Bevezetés

A Nyugat-Balkán történelmi és modern eredetű különbségek által tagolt terében a gazdasági fejlődés folyamatait együttesen befolyásolták az államszocializmus bukását követő transzformációs válság jelenségei, a jugoszláv állam felbomlásával járó háborúk és konfliktusok, valamint az európai integráció gazdasági és politikai vetületei. A térség fejlődését a rendszerváltás után a nemzeti és szubnacionális különbségek növekedése kísérte, amelyek közül az első bizonyult meghatározónak. A nyugati újraorientáció, világpiaci újraintegráció sebessége, illetve mélysége máig nagy eltéréseket mutat, és azok a társadalmi és intézményi-politikai tényezők, amelyek a modern gazdasági növekedésben kitüntetett szerepet játszanak, megerősítik, újratermelik ezeket a törésvonalakat. A visegrádi és balti országok fejlődési pályájához képest tehát további kihívásokkal kell számolni; a kettős teher az átmenet problémáiban, a kilábalás folyamataiban és az új válsághoz való alkalmazkodás során is érezteti hatásait.

Ebben a tanulmányban a Nyugat-Balkán gazdaságszerkezeti átalakulásának folyamatait és ennek területi (regionális és helyi) tényezőit tekintjük át. Amikor összehasonlításra kerül sor, elsősorban a visegrádi országokat (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia), valamint a jugoszláv integrációs keretből induló, de onnan hamar kiszakadó Szlovéniát használjuk viszonyítási pontként.

Szerkezetátalakulási és fejlődési folyamatok

A posztszocialista országok átalakulásában jelentős szerepet játszott az ipari termelés és foglalkoztatás visszaesése, valamint a gazdaságszerkezet tercierizációja, a szolgáltatások jelentőségének növekedése. Ezek a folyamatok nem voltak teljesen egyediek a rendszerváltó országokban, mivel korábban Európa magterületein, illetve déli perifériáján is bekövetkeztek; sajátosságukat a szerkezeti problémák mélysége és térbeli kiterjedése, valamint a rendszerváltás új feltételrendszere jelentette – mint Jan Sucháček (2008) fogalmaz, az általános globalizációs trendek, a posztszocialista átmenet és a társadalmi-gazdasági folyamatok regionális differenciálódásának együttes hatásáról beszélhetünk. A komplex szerkezetváltási stratégiák alkalmazását lehetővé tevő anyagi eszközök és politikai tőke hiányában a passzív, piacvezérelt alkalmazkodás vált az átalakulás fő irányává. Közép- és Kelet-Európában a tercierizáció egyszerre jelenti a korábbi, mesterségesen gyengén tartott szolgáltató szektorral rendelkező gazdaságok szerkezeti alkalmazkodását az európai trendekhez; a fejlett üzleti tevékenységek terjedésével modernizációt és a posztindusztriális gazdaság megtelepedését; ott azonban, ahol az ipar leépülését nem követi a versenyképes szolgáltatások megjelenése, lényegében teremtés nélküli pusztulást, korábbi térségi specializációs profilok és termelési hagyományok szétesését. Míg a tercierizáció első komponense térben egyenletes, a második erősebben kötődik a városhierarchiához, különösen a fő- és kisebb mértékben nagyvárosokhoz, a harmadik pedig az ipari válságtérségekhez és az eleve alulfejlett perifériák átalakulásához.

1990 után rövid távon mindenhol az ipari foglalkoztatás visszaesése következett be, az átmenet iparvesztése azonban eltérő mértékben érintette az egyes nemzetgazdaságokat. A visegrádi országok és Szlovénia iparszerkezetében a külföldi működőtőke beáramlásával és a nyugati piaci kapcsolatok fokozatos erősödésével modernizáció és csekély újraiparosodás következett be (1990 és 2008 között az ipari és építőipari foglalkoztatás országos részaránya átlagosan 39%-ról 35%-ra csökkent); a Nyugat-Balkánon ellenben a visszaesés sokkal súlyosabbnak, egyszersmind tartósabbnak bizonyult (44%-ról 28%-ra csökkent). A fejletlen államokat a dezindusztrializáció destruktív formája erősebben érintette, míg annak előnyeiből kevésbé részesültek.
Ha pusztán a foglalkoztatás vagy a bruttó hozzáadott érték ágazati megoszlásából indulnánk ki, arra juthatnánk, hogy 2007–2008-as adatok alapján a Nyugat-Balkán iparosodottsága jobban megfelel az EU-átlagnak, mint a visegrádi négyeké és Szlovéniáé (1. táblázat). Ez természetesen nem strukturális egybeesés, hanem a hagyományos elmaradottság és a kedvezőtlen szerkezetátalakulási folyamatok együttes eredménye. A térség gazdaságaiban gyengén van jelen a versenyképes ipar, s helyét részben a mezőgazdaság, részben pedig olyan fogyasztói szolgáltatások töltik ki, amelyek jellemzően alacsony hozzáadott értéket termelő, pusztán egyéni és csoportos megélhetést biztosító kereskedelmi és szolgáltató tevékenységekhez kötődnek. Hiányzik tehát mind a visegrádi csoport erősebb, a délnémet-északolasz fejlődési út felé mutató ipari specializációja, mind Nyugat-Európa fejlett szolgáltató szektora.

