|
|
Férfiúról szólj nékem, Múzsa,
ki sokfele bolygott […]
Sok nép városait, s eszejárását kitanulta
Homérosz (I. 1,3)
Az emberi lény létmódjához tartozik a környezetében való folyamatos
tájékozódás, a változások figyelése.1 A
körülötte lévő világot föltárja, összefüggéseit fölfedezi, azzal
hadakozik, abban igyekszik érvényesülni. A nyugatinak nevezett
kultúra – melynek a modern tudomány és technika egyszerre eredménye
és elválaszthatatlan része – minden korábbinál sikeresebb a világ
feltárásában, vagyis a Homo sapiens létmódjához eredetileg is
hozzátartozó tevékenységben. E kultúra eredete bibliai, zsidó és
keresztény, kezdetben volt a logosz, a szó, az értelem (Biblia, Jn
1.1.), amely megteremtette a világot (Biblia, Gen 1.1.), és azt
várja az embertől, hogy megfejtse az értelmet, a szót, és nevet
adjon a világ dolgainak (Biblia, Gen 20–21.). Ez a kultúra éppen
azáltal jött létre, hogy szavaival megnevez és jelentést ad,
szubjektumokat és objektumokat hozva létre. Eredete továbbá görög és
latin. Minden ember természeténél fogva törekszik a tudásra,
állapította meg Arisztotelész (Aristoteles, 1992, 980a21). Ezek a
szavak indították az európai fejlődést, ezek alakítottak bennünket,
ezek vezettek el évezredeken keresztül a mi korunkig. A folyton
változó világban a változó gondolkodás művelése – a gondolkodás és
megismerés kultúrája, a filozófia és tudomány hozott ide bennünket,
tett azzá, amik most vagyunk.
A filozófia mint tagolt – történetileg és
módszerében tudatos – gondolkodás, nem halott, élettelen valami,
amely csak a régi könyvekben található, hanem az emberi elme végső
erőfeszítése, hogy feltárjon és megértsen mindent, ami körülveszi.
Filozófia és tudomány addig lesz, ameddig az ember gondolkodik a
világról, és azzal is törődik, mit és hogyan gondoltak előtte.
Kérdései a gyökerekig hatolnak, radikálisak: mindent megkérdőjelez,
magát a megkérdőjelezést, önmagát, a gondolkodást, a világot, a
tudományok, a művészetek, a vallás összefüggéseit. Aki a filozófia
és a tudományok munkájában részt vesz, az egy több ezer év óta tartó
kaland részese egy olyan közegben, ahol az új felismerések és
felfedezések révén minden állandóan változik. Hatalmas, mozgó, az
időben előrehaladó folyam az emberiség világfeltáró gondolkodása:
most éppen mi vagyunk tevőleges részesei, mi visszük előre ezt a
folyamot, mely maga is visz bennünket. Eszmék, elméletek,
gondolatok, felfedezések állandóan arcot változtató, hömpölygő,
háborgó, elnyeléssel fenyegető áramlatai vesznek körül minket, ezek
közt kell hajónkat egyénenként, közösségekként, sőt emberiségként
kormányoznunk – miközben azt is folyamatosan újraértelmezzük, hogy
milyen hajón utazunk, mi az utazás, milyen eszközzel, milyen
közegben hova utazunk, és mi az egyén, aki mindezt vezérli és
elszenvedi, milyen a legénység, a közösség, a közönség, az emberiség
és emberiesség.
Kultúránk önazonosságának szerves része a
kíváncsiság, az újat kereső nyugtalanság, egy másik, egy jobb világ
keresése, vagy éppen ennek megalkotása. A korábban ismeretlen
megtalálása, feltalálása újra meg újra megkérdőjelezte az ember
önértelmezését, újat nyújtva neki a görög gondolkodóktól kezdve
Kopernikuszig, Newtonig, Einsteinig, a mai fizikáig vagy akár a
génkutatásokig. E felfedező kultúra mára behálózta az egész világot:
a nem nyugati kultúrákból származó fiatalok is az internetet
használják, a nyugati egyetemeken tanulnak, a nyugati tudományt,
technikát kívánják elsajátítani, és ezzel együtt kezdik el használni
a nyugaton kialakult racionális, nyitott gondolkodást. A demokrácia
maga is az új, a jobb társadalmi forma keresésének eredménye, mely
mögött az a beállítódás és „érzés” áll, hogy soha nem élünk eléggé
jó, eléggé igazságos világban, mindig létre tudunk hozni egy még
jobb, élhetőbb világot.
