|
|
A francia felvilágosodás két emblematikus
alakjával, Voltaire-rel és Rousseau-val összehasonlítva Diderot
magyarországi fogadtatása megkésett, jelenléte szerényebb (Dániel,
1988, 353.), magyar nyelven hozzáférhető műveinek száma csekély:
regényeit, elbeszéléseit, valamint néhány filozófiai és esztétikai
traktátusát leszámítva az életmű teljes terjedelmében a mai napig
nem áll a magyar olvasóközönség rendelkezésére. Örömteli viszont,
hogy a lefordított művek között találjuk a Pótlás Bougainville
utazásához című dialógust, melyet érdemes egy alaposabb kritikai
vizsgálat alá vetni, mind a szöveghűség, mind a terminológiai
precizitás, mind pedig olyan általánosabb követelmények
szempontjából, melyek egy, az érdeklődő nagyközönség figyelmére is
számot tartható filozófiai szöveg megjelentetésére vonatkoznak.
Diderot művei Magyarországon1
A szöveg magyar nyelvű kiadását első lépésben érdemes a többi
Diderot-mű hazai jelenlétének tükrében megvizsgálni. Nem meglepő,
hogy a francia felvilágosodás eszméit már a 18. századtól kezdődően
csak lassan és erősen szelektálva befogadó hazai szellemi közeg
sokáig kevés figyelmet fordított Diderot munkásságára, ezért
műveinek fordításai és kiadásai is csak a 19. század második felében
kezdődnek el (Az apáca, Szépfaludi Ö. Ferenc, 1869, illetve
Válogatott filozófiai művei I–II, Kun Samu – Alexander Bernát,
1895–1900) (Dániel, 1988, 362–363.). A 20. század elején a La
religieuse-t azonos címen újra lefordítják (Az apáca, Holló Jenő,
1907), illetve megjelenik a Les bijoux indiscrets első fordítása
(Mikor a néma ajkak megszólalnak, Rexa Dezső, 1923, majd ugyanez a
fordítás új címen: A drágalátos fecsegők, 1924). Ugyancsak a 20.
század elején adják ki első ízben a Lettre sur les aveugles című
materialista alapvetést (Levél a vakokról, azokhoz, akik látnak,
Révész Béla, 1914). A Diderot-fordítás és -kiadás valójában majd
csak a második világháború után gyorsul fel, részben új
fordításokkal, részben a magyarul már létező munkák újabb
változataival, s ez a folyamat napjainkig tart (La religieuse: Az
apáca, Kovács Klára, 1950, Máthé Klára, 1963. Les bijoux indiscrets:
Fecsegő csecsebecsék, Katona Tamás, 1966. Jacques le Fataliste et
son maître: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája, Bartócz Ilona, 1960.
Le neveu de Rameau: Rameau unokaöccse, Győry János, 1958, Bartócz
Ilona, 1960. Mystification: Megtévesztés vagy arcképek története,
Gyertyán Ervin, 1958. Madame de La Carlière: Házasság és hűség,
Bartócz Ilona, 1963. Entretien d’un père de famille avec ses
enfants: Egy este otthon, Dániel Anna, 1963. Ceci n’est pas un
conte: Igaz mese, Dániel Anna, 1963. A francia felvilágosodás.
Válogatás Diderot és az enciklopédisták műveiből, Gyergyai Albert,
1954. Paradoxe sur le comédien, De la poésie dramatique:
Színészparadoxon, A drámai költészetről, Görög Lívia, 1966.
Entretiens sur „Le fils naturel”: Beszélgetések a törvénytelen
fiúról, Lőrinszky Ildikó, 2005).