Melyek a Nyugat-Balkán gazdasági átalakulásának speciális adottságai? Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a rendkívül súlyos pusztítást hozó háborúk, konfliktusok szerepét. A veszteségek között nemcsak a közvetlen károk és a megakadt átmenet problémái jelentősek, hanem a gazdaság versenyképességét, különösen annak puszta költségelőnyön túllépő formáit nagymértékben meghatározó humántőke és intézményi, szakmai háttér pusztulása is. A háborús emberveszteségek mellett meg kell említeni a menekültproblémát, a nagyarányú kivándorlás veszteségeit, de a hosszú termeléskiesés miatti leállásokat is. Ezek a tartós munkanélküliséghez hasonló helyzetek következményeikben a hagyományos depressziós térségek szociális problémáival vethetők össze; néhány év alatt a munkaképesség romlásához, a szakismeretek elavulásához és elvesztéséhez vezettek. Az egyéni és csoportos túlélési stratégiák, elsősorban a kivándorlás és a fekete- és szürkegazdaságban végzett munka, csökkentették a legsúlyosabb szociális költségeket, de nem voltak alkalmasak új növekedés elindítására.

A háború és a tartós elszigeteltség végső soron lelassította a teljes piacgazdasági átmenetet (Schönfelder, 2005). A jugoszláv utódállamokban a fokozatos átmenetet képviselő gradualista gazdaságpolitika érvényesült (Bartlett, 2009), de míg Szlovéniában az eredendően versenyképes feldolgozóipar megőrzésére és fokozatos átalakítására, máshol a nemzeti ipar biztonságpolitika által diktált mindenáron való fenntartására esett a hangsúly. Ez a nem gazdasági racionalitás érvényesülésével járt a gazdasági döntésekben is, vagyis a hatékony átmenet szempontjai puha, a katonai-védelmi érdekek erős prioritásokként jelentek meg az állami döntésekben. Nem maga a gradualizmus vallott tehát kudarcot, hanem annak hosszú távú hatékonysági szempontokat figyelmen kívül hagyó formája.

Ebben a környezetben egyes szerkezeti problémák a posztszocialista átalakulás általános meneténél is súlyosabb formákban vetődtek fel. A megszűnő iparból kiáramló munkaerő egy része a szolgáltató szektor gyenge felszívóképessége miatt a mezőgazdaságban talált megélhetési lehetőséget. Az önellátó termelés átmeneti elterjedése Szlovénián, Horvátországon és Macedónián kívül minden országban bekövetkezett, s különösen Albániában vált jelentőssé. Ez a visegrádi országokban marginális, Romániában és Bulgáriában viszont szintén megfigyelhető jelenség pufferszerepet tölt be, rejtett munkanélküliséget hordoz (Kovács, 2010); hosszú távon a fogyasztói szolgáltatások növekedése ellensúlyozza a tendenciát. Hasonló szerepet játszik az egyes országokban a valós foglalkoztatás akár 40–50%-át elérő szürke- és feketegazdaság, és nemzetgazdasági szinten is jelentős tételt képviselnek a külföldön dolgozó vendégmunkások által hazautalt jövedelmek.

