Nánay Bence (2011) cikkében azt javasolja, „hogy a filozófiát tekintsük elméleti természettudománynak”. Ezzel a javaslattal leginkább azért nem értek egyet, mert kizárólagos: Nánay úgy gondolja, hogy a filozófia minden más felfogása zsákutca. Lehet persze a filozófiát úgy művelni, ahogy Nánay javasolja, de nem szerencsés ezt az egyetlen üdvözítő útnak tekinteni. Én biztosan nem tekintem annak, sőt: a filozófia művelésének kevéssé izgalmas és gyümölcsöző módját látom benne. Mert lehet bár filozófiát így művelni, de attól félek, akkor épp a filozófia tűnik el belőle. Amit viszont ezzel szemben izgalmasnak és gyümölcsözőnek gondolok, az a filozófia művelésének olyan módja, amelyet Nánay mint terméketlent utasít el, s amelyet ő intuíció-alapú filozófiának nevez.

Lehetséges persze a filozófusra mint a tudósok beszélgetőpartnerére tekinteni, aki a filozófiai kánon tanulmányozásán pallérozott intelligenciáját ugyanazon kérdések vizsgálatára mozgósítja, mint a természettudós. Csakhogy ha így látjuk a filozófust, akkor lemondunk számos olyan filozófiai kérdés tanulmányozásáról, amelyek a világ tudományossal szembeállított manifeszt képéből fakadnak, abból a képből tehát, amely a hétköznapokban használt fogalmiságunkon keresztül látható a világból (lásd Sellars, 1963). És lemondunk arról is, hogy a tudományt kívülről, mondjuk éppen a manifeszt képhez való viszonyában vegyük szemügyre. Ezt a képet – amely a létezőkről és viszonyaikról egészen másként fest, mint a tudományos – a filozófián kívül egyetlen más diszciplína sem tanulmányozza. Anélkül tehát, hogy kitessékelném a filozófiai fogalomalkotást és okoskodást a természettudományok területéről, úgy gondolom, hogy a filozófia tulajdonképpeni illetékességi területe a manifeszt kép tanulmányozása, s hogy erre egyetlen más diszciplína sincs a filozófiához hasonlóan jól felszerelkezve.

Mivel a világ manifeszt képe fogalmak és nyelvhasználat révén konstituálódik, ezért a filozófiai vizsgálódás természetszerűleg fogalmi-nyelvi vizsgálódás. Fogalmaink az életformánkból fakadó gyakorlati (kognitív, morális, társadalmi stb.) igények szerint alakulnak, s az egyes gyakorlatok eltérő igényeiben gyökerező fogalmak között gyakran keletkeznek feszültségek, mivel különböző gyakorlataink között gyakran egymással nehezen vagy nem összeegyeztethető előfeltevések húzódnak meg. Ezek olykor jól, máskor nehezebben artikulálhatók, de a filozófus feladata, hogy valamiképpen az ezekből fakadó feszültségek feloldására törekedjen, s ebben a törekvésében persze támaszkodhat akár a természettudományok eredményeire is. Mivel azonban a feladat a fogalmi feszültségek kezelésében áll, ezért a filozófia végső soron az intuícióhoz szól: a kérdés az, mikor érezzük úgy, hogy a filozófus a fogalmak közötti összefüggések olyan rendszerét tárta fel vagy konstruálta meg, amely felold egy felismert feszültséget – s ezzel kielégíti intuíciónkat.