A Supplément magyarul
A Supplément au Voyage de Bougainville egyetlen magyar fordítása
1951-ben jelent meg egy, a Diderot filozófiai munkáinak szentelt
kötetben (Válogatott filozófiai művei, Csatlós János, Győry János),
egyéb más szövegek társaságában, melyek szintén ez alkalommal
kerültek először magyar nyelven a hazai olvasók elé, s melyek a
diderot-i materializmus alapműveinek számítanak (Le rêve de
D’Alembert: D’Alembert álma, Pensées sur l’interprétation de la
nature: Gondolatok a természet értelmezéséről, Lettres: Levelek
stb.). A kiadás éve, a magyarországi sztálinizmus kiteljesedésének
időszaka adhat magyarázatot arra, hogy hirtelen miért nőtt meg a
hazai kiadói érdeklődés Diderot és más francia materialista
felvilágosítók legradikálisabb szövegei iránt. Említsük meg, hogy
például D’Holbach Système de la nature-je is ezidőtájt jelenik meg
itthon (A természet rendszere, Bruckner János, Győry János,
Szentmihályi János, Vajda Endre, 1954). Miként ez utóbbi kiadás
bevezetőjében szemelvényeket olvashatunk a „marxizmus-leninizmus
klasszikusainak D’Holbach-ról és a 18. századi francia
materialisták-ról” szóló munkáiból, úgy kapjuk a Diderot-kiadás
bevezetőjeként Szigeti József Denis Diderot, a 18. század nagy,
harcos materialistája című, a korszak radikális ideológiai
irányultságát hűen tükröző tanulmányát.
A Supplément magyar fordításának jellemzőit
vizsgálva fontos figyelembe vennünk ezen paratextus által
meghatározott ideológiai közeget, amennyiben támpontot ad e fontos
filozófiai szöveg olvasatához. Észrevehető, hogy a bevezető
tanulmány oly módon sugallja a szöveg ideológiai értelmezését, hogy
közben nem járul hozzá annak intelligens, értő megismeréséhez, azaz
nem biztosítja azt a – szövegváltozatra, a szöveg megszületésének
körülményeire, kontextusára stb. vonatkozó – megfelelő
támpontrendszert, amely eligazítja az átlagolvasót is, s amely
minimális követelményként jelenik meg minden modern francia
kiadásban. A Pótlás elemzésekor tehát az is fontos szempont, hogy a
szöveg paratextusa mennyiben segíti elő az ily módon definiált
intelligens olvasatot, s megállapítható, hogy nemcsak az ideológiai
bevezető, de a – sajnos nyúlfarknyi – jegyzetapparátus sem felel meg
ennek a kívánalomnak. A francia szöveg legelső kiadására tett kevés
utalástól eltekintve semmi érdemlegeset nem tudunk meg a mű
jellegéről: a műfaji besorolásáról (filozófiai traktátus?, fikció?),
a szerző más műveivel való kapcsolatáról, a kézirat történetéről,
illetve a létező szövegváltozatokról, a többféle – eltérő –
kiadásról. Nyilvánvaló, hogy 1951-ben még nem állhatott
rendelkezésre mindaz az információ, melyet a Diderot-filológia már
jó ideje alapvetőnek fogad el, ugyanakkor semmi sem magyarázza, hogy
az 1983-as második kiadás miért nem orvosolta az alapvető
hiányosságokat. Ezeket egy esetleges újabb megjelentetésnek
mindenképpen pótolnia kell.
A kiadás alapelvei
Melyek is lennének egy megfelelő magyar kiadás alapkövetelményei?
Elegendő-e egyszerűen a mű lehető leghívebb fordítása, vagy
szükséges-e a szöveg mellé jegyzetapparátust is csatolni?