A bankszektor átalakulása, a pénzügyi szolgáltatások elterjedése késedelmet szenvedett a közép-európai folyamatokhoz képest. Egyaránt szerepet játszott ebben a háború és az elhúzódó transzformációs válság, a volt tagköztársaságok (kivéve Szlovénia) monetáris intézményrendszerének kezdeti alulfejlettsége, valamint a jugoszláv devizatartalékok és a külső adósság megosztása, a lakossági devizabetétek belgrádi befagyasztása körül kialakult konfliktus. Így a pénzügyi szektor reformjára csak az ezredfordulótól került sor; az egy évtized alatt szétaprózódott, rossz mutatókkal rendelkező bankrendszer konszolidálása, a pénzügyi piacok újraszabályozása a lemaradás egy részének behozásához, egyben viszont a külföldi tulajdon mintegy 75%-os dominanciájához vezetett, amely immár a külső sokkhatások, így például a görög válság begyűrűzése révén jelent számottevő kockázatot (Gál, 2010).

Hasonlóan gyenge a magas hozzáadott értékű üzleti szolgáltatások térnyerése. Egész Közép-Európában megfigyelhető, hogy ezek a tevékenységek a fővárosokban és néhány jelentősebb nagyvárosban koncentrálódnak, így modernizációs hatásuk is csak korlátozottan érvényesül, az eredendően fejlett centrumtérségeket juttatják további előnyökhöz. A fővárosok vonzáskörzetén kívüli térben a területi versenyképesség fő forrásának nem a tercier szektor, hanem a feldolgozóipar tekinthető. A Nyugat-Balkán számottevő részének helyzete ettől abban különbözik, hogy versenyképes feldolgozóipar sincs jelen: a gazdasági tér „kiürült”, a régi ipar leépülését nem követte sem újraiparosodás, sem fejlett szolgáltatásgazdaság kialakulása. Ezeken a területeken a gazdasági struktúrákat az elaprózottság, a tőke, tudás és vállalkozói ismeretek gyengesége jellemzi.

A szerkezetátalakulás regionális dimenziója

A Nyugat-Balkán gazdasági tagoltságát egyszerre alkotják államok közötti és szubnacionális különbségek. A szolgáltatások szerepének növekedése felé mutató folyamatok a tér egészében megnyilvánultak, de nemcsak mértékük, hanem valós tartalmuk, a fejlődésre gyakorolt hatásuk is eltérő volt. 1990-ben a Nyugat-Balkán iparosodottsága az extenzív ipartelepítési kampányoknak köszönhetően meghaladta a visegrádi országokét, de ez nem jelentett fejlettséget, sőt, gyakran már létesítésük idején elavult, alacsony hatékonyságú, s ezért fokozottan válságérzékeny kapacitások megteremtésével járt. Egyszerre rendelkeztek magas ipari foglalkoztatással a viszonylag fejlett ipari magterületek és a frissen iparosított perifériák; nem volt erős összefüggés az iparosodottság és a gazdaság fejlettsége között.

Két évtized átrajzolta az ipar regionális különbségeit. Míg a visegrádi országokban és Szlovéniában a szolgáltatásalapú gazdasággal rendelkező fővárosi agglomerációkon kívül az ipar, különösen a feldolgozóipar a területi különbségek fő alakítója, a Nyugat-Balkán régióiban ez az összefüggés nem érvényesül. A különbség forrása, hogy még nem következett be az iparszerkezetnek az a modernizációja, amely az északnyugati országcsoportban az 1990-es évek második felétől végbement. Mind az ipar belső szerkezete (a magas hozzáadottérték-tartalmú iparágak és termelési formák gyenge elterjedése), mind vállalati rendszere (a hatékony menedzsment hiánya) kedvezőtlenebb, és a versenyképesség forrásain belül még mindig aránytalan súllyal van jelen az egyszerű költségelőny.
A gazdaság szerkezeti átalakulásában a külföldi működőtőke vezető szerepre tett szert; egyértelmű és erős összefüggés mutatkozik beáramlása és az exportpotenciál, illetve gazdasági teljesítmény között. A telephelyválasztási döntések, vállalati stratégiák alapvető térszerkezet-alakító tényezők, az örökölt struktúrák mellett az ő szerepük a legjelentősebb. 2000-ig a nyugat-balkáni országok relatív leszakadása ment végbe a működőtőke-beruházásokban, azóta azonban fokozatos konvergencia figyelhető meg a visegrádi országok és Szlovénia szintjéhez.