A felfedező kultúra dinamikus, nem hagyja
„nyugodni” a benne élőket, akiket újdonságok bombáznak a tudomány, a
technika, a társadalomszervezés minden területén. Ezért a
felfedezésről gondolkodva nem kerülhető meg a kérdés, hogy az új
megjelenése milyen módon képes átalakítani életünket,
önértelmezésünket, világunkat, társadalmunkat, az egész emberiség
életét. A következőkben inkább ezeket a kérdéseket veszem szemügyre,
és nem foglalkozom a tudomány és a felfedezés logikájának,
ismeretelméletének, etikájának, a demokratikus együttélési módhoz
való viszonyának problémáival.
A szisztematikus gondolkodás megjelenésével az első és alapvető
kérdés a tudás, a megismerés és az igazság volt. Mi teszi igazzá
tudásunkat, volt a kérdés, mely egyben azt a kérdést is hordozza,
hogy az, ami igazzá teszi, hol található. A válasz kézenfekvő, az
igazzá tevő valami a tudásszerzésben rejlik, a világfeltárás
eljárásmódjában, tehát módszerében. Az igazságra vagy az igazsághoz
el kell jutnunk, ezt pedig valamilyen úton haladva tehetjük meg. Így
válik a filozófia és a tudomány alapvető kérdése a tudásról és a
felfedezésről az útvonal, az út szerinti járás, a methodosz, a
metódus, azaz a módszer kérdésévé is.
A felfedezés feltalálása
„A »felfedezés« […] az eljövetel, egy újdonság eseménye, mely
meglep” – állítja Jacques Derrida (Derrida, 1987, 35. „«invention»
celle-ci reste le venir, l’événement d’une nouveauté qui doit
suprendre”). Beszélnünk kellene a meglepetés
előreláthatatlanságáról, a felfedezés felé vezető út
megtervezéséről, az újdonság radikalitásáról és előzményeibe való
beágyazottságáról, az újdonságra várakozásról, a meglepetésről, a
megtalált újdonság felismerése episztemológiájáról,
pszichológiájáról és logikájáról, ezek sajátosságairól a különféle
természettudományokban, történettudományokban,
társadalomtudományokban, összekapcsolva az újdonság mint tény és az
újdonság megtalálása aktusa elválaszthatatlan, soha nem
antagonisztikus, de nem is teljesen kibékíthető kapcsolatával. A
felfedezés eredménye nyilván nem lehet abszolút új, hiszen akkor nem
tudnánk felismerni, nem tudnánk az oda vezető úthoz, módszerhez
kapcsolni. De nem lehet teljesen az eddig ismert sem, hiszen akkor
nem lenne újdonság.
Bár a „felfedezést” a modern természettudomány
egyik alapfogalmának vagy vezérmotívumának tekinthetjük, mégsem
szerepel a kifejezés jelentős filozófiai szótárakban vagy
enciklopédiákban. Karl Popper híres művének eredeti címe Logik der
Forschung (1934) – A kutatás logikája, melyet angolra maga Popper
The Logic of Discovery, A felfedezés logikája címmel írt át. Minden
bizonnyal ez a leghíresebb és legnagyobb hatású mű a tudományos
kutatás és felfedezés logikájáról. (A tudomány és a megismerés
logikájáról, ismeretelméletéről, etikájáról részletesen írtam
könyveimben, Boros, 2009 és Boros, 2010.)
De mit is tekinthetünk felfedezésnek? A magyar
kifejezés a felfed igéből eredeztethető, ahogy a német Entdeckung a
takaró lepel eltávolítására utal (ent-decken), az angol discovery
szintén valami eltakart, covert kitakarását jelzi, akár csak a
francia découvrir, mely szintén a couverture (takaró) eltávolítását
jelenti. A kifejezés összetétele arra is utal, hogy a nyelvalkotó
közösség olyan aktivitásként értelmezi, amely valami elfedettet,
lefedettet, betakartat felfed, kitakar. Vagyis valami már eleve ott
van, de valamilyen okból nem látjuk, és csak arra vár, hogy
meglássuk. Meglássuk, de nem minden további nélkül, hiszen a leplet,
a takarót el kell távolítani, hogy leplezetlenül megjelenhessen az a
valami, amit fel-fedünk, illetve -fedezünk. A felfedezés, a
kitakarás tehát már a szó hétköznapi használata és etimológiailag
feltárható gyökerei szerint sem puszta bámulás, valaminek a spontán
meglátása, nem a sültgalamb várása, hanem tevékenység,
lepel-lehúzás, a mögöttes keresése. Vagyis a felfedezés aktivitást,
munkát igényel, amelynek valamilyen módon kell történnie, azaz
módszerrel. A lepel lehúzása ráadásul nem is pusztán azt mutatja
meg, ami ott volt a lepel mögött, annak elhúzása előtt, és nem is
egyszerűen azt, ami ott van. Ami ott volt, az a lepel által le volt
takarva, amikor kitakarjuk, már nem letakart, tehát bizonyos
értelemben más – például fényt kap. Tagadhatatlan, hogy a
teremtéstörténetben létrehozott fény (Biblia Gen. 1.3. és 1.14-19.)