Mindenképpen ez utóbbi változat lenne a jó megoldás, különösen egy
olyan szöveg esetében, mint a Supplément au voyage de Bougainville,
melynek oly sok verziója és intertextuális konnotációja létezik. A
jelenleg rendelkezésre álló magyar kiadás legfőbb hibája éppen az,
hogy elmulasztja a szöveg helyének pontos meghatározását a diderot-i
életmű egészében. A Diderot-kutatás kimutatta, hogy a Supplément egy
három műből álló egység, egyfajta triptichon harmadik „szárnyát”
alkotja: az 1773 szeptemberétől Melchior Grimm Correspondance
littéraire-jében folytatásokban publikált szöveg a Suite aux contes
de M. Diderot, azaz Diderot úr elbeszéléseinek folytatása címet
viseli, vagyis a már korábban ilyen műfaji megjelöléssel kiadott
Ceci n’est pas un conte és Madame de La Carlière című művekkel alkot
szerves egységet (Diderot, 2002, 16.). A Roger Lewinter által 1969
és 1975 között sajtó alá rendezett Diderot-összkiadása óta – melynek
X. kötetében található a kérdéses mű – a Supplément és így a magyar
változat kiadásának is figyelembe kell vennie ezt a tényt. Ha tehát
az első magyar kiadás még nem ismerhette ezt az összefüggést, az
1983-as másodiknak már mindenképpen fel kellett volna hívnia rá az
olvasó figyelmét. Sőt, a diderot-i logikát követve, a három
szövegnek együtt kellett volna kiadásra kerülnie, annál is inkább,
mivel 1983-ban már a másik két elbeszélésnek is létezett magyar
fordítása. Franciaországban a Jean Varloot-féle kiadás még
elválasztja a Supplément-t a két másik szövegtől (Diderot, 1972), de
azóta, mind az ún. zsebkönyv-kiadásokban, mind a Laurent
Versini-féle ötkötetes kiadásban (Diderot, 1994–1997) a három
elbeszélés már együtt szerepel. A Pótlás maradéktalan megértéséhez a
szöveg elején és végén található, a két másik elbeszélés szereplőire
történő utalások dekódolásához szükséges, hogy a magyar olvasó is
tisztában legyen ezekkel a műveket érintő összefüggésekkel.
A fordításhoz felhasznált szöveg
Egy másik lényeges kérdés a fordítás alapjául szolgáló
szövegváltozat kiválasztása. A létező variánsok, ezek keletkezésének
története, eltéréseik ismertetése részét képezik az összes modern
francia szövegkiadásnak, s ezekre a magyar fordítás előszavában is
ki kell térni. Diderot esetében ez a pontosítás azért különösen
fontos, mert a referencia-kiadások száma szokatlanul nagy: az ún.
Vandeul-gyűjtemény, a szentpétervári – régebben leningrádi –
kézirat, az Assézat–Tourneur-féle kiadás, mind-mind képezhetik
modern szövegkiadások alapját. A szövegváltozat megválasztásának,
illetve pontosításának tudományos fontosságára hozzunk itt egy
példát. A Supplément francia szövegének modern kiadásai a magyar
verziótól eltérő szövegváltozatot vesznek alapul. Az egyik olyan
helyen, ahol ez a különbség szembetűnő, a francia kiadások rendre
megjegyzik lábjegyzetben, hogy egyéb régebbi és megbízhatónak el nem
ismert szövegváltozatok helyenként kiegészítették a Diderot-féle
szöveget, a magyar fordításban viszont – ahol éppen egy ilyen
kiegészítéssel találkozunk – nem tudjuk, hogy honnan származik ez az
eltérés. Újfent jegyezzük azonban meg: egy 1951 előtt készült
fordításnak nyilván nem róható fel ez a filológiai hiányosság, egy
1983-as újbóli kiadás kritikai apparátusának azonban már igen, így
egy esetleges eljövendő kiadásnak ezt már feltétlenül pótolnia kell.
|
|
|
Az ismert kéziratok eltérései szintén
magyarázhatják a modern francia kiadások és a létező egyetlen magyar
változat közötti leglényegesebb különbséget. Míg a Versini-, a
Didier- vagy a Delon-féle kiadások egy későbbi, az ún. Polly
Baker-történettel kiegészített verziót használják, a magyar szöveg
nem tartalmazza ezt a szakaszt. Ez az eltérés aztán felborítja a
magyar nyelvű mű egész struktúráját: itt a 4. rész viseli A
párbeszéd folytatása címet (Suite du dialogue entre A et B), míg a
francia verzióban A és B már a 3. rész végén felveszi
beszélgetésének fonalát. A 4. résznek a franciában nincs címe, ott
majd egy 5. rész lesz a nevesített folytatás (Suite). Mindebből az
következik, hogy a magyar szöveg formailag egy fejezettel rövidebb.