A Nyugat-Balkán terei eltérő pozíciókban integrálódnak az európai munkamegosztásba. Míg Szlovénia az átalakulás visegrádi országoktól is eltérő útját követve a bérelőny helyett kezdetektől a hazai iparra helyezte a hangsúlyt, és az ezredfordulótól tudatosan ösztönözte az innovatív ipar fejlődését, addig a további jugoszláv utódállamok és Albánia a tudásgazdaság alapvető feltételrendszerében is elmaradásokkal küzdenek. A Világbank felmérése (World Bank Knowledge Assessment Methodology) alapján mind a tudás hasznosításában elért teljesítmény, mind a potenciálisan felhasználható tudás mérőszámai súlyos hiányosságokat mutatnak; a Nyugat-Balkán leszakadása átlagosan kétszer akkora a visegrádi országokhoz és Szlovéniához képest, mint azoké az EU–15-ökhöz. Horvátország, bár mutatói általában alulmaradtak a visegrádi csoport átlagához képest, nagyobb hasonlóságot mutat velük, mint a délkeleti államokkal. A nemzetközi munkamegosztásban azonban Horvátországba is elsősorban gyártófunkciók kerültek, a tudásintenzív termékfejlesztés, folyamatfejlesztés és K+F zömében az anyacégeknél maradt.

Az újraintegráció nyertes területei elsősorban a fővárosi agglomerációk, kisebb mértékben régióközpontok és kapuvárosok (Rácz, 2011), amelyek bár elsősorban szolgáltatásalapú gazdasággal rendelkeznek, a fejlett ipari funkciók terén is jó pozíciókat foglalnak el. A hagyományos ipari terek (bányavidékek, nehéz- és egyes feldolgozóipari centrumok) körében az egyoldalú gazdaságszerkezet, a tartós szociális problémák és a befektetések terjedésének lassúsága továbbra is megoldatlan kérdés (Stiperski – Lončar, 2008). Ilyen problémákkal küzd a horvát kohászat központja, Sziszek; a tengerpart jelentős hajóépítő központjai: Kraljevice, Split és Pula; Szerbia korábbi járműipari centrumai: Kragujevác, Loznica és Priboj;

bányászati körzetei: Bor, Majdanpek. A Vajdaság viszonylagos ipari sikerei nem a modern feldolgozóiparban, hanem az alacsony technológiai színvonalú, csak a volt jugoszláv piacokon versenyképes iparágakban születtek (Nagy et al., 2009).

A termelő gazdaság leépülése által legerősebben sújtott, ipari összeomláson keresztülment térségek Bosznia-Hercegovina, Északkelet-Montenegró, Dél-Szerbia, Északkelet-Macedónia és Koszovó területén találhatók, a periféria perifériái. Itt a munkaerőpiacokat vizsgáló kutatások a formális gazdaságba való visszatérés rendkívül alacsony fokát állapították meg. Ez teljes termelő centrumok eltűnését vagy az ipari városok hierarchiáján belüli visszaesését jelentette: Szerbián belül 2007-ben tizenkilenc válságos helyzetű ipari központot azonosítottak, jórészt az ország déli részében; közülük négy, Kragujevác, Leskovác, Bor és Loznica különösen súlyos visszaesést élt át (Miletić et al., 2011).

A legsúlyosabb veszteségeket a konfliktuszónák szenvedték el. Náluk bizonyos szempontból „posztindusztriális” gazdaságról beszélhetünk, de csak a kifejezés végletesen eltorzult értelmében: a termelés szinte teljes egészében eltűnt, a gazdaság „sikertérségei” pedig az adminisztratív-bürokratikus központok, az állami bürokrácia és a nemzetközi szervezetek székhelyei. Néhány megmaradt bánya, feldolgozó- és élelmiszeripari üzem mellett csak egyes tradicionális, már a szocializmus előtt is működő ipartípusok (például kisebb kézműves iparágak) maradtak fenn, míg a feldolgozóipar és az élelmiszeripar nagy része széthullott, és eltűnt.

A gazdasági integráció talán legérdekesebb, de hosszabb távon legproblémásabb területét a hagyományos könnyűipar jelenti, amely különösen nagy részarányban van jelen a legfejletlenebb periférikus térségek gazdaságában, viszont tradicionálisan a globális gazdasági integráció egyik motorja. A Nyugat-Balkán a textilipari termelés alacsonyabb szegmenseibe (összeállítás, bérmunkára termelés) kapcsolódott be; sem a saját márkák kialakítása és marketingje, sem az önálló design nem erőssége, a közvetítő funkciókat külső szereplők, gyakran háromszög-kereskedelmet kialakító görög és török vállalatok látják el (Evgeniev, 2008).