és a felfedezés (mentális vagy metaforikus) fénye közt párhuzamok
ismerhetők föl, még akkor is, ha Isten nyilvánvalóan nem azzal a
fénnyel és abban a fényben látja a világot, mint mi, akik nem
közvetlenül látjuk a dolgokat, hanem csak ahogy számunkra
megjelennek. A felfedezés nem tudja teljesen feltárni, ami ott van,
mert ami a lepel eltávolítása után közvetlenül megjelenik, már nem
az, ami volt, de még nem is az, amivé azután fog válni, hogy a fény
(a napfény, a mentális fény), a hőmérséklet hatása, a tudományba, a
társadalmi közösség tudatába való beágyazódás és egyéb befolyások
után válik. A felfedezett mindig tartalmazza a felfedezés
aktivitását, az új környezeti hatásokat, a befogadás, a
társadalmiasulás folyamatait – soha nem pusztán az, ami a felfedezés
nélkül feltételezetten ott van.
A felfedezésre törekvő tevékenység egyben
feltalálás, invenció is, az új feltételezések, hipotézisek, kérdések
és keresési mód megalkotása, amely nélkül semmit nem találhatunk meg
és föl. Fel kell találnunk, hogyan húzzuk el a leplet, vagy a leplet
magát is fel kell fedeznünk – a leplet takaró lepel eltávolításával.
Esetenként a lepel eltávolításának bonyolult metodológiája alkotja
meg magát a leplet is. Lehet, hogy a leplet először meg kell
alkotnunk, a lepel csak a mi közelítésmódunk révén jön létre, vagy
annak része – avagy a lepel mögöttese, amit fölfedezünk, csak a
lepel elhúzásával jön létre, alakul ki, vagy konstruálódik. Immanuel
Kant A tiszta ész kritikája c. művének önismeretre vonatkozó híres
része („tulajdon szubjektumunkat csak mint jelenséget ismerjük meg,
nem pedig aszerint, hogy önmagában micsoda” – „unser eigenes Subjekt
(erkennen wir) nur als Erscheinung, nicht aber nach dem, was es an
sich selbst ist” (Kant, 1995, B152–156) óta tudjuk, hogy még
önmagunkat is felfedezés, feltalálás révén ismerjük meg, nem
olyanként, amilyenek vagyunk, hanem csak olyanként, amilyenként a
magunk számára saját megismerő struktúráink és aktivitásaink révén
megjelenünk – ahol az önmagunknak való megjelenésünkben szerepet
játszanak részben a külvilág és a társadalom impulzusainak hatásai
is. Isten is másként lát bennünket, mint mi, akik felfedezzük saját
magunkat. Természetesen, a másik ember is a mi felfedezésünk és
alkotásunk tárgya – és viszont. Vagyis a lepeleltávolító aktivitás
forrását, önmagunkat is fel kell, föl lehet fedeznünk, az önmagunk
mint megismerendőt eltakaró lepel eltávolításával. A felfedező
felfedez, de eközben saját felfedezését és magát a felfedezőt is
felfedezheti – vagy feltalálhatja, megalkothatja. A lepel
eltávolítója a megismerés és felfedezés szempontjából maga is, mint
eltávolító, mint az eltávolítás koncipiálója, de mint megjelenő lény
egyáltalán, maga is lepel mögött van.
A felfedéssel meglátunk valamit, amit addig nem
láttunk: egy újdonságot, a felfedezéssel a világról és önmagunkról
való tudásunk bővül. Ám a felfedezéssel és tudásszerzéssel, mint
világossá válhatott, nem csak valami ott lévőt találunk meg, hanem
elméletünkben meg is alkotjuk az ott lévőt, azaz föltárjuk annak
törvényszerűségét, ami az ott lévőt lehetővé teszi és létrehozza,
hiszen az ott lévő mindig a végtelen lehetőségek közül az egy
megvalósult.
A felfedezés módszeres, tudatos ismeretszerzés a
világról, amilyen a világ, ahogy a módszer függvényében tényszerűvé
válik, vagy a világról, mint amelyben olyan törvények uralkodnak,
amelyek által az „amilyenségek” végtelen lehetőségéből egy
ténylegessé válik.
Ahhoz, hogy megismerjük a lehetőségekből létrejövő
valóságost, kialakított elméletünk bizonyítására általában nekünk is
meg kell alkotnunk a lehetőségek egy aktualizált változatát. Vagyis
meghatározott struktúrák létrehozásával, sajátos körülmények
kialakításával kísérleteket kell végeznünk, ha természettudósok
vagyunk, vagy plauzibilis, körültekintő, saját fogalmi készletének
korlátait figyelembe vevő magyarázatokat és leírásokat kell
nyújtanunk, ha bölcsésztudományokat művelünk.