E hiányosságok ellenére azonban a magyar változat
egészében viszonylag nagy szöveghűséggel adja vissza Diderot művét,
s megjegyzendő továbbá, hogy mentes minden csonkítástól, cenzúrától,
amit esetleg a szöveg mondandójából fakadó erotikus jellege
„indokolna” az ötvenes évek Magyarországán. Mindazonáltal a magyar
és az eredeti változat alapos összevetésekor felfedezhető néhány
fordításbeli hiányosság: pontatlanság, nyelvi ügyetlenség, illetve
ma már régiesnek ható szóhasználat. Az alábbiakban ezekből mutatunk
be néhányat, a teljesség igénye nélkül.
Szövegbeli hibák
A leginkább szembeötlő hiba magának a „supplément” szónak a nem
következetes fordítása: a tartalomjegyzékben „pótlék” szerepel, míg
a szöveg elején már „pótlás”, de a szövegben, amikor a szerző saját
művére utal, érthetetlen módon a „függelék” szót találjuk (Pótlás,
Diderot, 1983, 332.). Míg a „pótlék” szerepeltetése „pótlás” helyett
a tartalomjegyzékben feltehetően a szerkesztő figyelmetlensége, a
szövegben a „függelék” szó használata már fordítói hiba. Ilyen
esetekben a francia kiadásokban a „Supplément” szót nagybetűvel
írják, sőt néha dőlt betűvel, utalva arra, hogy itt egyértelműen a
mű címéről van szó. Amúgy a Győry János által javasolt kifejezés
(„pótlás”) mint a „supplément” megfelelője nem terjedt el széles
körben: Köpeczi Béla ugyan még ezt a kifejezést használja a francia
felvilágosodásról szóló munkájában (Köpeczi, 1986, 163.), Dániel
Anna, a Diderot-ról szóló legfontosabb magyar nyelvű monográfia
szerzője viszont a „függelék” szó mellett teszi le a voksát (Dániel,
1988, 332.). Ennél mi magunk pontosabbnak tartjuk a „kiegészítés”
kifejezést (Maár, 2011, 351.), ez szerepel Dobossy László 1963-as
irodalomtörténeti munkájában is (Dobossy, 1963, 369.).
Egy újabb következetlenség, jóllehet kisebb
horderejű és inkább a figyelmetlenség következménye, hogy amikor
Diderot szövegében Bougainville útleírására utal (s ezt a „Voyage”
szó nagy kezdőbetűjével érzékelteti), Győry azt Bougainville
utazásának érti: „Egyedül Bougainville utazása tudott bennem kedvet
ébreszteni olyan vidék után, amely nem az enyém.” (Pótlás, Diderot,
1983, 331.)
Ennél súlyosabb hiba a „vos plaisirs”
(„élvezeteik”, magázódó beszédben) „élvezeteink”-nek történő
fordítása (337.), vagy az „équipage” kifejezés, ami a hajózási
szövegkörnyezetben csak „legénység” lehetne magyarul,
„személyzet”-nek való fordítása, ráadásul következetesen (338–339.).
Ugyancsak a szavak értelmezése szintjén, Diderot
„naïf” kifejezésének a szövegben sokkal inkább az „egyenes,
igazmondó” felelne meg, semmint a fordító által használt „naív”
(sic!) (341.). A modern francia kritikai kiadás jegyzetapparátusában
a „naïf” szó korabeli értelmezését is ismerteti, a jezsuiták által
szerkesztett szótár, a Dictionnaire du Trévoux alapján: „A naïf szó
olyan emberre értendő, aki szabadon, kertelés nélkül kimondja a
véleményét” („Appliqué aux personnes, [naïf] désigne celui qui dit
sa pensée sans détour, qui dit librement ce qu’il pense.” Diderot,
2002, 176.) Ez természetesen nem keverendő össze a „naiv” mai
értelmével, mely inkább „gyermeteg, hiszékeny”, nem pedig
„keresetlen, nyílt, természetes” (Bakos, 2002, 441.). A francia
szöveg kiadója szükségesnek látta magyarázatot fűzni egy olyan
szóhoz, amelynek jelentése változáson ment át a 18. század óta, és
ezért félrevezetheti a mai olvasót, tehát hasonlóképpen kellett
volna eljárnia a magyar szöveg gondozójának is.