A helyi gazdaságfejlesztés kihívásai

A helyi gazdaságfejlesztési gyakorlat és potenciál feltárása a nyugat-balkáni országokban több tényező együttes vizsgálatát igényli. Nem mindegy, hogy milyen kompetenciával és forrásokkal rendelkező köz- és magánszereplők jelennek meg helyi szinten, vagy, hogy milyen központi kormányzati források jutnak a helyi gazdaság fejlesztésére. Az országon belüli területi különbségek, legyen szó akár a külföldi tőke beáramlásáról, akár az etnikai összetételről, a háborús „örökségekről”, az infrastrukturális helyzetről vagy a helyi gazdaság ágazati szerkezetéről, teljesítőképességéről stb., egyenlőtlen feltételeket teremtenek a helyi gazdaságfejlesztés számára. Eltérőképpen alakulnak a helyi gazdaság- és vállalkozásfejlesztés intézményei és állami, illetőleg donortámogatásai is.
Maga a koncepció, vagyis a lokális kezdeményezésekkel támogatott helyi gazdaságfejlesztési gyakorlat meglehetősen elterjedt valamennyi nyugat-balkáni országban. A bottom-up megközelítés térhódítása jórészt a nemzetközi donorszervezetek és az egyes támogató országok szerepvállalásának köszönhető, amelyek konkrét, sok esetben komplex helyi gazdaságfejlesztési programokkal jelennek meg a térségben. Ezen programok legfőbb hozadéka (a pénzügyi támogatások mellett) a jó gyakorlatok, a tervezési szemlélet és a partnerségépítési követelmény meghonosítása a régióban.

Jóllehet az EU-csatlakozás előtt álló Horvátország több tekintetben is kilóg a sorból – pozitív irányban –, általános probléma a térségben a gazdaság alacsony teljesítménye, a fekete- és szürkegazdaság elterjedtsége, a korrupció magas szintje és a fejletlen fejlesztési és vállalkozásösztönzési intézményrendszer. A KKV-k fejlődését akadályozó tényezők között említhetjük még a jogi környezet hiányosságait, a fejletlen vállalkozói kultúrát és üzleti etikát, az importlobbi dominanciáját, a technológiai lemaradást, a decentralizáció hiányát, a monetáris, hitelezési és fiskális politikák fejetlenségét, valamint az adaptációs stratégiák kezdetlegességét. Több országban komoly munkaerőexport is nehezíti a gazdasági teljesítmény fokozódását, miközben a hazautalások erős nemzetgazdasági hatással bírnak. Nem véletlenül emlegetik a térséget Európa szuperperifériájaként (Bartlett, 2009; Dubarle – Proto, 2010). A helyi vállalkozások versenyképessége a nemzetközi és még inkább a hazai piacokon rendkívül rossz, s ezen egy fejlettebb vállalkozás- és innovációs fejlesztési intézményrendszer, valamint egy hatékonyabb KKV-támogatási szisztéma (decentralizáció, hatáskör-definiálás) segíthetne.

Valamennyi balkáni ország rendelkezik a kis- és középvállalkozások fejlesztését célul tűző nemzeti stratégiával. Ezekben többségben azokra a hiányosságokra próbálnak programokat megfogalmazni, amelyek a helyi vállalkozások, s ezek döntően kis- és középvállalkozások (KKV-k), versenyképességét rontják. Szinte mindegyik stratégiában ott találjuk az innováció- és a technológiafejlesztés, a klaszterépítés és a KKV-fejlesztési intézményrendszer kiépítésének követelményét, az ipari parkok és vállalkozási övezetek létrehozását. A világgazdasági válság után megfogalmazott, aktualizált KKV-stratégiák mindegyike tehát azt mutatja, hogy a nyugat-balkáni államok a gazdaságfejlesztés terén egy újabb szakaszba léptek. Most már nemcsak várják a külföldi tőkét, hanem ezeket a befektetéseket is orientálni szeretnék (támogatásokkal, engedélyekkel, kiépített infrastruktúrával, jogi szabályozással), mégpedig a hazai vállalkozások versenyképességének fokozása érdekében.