A felfedezéssel, ha van ilyen, valamit fedezünk
föl. De mi ez a valami? A módszer, a dolog, a tárgy, a jelenség, az
összefüggés, a struktúra? És mi a helyzet a felfedezés
felfedezésével? Számos vagy inkább számtalan kérdés, melyeknek mára
hatalmas irodalma van. A kérdésekre adott válaszok igen gyakran
függenek feltáratlan előítéletektől vagy pusztán attól a
véletlentől, hogy az adott szerző melyik egyetemen végezte
alapképzését, vagy mely szakkönyveket olvasta saját diszciplínája
területéről és a filozófiából. A számtalan lehetséges és
kidolgozandó, felteendő kérdés közül egyetlen egyet szeretnék itt
fölvetni, nevezetesen, a felfedezéssel együtt felmerülő eltűnés
kérdését: hogy bármit fedezünk is föl, melyről úgy véljük, hogy a
felfedezéssel megjelent számunkra, valójában e megjelenéssel azonnal
elkezdődik a felfedezett (és elkezdődhet a felfedező) sajátos
eltűnése is. Megerősítve a tételt: az igazán jó (igaz és jó)
felfedezés „sorsa” eltűnés, azaz megemésztés, beolvadás,
integrálódás. Hogy azonban az eltűnés ne legyen felejtés is, adja az
archiválás fontosságát és az archiváló felelősségét. Az
archiválásnak természetesen különféle értelmei, technikái, hordozói
vannak, és kérdés maguknak az archívumoknak a későbbi korok számára
fenntartható értelmezhetősége vagy ezen fenntarthatóság
lehetetlensége.
A felfedezett eltűnése
Természetesen nem azt akarom állítatni, hogy amit felfedezünk,
eltűnik a szó fizikai értelmében. Amerika nem tűnt el azzal, hogy
felfedeztük, de eltűnt mint felfedezett, számunkra már nem tűnik
felfedezettnek. A felfedezés sajátja, hogy amennyiben sikeres, akkor
a felfedezett beépül a világról alkotott tudáskészletünkbe vagy
életmódunkba, és többé nem felfedezettként tekintünk rá, hanem mint
életünk természetes részére. A felfedezett átadódik közösségi
használatra, legyen az Amerika, vagy a legújabb elektronikai
képalkotó technika, egy új kémiai gyógyszerhatás vagy akár a
géntechnológia, és ettől fogva nem vesszük észre, nem tudatosítjuk
folyton, hogy itt valami fölfedezettről, korábban nem létezőről van
szó. Ki gondol ma arra, hogy régen nem volt autó vagy repülő? Szinte
senki, aki használja ezeket. Annak tudatát, hogy valami ténylegesen
felfedezett, a történelem tudománya tartja ébren, ettől tudjuk, hogy
mit tettek a görögök, hogy Amerikát, az elektronokat fölfedezték,
vagy egy gyógyszert megalkottak. Feltehetőleg nyelvünk, nyelveink a
világ időben előrehaladó felfedezésének eredményei – mindennek, ami
körülvesz bennünket, és ami bennünk van, története, esetenként
történelme van.
Arisztotelész Metafiziká-ja szerint a megismerés
(és felfedezés) feltétele az emlékezés. „Az élőlények tehát
természettől fogva az érzékelés képességével születnek és az
érzékelésből némelyikükben emlékezet lesz, míg másokban nem. Ezért
az előbbiek okosabbak és tanulékonyabbak azoknál, amelyek nem
képesek emlékezni” (Aristoteles, 1992, 980a28– b22.). Nem tudunk az
új felé haladni, ha nincs miből kiindulni, ha nincs honnan kutató
eljárásmódjainkat megszerezni, és ha nincs mihez viszonyítani azt,
amit megtalálunk, feltalálunk vagy felfedezünk, és amit ezután
relatíve „újnak” fogunk nevezni. Újat csak emlékezve tudunk
felfedezni. Derrida a meglévő előírás, fennálló szabály vagy törvény
(statut) fogalmához viszonyítja az újat, írván, „minden
felfedezésnek gúnyolódnia kellene a törvényen, de nincs felfedezés
törvény nélkül.” (Derrida, 1987, 38. „toute invention devrait se
moquer du statut, mais il n’y a pas d’invention sans statut”.)
Minden fennálló egyszer felfedezett vagy feltalált volt. Az evolúció
felfedezések és feltalálások sorozata. Az új feltételeként működő
fennálló – ami maga is megszületett, ám a születése vagy felfedezése
utáni pillanatban már múlttá vált, mint minden felfedezés és
feltalálás is – megőrzése, számon tartása minden felfedező kultúra
és magának a felfedezésnek a lehetőségi feltétele. Mindezek mellett
a felfedező kultúra nem tekinthet soha csak a fennállóra, és nem
bálványozhatja saját eredetét, hiszen minden eredet maga is
valamikor korábbi felfedezett eredetre támaszkodó felfedezés volt.