Ez a felfogás közel áll ahhoz, amelyet Nánay a nyelv vizsgálatára alapozott filozófiának nevez. Megütközve olvastam Nánay azon megállapítását, hogy ez a felfogás „feltételezi, hogy a nyelv pontosan tükrözi a valóságot, azaz a nyelv pont ott és csak ott tesz distinkciókat, ahol a valóságban distinkciók vannak.” Nos, ezt biztosan nem feltételezi. Ahogy Ludwig Wittgenstein mondja például, filozófiai problémáink forrása az, hogy „szavaink használatát nem látjuk át”, s hogy nyelvi formáinkat félreértelmezzük (Wittgenstein, 1992, § 122 és 111) – szó sincs tehát arról, hogy a nyelvet névértéken, reprezentációs látszatoknak megfelelően fogadnák el azok, akik a filozófiát a nyelv vizsgálatára alapozzák. Az igaz ugyan, hogy „[n]yelvünk először is egy képet ír le”, de a filozófiai feladat abban jelentkezik, hogy „mi történjék a képpel, hogy hogyan kell használni”, s ahol filozófiai problémára bukkanunk, ott kezdetben éppen „ez homályban marad. De az azért világos, hogy ezt fel kell tárnunk, ha meg akarjuk érteni az általunk használt kijelentés értelmét. A kép azonban mentesíteni látszik bennünket a munka alól; eleve utal egy bizonyos használatra. Így csinál bolondot belőlünk.” (Wittgenstein, 1992, VII, 268.) Az persze világos, hogy a világ valamely régiójáról a nyelvünk által vázolt kép használata egymással inkonzisztens módokon konstruálható meg, s ezek a konstrukciók különböző erényekkel és fogyatékosságokkal rendelkeznek, különbözőképpen bírálhatók – és végső soron különbözőképpen vallanak kudarcot.¹ Hogy azonban ki melyiket fogadja el olyannak, amely a fogalmi feszültségeket védhető módon kezeli, és az összefüggéseket láttató módon tárja fel – nos, mindez végső soron intuíció kérdése.

Magam Mentális fikcionalizmus (Demeter, 2008) című könyvemben arra tettem kísérletet, hogy megmutassam: hétköznapi mentális állapot tulajdonításaink nyelve – bár első pillantásra úgy tűnik –, valójában nem ír le semmiféle mögöttes mentális valóságot, s erre fogalmi-logikai sajátosságainál fogva nem is alkalmas. Ám ettől függetlenül ez a nyelv alkalmas arra, hogy általa a társas világban egymás viselkedését orientáljuk. A törekvésem az volt, hogy olyan képet fessek, amely – népi pszichológiai gyakorlatunkat érintetlenül hagyva – feloldja azokat a feszültségeket, amelyek egyrészről a népi pszichológia gyakorlata és fogalmi jellegzetességei, másrészről az e gyakorlattal szemben támasztott kognitív elvárások között feszülnek. Az érvelés, és általában a könyvben festett kép elfogadhatósága intuíciókon múlik, és persze – mint minden filozófiai elmélet – támadható is.

Az érvelésben hivatkoztam olyan fogalmi kapcsolatokra, amelyek a mentális állapot-tulajdonítások és az általuk okságilag magyarázni vélt viselkedések között állnak fenn, mondván, hogy e fogalmi kapcsolatok miatt itt valójában nincs oksági kapcsolat mentális állapot és viselkedés között. Tőzsér János (2009a) recenziójában egy ellenpéldát konstruált, amelyről válaszomban igyekeztem megmutatni (Demeter, 2009), hogy valójában nem ellenpélda. Tőzsért (2009b) ez a válasz azért nem győzte meg, mert szerinte, ha igazam van, akkor az „Összeomlott a híd, mert felrobbantották” mondat sem oksági kijelentés, hiszen „nyilvánvalóan fogalmi kapcsolat van a híd összeomlása és felrobbantása között”, mivel a felrobbantás részekre bomlást jelent, s ami részekre bomlik, az megsemmisül. Csakhogy itt az intuícióink más irányba mutatnak. A felrobbantás és a híd összeomlása között a kapcsolat nézetem szerint természeti törvényre (vagy törvényekre) támaszkodik, és ezért oksági. Azt, hogy a híd (ceteris paribus) összeomlik, ha felrobbantják onnan tudjuk, hogy számtalanszor megfigyeltük, s éppenséggel lehetséges volna egy olyan világ, ahol a felrobbantott híd nem összeomlik, hanem (mondjuk) Föld körüli pályára áll. Magyarán: szerintem ebben az esetben valódi oksági magyarázatról van szó, mert az állított kapcsolat törvény jellegű empirikus általánosításra támaszkodik, és nem olyan fogalmi kapcsolat, amely például a félelem és az elkerülő viselkedés között áll fenn.

