Ennek megfelelően nem hiszem, hogy a ’megismerés ösztöne’ a filozófia atyja, hanem hogy valamely másik ösztön volt az, amelyik, mint mindig és mindenütt, a megismerést (és a félreismerést!) mint valami eszközt használta. […] a filozófuson nincs egyáltalán semmi személytelen; legkivált pedig a morálja nyújt határozott és meghatározó tanúbizonyságot arról, ki is ő …”(Nietzsche, 1995, [I/6.])

Bármit mondasz, filozófus, magadról árulkodsz, lemezteleníted önmagad. Félre hát a filozófiával, beszéljünk inkább a tőlünk idegen dolgokról, még magamról is úgy, mintha tőlem idegen dolog volnék! Elég ebből a szemérmetlen magamutogatásból! – kiabál a hasznosság világa. Én magam azonban nem szívesen mondanék le – valljam be: nem is vagyok képes rá – erről az európai tradíció szülte filozófiáról. Ha már egyszer a szubjektum, az én elé táruló objektumvilág feltérképezése vált az európai ember számára a legfontosabbá, kíváncsi vagyok arra is, ki is ez a feltérképező én. Lehet persze a filozófiára másképp is tekinteni, de hogy a valóságot derítené fel?
 

Kulcsszavak: filozófia, tudomány, a filozófia halála, a filozófia mint tudomány, a filozófia mint memoár
 

IRODALOM

Fichte, Johann Gottlieb (1975): Versuch einer neuen Darstellung der Wissenschaftslehre. Felix Meiner, Hamburg • WEBCÍM >

Heidegger, Martin (2008): Mit hívunk gondolkodásnak? Gutenberg Tér. (Ford.: Vajda Mihály) Gond, Budapest
Nánay Bence (2011): A

Nietzsche, Friedrich (1995): Túl jón és rosszon. Matúra Bölcselet. (Ford.:Tatár György) Ikon, Budapest

Platón (1984): Phaidrosz. (Ford.: Kövendi Dénes) In: Platón összes művei. Bibliotheca Classica. Európa, Budapest, II. 711–807.

Schwendtner Tibor (2000): Heidegger tudományfelfogása. Gond–Osiris, Budapest
 

LÁBJEGYZETEK

1 Schwendner Tibor írt egy kitűnő könyvet Heidegger tudományfelfogása címen: Schwendtner, 2000. <