Az új történettudomány (nouvelle histoire)
képviselője, Jacques le Goff szerint „az új történettudomány két
elkötelezettsége:
|
|
|
visszautasítani az „eredetek bálványát” (l’idole
des origines), mivel egy arab közmondás szerint »az emberek jobban
hasonlítanak saját idejükre, mint atyáikra«. Másrészt figyelni a
jelen és a múlt kapcsolatára, azaz a jelent a múlt által és a múltat
a jelen által megérteni.” (le Goff, 1988, 44. „D’une part, refuser
l’ «idole des origines», car, selon un proverbe arabe, «les hommes
ressemblent plus à leurs temps qu’à leurs pères». De l’autre être
attentif aux rapports du présent et du passé, c’est-à-dire
«comprendre le présent par le passé» , mais aussi «comprendre le
passé par le présent»”) Miközben megtanuljuk a történettudományoktól
a sikeres felfedező kultúra dinamikus stabilitásának feltételét,
hogy ne imádjuk a múltat, de tudjunk róla, és megőrizzük az
értékeit, azzal a felismeréssel is szembesülnünk kell, hogy a
történeti tény maga is több rétegében konstruált. A „helyzet” sokkal
összetettebbnek tűnik, mint ahogy le Goff utal rá. A történeti tény
fogalma legalább kétértelmű: mit tekintünk ténynek, valamit, ami
egykor megtörtént, vagy valamit, amit most föltárunk, és nekünk
valamilyenként megjelenik és értelmeződik? Ha pedig ez két külön
tény, milyen természetű a kapcsolat köztük, és melyik a
történelemtudomány tárgya? Ha egyetlen ténynek tekintjük, hogyan
tudjuk biztosítani elmúlt idők azonosságát a maival? Ha Szent István
király tettei a maga idejében tények voltak, hogyan viszonyul
azokhoz a tényekhez a mai történész leírása ezekről a tettekről,
melyek maguk is tények, a feltárás, az értelmezés, a megértés és a
leírás tényei? De a történeti tényt „háromértelműnek” is tarthatjuk,
ha az amerikai filozófust, John Deweyt követjük,
aki szerint a történelem a jövő tudománya: amikor a múlttal
foglalkozunk, a jelenben saját jövőnket formáljuk: „A múltat nem
önmagáért idézzük föl, hanem amiatt, amit a jelenhez hozzáad.”
(Dewey, 1976, 80. „The past is recalled not because of itself but
because of what it adds to the present.”)2
A történelem kutatásával és értelmezésével saját múltunkat,
„eredetünket” próbáljuk megérteni, mely nemcsak a mindig jövőben
történő cselekedeteinket is formálhatja, hanem egyszerűbben, minden
történettudományi munka is jövőorientált és jövőformáló abban az
értelemben, hogy a jövő felé tartó jelen pillanatban (és holnap és
holnapután) történik mint tény.
A történeti tény tehát távolról sem tekinthető
magától értetődőnek; egyrészt a saját idejében (ha volt olyan),
valami történt, de ez a történés már születése pillanatától fogva
értelmezett volt, sőt gyakran maga az értelmezés a történés,
másrészt a jelen múltfeltáró idejében egészen másként jelenik meg
az, ami korábban valamilyen volt. Ezért is állapítja meg Jacques le
Goff, hogy „Nincs olyan, mint kész történeti realitás, amely magától
kínálkozna a történésznek.” (le Goff, 1988, 41. „Il n’y a pas de
réalité historique toute faite, et qui se livrerait d’elle-même à
l’historien.”) Nem imádni a múltat egyben azt jelenti, nem imádjuk
azt, ami részben saját konstrukciónk, de tudni róla és megőrizni
értékeit, miközben folyamatosan a jelen és a jövő felé fordulunk, a
múltra támaszkodva, melyet mindig saját jelenünkből, a jövő felé
haladva értünk meg, újra meg újra felfedezve és konstruálva
jelenünket, benne múltunkat és jövőnket.
A klasszikus korokat a modern, természettudományos
kortól részben az is elválasztja, hogy a felfedezés folyamatait
tudatosítottuk, az empirikus természettudományok módszereit meg- és
feltaláltuk, ezzel a felfedezések folyamatait felgyorsítottuk és
lerövidítettük. Ezzel együtt növeltük és növeljük a felejtés
sebességét is és a felejtendő mennyiségét, amivel együtt jár, hogy
csökken a történeti, a történeti-vallási tudat, a múlt tisztelete,
hiszen egyrészt hétköznapjainkban mind kevesebb múltból itt maradt
dolog vesz körül bennünket, másrészt társadalmi méretekben nincs idő
a múlt emlékeit kellően, akár klasszikus módon, rituálisan is
rögzíteni, hiszen a felismerések, felfedezések egyre növekvő
sebességgel torlódnak egymásra. A sikeres felismerések, felfedezések
beépülnek gyakorlatainkba – ez is egyfajta archiválás –, melyek
azonban szándékosan egyre kevésbé irányulnak a múlt megőrzésére,
mint inkább a jelen és a jövő átalakítására, jobbá tételére.