A kiépítetlen adminisztratív kapacitás, a szükséges intézmények hiánya, a jogi szabályozás lassúsága és a tényleges decentralizáció elmaradása ugyanakkor megakadályozza, hogy a helyi adminisztráció kiutat keressen a leszakadó térsége, települése számára. A mérhetetlen szegénység közepette lehetetlen közösségi célok érdekében megmozgatni a társadalmat, egyéb esetekben is nehéz „intézményesült” partnert találni, a helyi vállalkozók forráshiányosak, a multinacionális és/vagy külföldi cégek többségben kötődéshiányosak. A területi közigazgatási egységekkel rendelkező országokban rendszerint önálló vagy több térséget átfogó regionális fejlesztési ügynökségek segítik a helyi gazdaság fejlesztését; a fragmentált településrendszerekben azonban a kis önkormányzatoknál hiányzó kapacitások egyértelműen gátolják a sikeres helyi kezdeményezéseket, a helyi erőforrások mobilizálását.

A térség valamennyi országára jellemző a hatalmas területi különbségek és speciális kezelést igénylő térségek (etnikai szerkezet, háborús veszteségek, gazdasági elmaradottság, mélyszegénység, nehéz megközelítés stb.) jelenléte. A nemzeti politikák jórészt kiemelten próbálják kezelni ezeket a különleges területeket, a támogatások és a források célba juttatása azonban sokszor sikertelen (a fejlettebb térségek a projektgenerálásban és a forrásleszívásban is sikeresebbek).

Minden nyugat-balkáni államban megfigyelhető a befektetések adókedvezményekkel és mentességekkel való ösztönzése és a foglalkoztatás-bővítés különböző módozatú „elismerése” (járulékkedvezmény, adókedvezmény stb.). A támogatáspolitika rendszerint nem tesz különbséget hazai vagy külföldi vállalkozások között, noha bizonyos területeken azért vannak korlátozások a külföldiek tulajdonszerzését vagy gazdasági tevékenységét illetően (például Bosznia-Hercegovinában a fegyvergyártásban és -forgalmazásban nem szerezhet többségi tulajdont külföldi befektető). A vállalkozások száma minden nyugat-balkáni országban növekvő tendenciát mutat. Ezek a vállalkozások – átalakuló gazdaságokról lévén szó – ugyanakkor meglehetősen vegyes képet mutatnak. A magas vállalkozási hajlandósággal rendelkezők egy-egy jó ötlete által életre hívott egységek mellett rendre ott találjuk a kényszervállalkozásokat is, a „kifehérítésre” váró vállalkozásokról már nem is beszélve. A balkáni államok vállalkozás-, fejlesztés- és támogatáspolitikájának tehát ezekre a tényezőkre egyaránt oda kell figyelnie (Hofer, 2010).

Több országban regionális és helyi fejlesztési szervezetek is támogatják a sikeres fejlesztéseket, ám teljes körű kiépítettségük és jelenlétük még a térség legfejlettebb országában, Horvátországban sem jellemző, csak a gazdagabb megyék és városok képesek fenntartani helyi fejlesztési ügynökséget. Montenegróban például az ország fejletlenebb térségeiben tizenegy helyi vállalkozói központ egészíti ki a centralizált intézményrendszert. Albániában csak három kerületben működik helyi gazdaságfejlesztési szervezet, melyeket nemzetközi szervezetek hívtak életre. Bosznia-Hercegovinában európai uniós támogatással hoztak létre öt regionális fejlesztési ügynökséget (a gazdasági régiófelosztás szerint). A Szerb Köztársaságban az önálló KKV-fejlesztési ügynökség munkáját négy regionális és húsz helyi fejlesztési szervezet segíti (2. táblázat).