De könnyű nagyobb respektusú szerzőt találni annak illusztrálására, hogy a fogalmi intuíciók divergálhatnak úgy, hogy az általuk támogatott filozófiai álláspont elfogadhatóságát lényegileg befolyásolják. David Hume (2007, 2.2.6.6) egy helyen a következőképpen fogalmaz: „Ha a természetnek úgy tetszett volna, a szeretet váltaná ki azt a hatást, amelyet most a gyűlölet, és a gyűlölet azt, amelyet most a szeretet. A magam részéről nem látok ellentmondást abban a feltételezésben, hogy bajt kívánunk annak, akit szeretünk, s boldogságot annak, akit gyűlölünk.” Hume

empirikusan feltárt és ezért kontingens, ám aktuális világunkban kivételek nélküli, és ezért természeti törvény jellegű kapcsolatnak látja szeretet és jóakarat kapcsolatát. Az én intuícióm itt újfent más irányba húz. Szerintem ugyanis ez a kapcsolat fogalmi: semmilyen világban sem lehet szeretet az az érzés, amely állandóan azzal jár együtt, hogy bajt kívánunk annak, akire ez az érzés irányul. A rosszakarat fogalmilag nem lehet a szeretet megnyilvánulása.

Hogy miként döntünk ebben vagy a fentebbi kérdésben, befolyásolja, hogy miként konstruáljuk meg más fogalmak összefüggéseit, azaz, ha bizonyos összefüggéseket rögzítettünk, abból további összefüggések következnek, így a konstrukció nem lesz teljesen önkényes. De az az alap, amelyen a filozófiai konstrukció nyugszik, végül is a fogalmi intuíció – intuíció fogalmak összefüggéseiről és tartalmáról. S ezért valójában csúsztatás, amikor Nánay az intuíciók filozófiai relevanciáját egy empirikusan tesztelhető intuíció megbízhatatlanságával próbálja illusztrálni:² fogalmi intuícióink nem tesztelhetők empirikusan. Hogyan is nézne ki mondjuk Hume tézisének empirikus ellenőrzése?

Gary Gutting (2010) kiváló új könyvében az analitikus filozófia legjelentősebb teljesítményeit tekinti át Willard Van Orman Quine-tól Richard Rorty-ig, hogy választ találjon a filozófiai tudás mibenlétét firtató kérdésre. A Gutting által levont tanulság az, hogy a filozófiai tevékenység prefilozofikus intuícióktól indul, s a filozófusok ezeket az intuíciókat argumentatív „perszuazív elaboráció” során filozófiai képekké finomítják, melyek elfogadása ismét csak intuíció kérdése. E folyamat során a filozófusok feltárják, hogy mire lehet jutni bizonyos fogalmakkal, mennyire lehet őket világossá tenni, és hogy miként viszonyulnak más fogalmakhoz. A végeredmény tehát egy kép fogalmaink összefüggéseiről és belőlük összeálló gondolatainkról, amelyet vagy meggyőzőnek és világosnak talál valaki, vagy nem, ez utóbbi esetben – ha részt kíván venni a filozófiai vállalkozásban – érvekkel igyekszik alátámasztani ellenkező intuícióját, de az érvek – mint Gutting rámutat – ritkán, és a valóban érdekes és problematikus esetekben egyáltalán nem konkluzívak. Inkább mint „intuíciópumpák” működnek, amelyek egy filozófiai kép részleteit próbálják meggyőzővé tenni, s ha egy-egy filozófus olykor sikerrel jár, és meggyőz bennünket arról, hogy a diskurzus valamely területét másként szemléljük, akkor éppenséggel intuícióinkat hangolja újra. Így, miként Hume (2007, 1.3.8.12) diagnózisa ezzel egybecsengően tartja: „Nemcsak a költészetben és a zenében kell ízlésünket és érzéseinket követnünk, hanem a filozófiában is. […] Ha az egyik érvelést előnyben részesítem a másikkal szemben, akkor csupán aszerint döntök így, hogy melyiküknek a hatását érzem erősebbnek.”

De a nyers intuíciónak önmagában nincs filozófiai értéke – éppenséggel az intuícióhoz kapcsolt „perszuazív elaboráció“ és a végeredményként felmutatott kép az, amely filozófiai értékkel bír. Ezért – és nem a Nánay által kifogásolt intuíció-központúság miatt – értek egyet Nánay negatív ítéletével napjaink kísérleti filozófiájáról. Filozófiailag érdektelen, hogy a többség filozófiailag csiszolatlan fogalmi intuíciója mit sugall – már csak azért is, mert közelebbről szemügyre véve, ezek az intuíciók gyakran egymással is összeegyeztethetetlennek bizonyulnak, s összeegyeztetésük (mondjuk fogalmaink filozófiai elemzésével és revíziójával) eminens filozófiai feladat. A filozófiai érték nem demokratikus döntés kérdése: az érdekes az, hogy intuíciók, még ha senki más nem osztja is őket, hogyan fejleszthetők filozófiai képpé. S egy filozófiai képnek sem egyetlen lehetséges erénye, hogy sokan találják meggyőzőnek – ugyanekkora erény, ha potenciális alternatívát mutat, vagy ha leküzdendő kihívást jelent meggyőződéseinkkel szemben.