A Homo sapiens kétszázezer éves földi felfedező
létezése, a világgal való interakció során megismerte a törvényeket,
melyekhez igazodnia kell, de amelyeket manipulálhat is a saját
javára. Mindez együtt járt a nyelv, a vallások, a civilizációk,
kultúrák kibontakozásával. A főzés mint első kémiai
folyamatvezérlés, a növénynemesítés mint korai géntechnológia, a
közösségszervezés mint korai politika, mind hosszú, évezredes
kémiai, biológiai, „társadalomtudományi” felismerések eredményei. Az
elmúlt két-háromszáz évben, a kísérleti természettudományok
kialakulásával indult el az a megállíthatatlan és
visszafordíthatatlan, tudatos és reflexív folyamat, hogy az ember a
lehető legnagyobb sebességgel tárja föl a világ törvényszerűségeit,
és ezzel párhuzamosan a lehető legnagyobb sebességgel alakítja át
környezetét, és használja föl a rendelkezésre álló energia- és
erőforrásokat.
Miközben a felfedezett látszólag eltűnik
tudatunkból vagy figyelmünk homlokteréből, valójában befolyásolja
életünket, környezetünket – újabb indok, hogy ne felejtsük el, egyre
mesterségesebbé váló környezetünk a felfedezések háttere előtti
alkotó tevékenységek eredménye. A világhoz viszonyuló alkotó,
átalakító tevékenység, maga a feltáró és felejtésgeneráló felfedezés
értelmezhető úgy is, mint a világ sajátos bekebelezése, fogyasztása,
elfogyasztása, megemésztése. A megismerés ragadozó, a világ húsát
felfaló folyamatként is interpretálható, amit a környezet
átalakításaként, környezetszennyezésként, sőt környezetpusztításként
is emlegetnek, mint ahogy értelmezhető így is, az első pillanattól
kezdve.
Ragadozó felfedezés – etimológia
A felfedezés és a megismerés ragadozó folyamatnak is tekinthető. A
világtól elkülönült megismerő megragadja a világot, magához ragadja,
megérti, értelmezi, strukturálja, integrálja saját világába, saját
struktúráiba, a világból saját világot formál, a felismert
összefüggések szerint cselekszik vele és benne, szelektíven,
kiválasztva a céljainak megfelelő részleteket, folyamatokat,
összefüggéseket.
Descartes a világot a gondolkodó és a kiterjedt
dolgokra osztotta (res cogitans és res extensa), a kettőt
szembeállította, és a gondolkodót, a megismerőt tette a megismerhető
világ geometriai középpontjává és urává. A világ a megismerés során
a megismerő fogalmainak rabjává válik, a fogalmak kihasítanak
világdarabokat, ezeket magukba szíva feltöltődnek a világgal – a
szubjektum fogalmai bekebelezik a megismert, felfedezett,
„objektívvá” változtatott világot. A meg nem ismert, meg nem
ragadott világ ugyanakkor a megismerés szempontjából objektíve nem
létezik a szubjektum számára.
Az értelem Immanuel Kant számára is teljesen
elkülönül a világtól: „A tiszta értelem tökéletesen elkülönül minden
empirikustól és egyáltalán mindattól, ami az érzékiséggel
kapcsolatos. Tehát önmagában megálló, önmagával beérő, semmilyen
külső adalékkal nem gyarapítható egység.” (Kant, 1995, B89– 90. „Der
reine Verstand sondert sich nicht allein von allem Empirischen,
sondern sogar von aller Sinnlichkeit völlig aus. Er ist also eine
für sich selbst beständige, sich selbst genugsame, und durch keine
äußerlich hinzukommenden Zusätze zu vermehrende Einheit.”) A
königsbergi gondolkodó a megismerés alapegységének a tiszta értelmi
fogalmakat, az értelem cselekvéseit tartotta: „Az értelem:
gondolkodóképesség. A gondolkodás fogalmak (Begriffe) általi
megismerés.” (Kant, 1995, A69/B94 „Verstand […] ist […] ein Vermögen
zu denken. Denken ist das Erkenntnis durch Begriffe.”) A megismerés,
a világ feltárása valami olyan által történik, amely elkülönül a
világtól, nem azonos az ott lévő világgal, de fogalmaival lecsap rá,
megfogja, fölveszi, felszívja, bekebelezi, saját struktúrájává,
saját részévé teszi annak tartalmait.