Összefoglalás

A Nyugat-Balkán rendszerváltás utáni területi átalakulását a korábban is számottevő, a szocializmus alatt sem csökkenő területi különbségeinek növekedése fémjelezte. A politikai-gazdasági tér új széttagolódásának időszakában az országos eltérések bizonyultak meghatározónak, de növekedett a belső területi különbségek, történelmi választóvonalak szerepe is. Míg az 1990 utáni évtizedben a korábbi termelő struktúrák felbomlása volt meghatározó, az ezredfordulót követően fokozatosan elindultak az újraszerveződés és az európai gazdasági térbe való beilleszkedés folyamatai. Mindez akár országos, akár regionális és helyi léptékben jelentős eltérésekkel valósult meg; a területi különbségek nem csökkentek számottevően, és az ágazatok eltérő alkalmazkodási képességével együtt a gazdaság európai integrációjának eltérő formáihoz vezettek. A tudásalapú gazdaság feltételei egyedül Horvátországban állnak közel a visegrádi országokéhoz, máshol viszont alapvetően gyengék, és a belső erőforrásokra alapozott fejlődésre sem nyílik reális, széles területeket dinamizálni képes lehetőség. A versenyképesség forrásain belül a költségelőny meghatározó, ezzel pedig az alacsony hozzáadottérték-tartalmú, munkaintenzív iparágak kerülnek túlsúlyba az iparszerkezeten belül. Bár a foglalkoztatás és az értéktermelés szerkezetében emelkedik a szolgáltatások jelentősége, a fővárosok kivételével nem beszélhetünk modern, versenyképes szolgáltatásalapú gazdaságok működéséről. Az állami politikákon túl a regionális politika és a helyi gazdaságfejlesztés eszközeire lesz szükség ahhoz, hogy a Nyugat-Balkán gazdasági terei felzárkózzanak a visegrádi országok fejlődési pályájához, és a növekedés ne csak a szűk centrumok, hanem tágabb környezetük és a súlyos gondokkal küzdő perifériák gazdasági problémáira is megoldást kínáljon.
 

Kulcsszavak: gazdaságszerkezet, területi különbségek, tercierizáció, ipar, helyi gazdaságfejlesztés, regionális politika, Nyugat-Balkán

IRODALOM

Bartlett, Will (2009): Economic Development in the European Super-periphery: Evidence from the Western Balkans. Economic Annals/Ekonomski Anali. 181, 21–44. DOI:10.2298/EKA0981021B • WEBCÍM >

Dubarle, Patrick – Proto, Alessandra (2010): Kis- és középvállalatok, magánvállalkozások. In: Horváth Gyula – Hajdú Zoltán (szerk.): Regionális átalakulási folyamatok a Nyugat-Balkán országaiban. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 490–526.

Evgeniev, Evgeni (2008): Industrial and Firm Upgrading in the European Periphery. The Textile and Clothing Industry in Turkey and Bulgaria. Professor Marin Drinov Academic Publishing House, Sofia

Gál Zoltán (2010): A Nyugat-Balkán bankszektora. In: Horváth Gyula – Hajdú Zoltán (szerk.): Regionális átalakulási folyamatok a Nyugat-Balkán országaiban. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs, 453–70.

Hofer Andrea (2010): Helyi gazdaságfejlesztés. In: Horváth Gyula – Hajdú Zoltán (szerk.): Regionális átalakulási folyamatok a Nyugat-Balkán országaiban. MTA Regionális Kutatások Kp., Pécs, 490–526.

Kovács Teréz (2010): A Balkán mezőgazdasága. In: Horváth Gyula – Hajdú Zoltán (szerk.): Regionális átalakulási folyamatok a Nyugat-Balkán országaiban. MTA Regionális Kutatások Kp., Pécs, 384–409.

Miletić, Radmila – Lukić, V. – Miljanović, D. (2011): Deindustrialization and Structural Changes in Commuting Flows in Serbia. Forum Geografic. 2, 244–254. DOI: 10.5775/fg.2067-4635.2011.009.d • WEBCÍM >

Nagy Imre – Miletić, R. – Todorovic, M. (2009): Szerbia regionális fejlődésének alapvető jellemzői. Tér és Társadalom. 3, 173–198. • WEBCÍM >

Rácz Szilárd (2011): Déli szomszédsági városhálózatok és hatások. In: Cieger András (szerk.): Terek, tervek, történetek. Az identitás történetének térbeli keretei 2. Atelier, Budapest, 211–237.

Schönfelder, Bruno (2005): The Impact of the War 1991–1995 on the Croatian Economy. A Contribution to the Analysis of War Economies. Economic Annals/Ekonomski Anali. 166, 7–31. DOI:10.2298/EKA0566007S • WEBCÍM >

Stiperski, Zoran – Lončar, Jelena (2008): Changes in Levels of Economic Development Among the States Formed in the Area of Former Yugoslavia. Croatian Geographical Bulletin/ Hrvatski Geografski Glasnik. 2, 5–32. • WEBCÍM >

Sucháček, Jan (2008): Territorial Development Reconsidered. VŠB – Technical University of Ostrava, The Faculty of Economics, Ostrava • WEBCÍM >

URL1: EUROSTAT

URL2: World Bank Knowledge Assessment Methodology