A filozófia kognitív értéke – Nánayval és a kísérleti filozófusokkal ellentétben – nézetem szerint azon múlik tehát, hogy milyen fogalmi összefüggéseket tud feltárni, mert mint Wittgenstein (1992, § 122) mondja: „Az áttekinthető ábrázolás közvetítésével jön létre a megértés, amely éppen azt jelenti, hogy »látjuk az összefüggéseket«. Ezért olyan fontos, hogy köztes tagokat találjunk, illetve kitaláljunk.” Ez a munka – azaz a különböző fogalmiságokon átszűrve látott és ezért töredezett világunkban összefüggéseket találni és konstruálni, így azokat filozófiai képpé szervezve a megértés lehetséges útjait vázolni – legalább annyira (sőt, nézetem szerint: inkább) filozófiai tevékenység, mint a természettudományok kérdésein töprengeni. Az is világos persze, hogy a filozófia művelésének ez a módja sokkal kötetlenebb és sokkal kevésbé specializálódott, mint a szaktudományok, és éppen ezért sokkal személyesebb is. Mint Georg Simmel (2004, 578.) egy helyen találóan rámutat, a művészettörténet egyik tanulsága az, hogy a differenciálódás gátja a szubjektivitás kifejeződésének: erre a művésznek sokkal kisebb tere nyílik például a zongora, mint a kevésbé differenciált hegedű esetében. Hasonló a helyzet tudomány és filozófia relációjában is: éppen differenciáltalansága, azaz nem szaktudományos jellege miatt lehet képes a filozófia arra, hogy a világot másként, más összefüggések rendszerében láttassa, mint ahogy azt akár a manifeszt, akár a tudományos kép fogalmain keresztül reflektálatlanul látni tudjuk. Nem látom, milyen kognitív haszna lenne, ha erről a törekvésről lemondanánk, sőt: hogy a tulajdonképpeni filozófiai tevékenység miként élhetné túl, ha Nánay javaslata valóban érvényre jutna.
 

Kulcsszavak: filozófia, intuíció, manifeszt kép, fogalomelemzés
 

IRODALOM

Demeter Tamás (2008): Mentális fikcionalizmus. Gondolat, Budapest

Demeter Tamás (2009): Akkor tehát miért is ne? BUKSZ. 21, 2, 103–104. • WEBCÍM >

Gutting, Gary (2010): What Philosophers Know. CUP, Cambridge

David Hume (2007): Értekezés az emberi természetről. Akadémiai, Budapest

Kripke, Saul (2007): Megnevezés és szükségszerűség. Akadémiai, Budapest

Nánay Bence (2011): A filozófia és a tudományok – vitaindító. Magyar Tudomány. 172, 12, 1493–1498. • WEBCÍM >

Sellars, Wilfrid (1963): Philosophy and the Scientific Image of Man. In Science, Perception and Reality. Routledge & Kegan Paul, London

Simmel, Georg (2004): A pénz filozófiája. Osiris, Budapest

Tőzsér János (2009a): Legyünk-e mentális fikcionalisták? BUKSZ. 21, 1, 29–33. • WEBCÍM >

Tőzsér János (2009b): Viszontválasz Demeter Tamásnak. BUKSZ. 21, 2, 104–105. • WEBCÍM >

Wittgenstein, Ludwig (1992): Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest
 

LÁBJEGYZETEK

1 Ahogy Saul Kripke (2007, 45) egy általa kritizált elmélet kapcsán megfogalmazott találó diagnózisa tartja: „Ez remek elmélet, tényleg az. Az egyetlen hibája valószínűleg minden filozófiai elmélet közös hibája. Tudniillik hogy téves. Azzal gyanúsíthatnának, hogy én is egy elmélettel szeretnék előállni. Remélem, hogy nem így van, mert ha igen, biztos vagyok benne, hogy az is téves lenne”. <

2 Egyébiránt arról sem vagyok meggyőződve, hogy itt valóban sokak által osztott intuícióról van szó, de ez a gondolatmenetem szempontjából mellékes. <