A fogalom a megértés alapvető jelentéshordozó
eleme, amely alá a jelentés szempontjából nem lehet menni. A szó
vagy a kijelentés mint a nyelv elemei úgy hordozzák a fogalmat,
ahogy a fogalom a jelentést. A német Begriff (fogalom) főnév eredeti
igei alakja a begreifen (megérteni, felfogni, megragadni), de a
szóban rejlő greifen megragadni, megfogni jelentésű. Etimológiailag
tehát a fogalmi megismerés a megfogó megragadásra, ragadozószerű
kiragadásra vezethető vissza. A megismerő ragadozó madárként
(griffmadár; Griff: fogás, fogó, karom) kering a világ fölött, hogy
fogalmaival lecsapjon áldozatára, kiragadja belőle martalékát, és
magáévá tegye azt. (Itt nem vizsgálható nyelvtörténeti kérdés, hogy
a görög grüphon és a német Griff közt van-e leszármazási kapcsolat.)
A megismerő cselekvés során fogalmainkkal kiragadjuk a valóság
megismerendő vagy megismert darabját, megfogjuk, eszközzé tesszük,
gondolati vagy konkrét értelemben cselekszünk
vele. Miközben a megfogott megismerttel cselekszünk, elválasztjuk
környezetétől, megszakítjuk környezetével való természetes
kapcsolatát, az eredeti természet szövete szétszakad.
A felfedező eltűnésének lehetősége –
géntechnológia3
A világ feltárása során azonban nemcsak a kapcsolatok szétszakítása,
de új kapcsolatok létrehozása is kihívás a felfedező, a feltaláló és
főként az egész társadalom, vagy akár emberiség számára. Jacques
Derrida szerint „A felfedezés mindig visszatér az emberhez mint
szubjektumhoz.” (Derrida, 1987, 36. „L’invention revient toujours à
l’homme comme sujet.”) Az, amit kiragadott, társadalmiasul, a
felfedező szubjektumtól függetlenné válik, és mint független, mint
valami más, mint az új, felfedezés és feltalálás által alkotott
világ része visszahat az emberre. A felfedezett mint elragadott és
megemésztett eltűnése, vagy mindennapivá válása együtt járhat a
felfedező szubjektum, és minden szubjektum léte vagy létmódja
veszélybe kerülésével. Nemcsak a Belső-Afrikát feltáró utazóra
leselkedő ragadozókra gondolhatunk, hanem azokra az új típusú
kockázatokra is, amelyeket egyebek mellett a géntechnológia
megjelenése rejthet számunkra. A géntechnológia az évmilliók során
kialakult biológiai szövetek és szövedékek szétszakítása,
átstrukturálása is.
Ma a génkutatástól azt várják, hogy átalakítsa,
jobb minőséggel ruházza föl életünket. De következménye ennél több
lehet, megváltoztathatja önértelmezésünket, esetleg magát azt a
lényt is, amit eddig embernek neveztünk. Nem kell biológiai
fundamentalistának lenni ahhoz, hogy azt állítsuk, a biológiai
információs mélystruktúra döntően, ha nem is kizárólagosan határozza
meg azt, hogy milyenek vagyunk. A jelenlegi kutatások egyik kérdése,
hogy a molekuláris információs alapszerkezet milyen módon
befolyásolja a biológiai egyed tulajdonságait, vagyis hogyan függ
össze a genotípus a fenotípussal, a genetikus szerkezet a
megjelenéssel. A fenotípust a genom, az egyed genetikai szerkezete
kódolja, miközben a fenotípusra ható belső (a saját tettekből eredő)
és külső – akár társadalmi, kulturális – erők változásokat
okozhatnak a molekuláris struktúrában is. Egy gén megváltoztatása
általában megfigyelhető átalakulást eredményezhet az egyén
megjelenésében, azaz fenotípusában. De a fenotípusban előidézett
változások is visszahathatnak a génekre. Az egy-egy értelmű
megfeleltetésnek azonban akadálya, hogy eltérő módszerrel lehet a
két típust kutatni, ami a két különböző leíró nyelv egymásra
fordításának kérdését veti föl, hasonlóan az agy és a tudat kutatási
nyelvei egymásra transzformálhatóságának problémájához. A konkrét
génváltozásnak konkrét fenotipikus hatását továbbá azért sem lehet
megjósolni, mert általában több, relevánsnak tartott kísérleti
körülmények közt ellenőrizhetetlen összetevő is befolyásolja a
hatást.
Az új felfedező és konstruáló tudomány, a biológia,
a biológiai kémia, a géntechnológia gyakorlati antropológiává válik,
a természettudomány munkája közvetlen etikai implikációkat hordoz, a
géntechnika antropotechnika és bizonyos értelemben etikai
technológia lesz. Minden bizonnyal így is érthetők Derrida szavai,
„Ez a technikai-episztemológiai-antropocentrikus dimenzió beírja a
felfedezés értékét […] a struktúrák összességébe, differenciáltan
összekötve a technikát a metafizikai humanizmussal” (Derrida, 1987,
37. „Cette dimension techno-épistémo-anthropocentrique inscrit la
valeur d’invention […] dans l’ensemble des structures liant de façon
différenciée technique et humanisme métaphysique.”) – és az etikai
humanizmussal, hiszen azt is fel kell tárnunk, hogy mikké válhatunk,
és el kell döntenünk, mikké akarunk válni – és mivé szabad(hat)
válnunk. A szabadság és ezzel az etika új dimenziója tárul föl,
amikor a szabadság nemcsak a felelős cselekvés (és így az etika)
lehetőségi feltétele, de önmaga feltétele is, és az etika mint
minden antropotechnika alapja, új szabadság vagy a szabadság
végleges elvesztése eredője lehet.
A genom megváltoztatásával más fenotípusokat, akár
más fajtákat is létrehozhatunk. Sok milliónyi biológiai fajta van,
az emberszabású főemlősök vagy akár a neandervölgyi ember
génstruktúrája alig tér el a Homo sapiensétől. Kis változtatás a
génszerkezetben nagy, beláthatatlan változást eredményezhet az
emberiség számára. A tökéletesnek megtervezett, különlegesen
intelligens, ügyes emberi vagy emberhez hasonló lény létrehozása és
a földön való elterjedése akár a Homo sapiens mint faj fennmaradását
is veszélyeztetheti.
Az értelmes ember világföltáró és önfeltáró
kutatásai és felfedezései révén immár nem csak jobbá,
civilizálhatóbbá tudja életét és környezetét tenni, de a nukleáris
önpusztítás mellett immár a fajtatranszformációra és önmaga
technológiai-evolutív fölszámolására, ragadozó önfelfalására is
képes – vagy talán csak a tőle függetlenül is továbbhaladó evolúció
felgyorsítására? A sokfele bolygott férfiú – és ma már vele együtt,
a hölgy is –, akiről a múzsa szólt, vajon megértette-e saját
eszejárását és annak következményeit?
Kulcsszavak: felfedezés, feltalálás, tudomány, kultúra, tudás,
megismerés, történelemtudomány, géntechnológia, antropotechnika,
etika
IRODALOM
Aristoteles (1992): Metaphysica.
(fordította Ferge Gábor) Logos, Budapest
Biblia
Boros János (2000): A demokrácia
filozófiája. Jelenkor, Pécs
Boros János (2009): A megismerés talánya.
Áron, Budapest •
WEBCÍM
Boros János (2010): A tudomány, a tudás és
az egyetem, Gondolat - Iskolakultúra, Budapest–Veszprém •
WEBCÍM
Derrida, Jacques (1987): Psyché, Invention
de l’autre, Galilée, Paris
Dewey, John (1976kk): The Middle Works
(1899–1924). Vols 1–15. idézés a 12. kötetből. (Boydston, Jo Ann
ed.) Southern Illinois University Press, Carbondale – Edwardsville.
Homérosz (1971): Odüsszeia. (fordította
Devecseri Gábor) Magyar Helikon, Budapest
Kant, Immanuel (1995): A tiszta ész
kritikája. (fordította Kis János) Ictus, Szeged, Eredeti megjelenés
1781, Kritik der reinen Vernunft. Johann Friedrich Hartknoch, Riga.
(Az idézésnél az A az első kiadás, a B az 1787-es második kiadás
oldalszámára utal.)
le Goff, Jacques (1988): L’histoire
nouvelle. In: le Goff, Jacques (direction): La nouvelle histoire.
Editions Complexe, Paris
Popper, Karl R. (1935 – tényleges
megjelenés 1934): Die Logik der Forschung. Julius Springer, Wien
Popper, Karl R. (1992): The Logic of
Scientific Discovery. Routledge, London (Első angol megjelenés:
Hutchinson, London, 1959)
LÁBJEGYZET
1 A Magyar Tudományos
Akadémián a tudomány ünnepe alkalmából a Bölcsészettudományi Központ
által szervezett konferencián 2012. november 30-án elhangzott
előadás szövege. A tanulmány a TÁMOP-4.2.2.C-11/1/KONV-2012-0005,
Jól-lét az információs társadalomban
(SROP-4.2.2.C-11/1/KONV-2012-0005, Well-being in the Information
Society) pályázat támogatásával készült.
<
2 Dewey jövőorientált
történelemelméletéhez vö. Boros (2000, 120–125.)
<
3 A géntechnológia
lehetséges hatásairól részletesen írtam Guttmann Andrással közösen
megjelent írásunkban (Boros, 2009, 355–361. Megjelent előzőleg:
Magyar Tudomány, 2004/6, 752–756.
<
|
|