Egy másik helyen Diderot a „médiocrité” kifejezést
használja, amit mai szóhasználattal elsőre „középszerűség”-nek
fordítanánk, ezt teszi Győry János is, noha a 18. századi
nyelvhasználatban ez a kifejezés egyáltalán nem tartalmaz negatív
konnotációt, jelentése az aurea mediocritas értelmében a középutat
jelenti, vagyis olyasmit, ami minden szélsőségtől mentes (Pótlás,
Diderot, 1983, 359.). Általában elmondható, hogy a magyar fordító
nem vette figyelembe a klasszikus francia nyelvhasználatot, ami
bizonyos, ma is használatos szavaknak sokszor teljesen más értelmet
adott. Diderot nyilvánvalóan ezen értelmezést használja, akárcsak
bármely más korabeli szerző, ezért különösen fontos, hogy a régi
francia szövegek átültetésekor a fordító tisztában legyen ezekkel a
változásokkal. Egy további példa az ilyen jellegű tévedésre a
„retour” szó, ami nem a modern „visszatérés” értelmében jelenik meg
Diderot-nál, és ahogy Győry is fordította, hanem „repentir”, vagyis
„bűnbánat” jelentésben (Diderot, 2002, 185.).
A magyar fordítás több helyen használ régies, a mai
olvasó számára furcsa szavakat, s ha hatvan évvel ezelőtt ezek
nyilván nem keltettek ilyen érzéseket, az újrafordítás
szükségességét annál inkább alátámasztják. Például „mondád” (Pótlás,
Diderot, 1983, 349.), „tenniök”, „kerülniök” (345.), „amidőn”
(362.), „tégedet” (342.), „lábbadozás” (365.) stb.
Más, a fordító által használt kifejezések
kifejezetten magyartalanok, például a „felkelti ismét az
örömujjongást” (353.) vagy „egy embertársaság” (357.) nem régiesnek,
hanem sokkal inkább a fordító által alkotott fordulatoknak tűnnek.
De ilyen súlyú a „sages” (tehát „bölcsek”) „ildomosak”-nak történő
fordítása (358.), vagy az „ustensiles” („edények”) „házi
szerek”-ként való magyarítása (341.). Bizonyos esetekben nem tűnik
logikusnak a fordító által javasolt kifejezés: például a köd
Diderot-nál „leszállt” („retombé”), noha inkább épp az
ellenkezőjéről van szó a szöveg értelme szerint, tehát „felszállt”.
Ezt a magyar fordítás nem pontosítja, hanem hű marad az eredeti
képzavarhoz, ráadásul az ide nem való „lehull” igét használja
(368.).
Olykor egyszerű szedési hiba zavarja a szöveg
értelmét, például amikor „csúszós zsák”-ot olvasunk talán „csúcsos
zsák” („sac pointu”) helyett (356.), vagy amikor az A és B közti
dialóguson belül bizonyos mondatokat felcserél a magyar szöveg
(365.). Itt újfent nem a fordító felelősségéről kell beszélnünk,
pusztán érveket szolgáltatunk egy újabb fordítás elkészítésének
szükségességéhez.
Egyéb, sokszor megmagyarázhatatlan hibák viszont a
fordítót terhelik: „intestins” (belek) = „végtag” (364.), „légume”
(zöldség) = „főzelék” (344.), „sophistiqué” = „felcsigázott” (367.).
Ez utóbbi esetben sem figyelt arra a fordító, hogy Diderot még a
szavakat klasszikus jelentésükben használja, tehát a „sophistiqué”
itt „mélangé” („kevert, nem tiszta”) jelentéssel bír. Az eddig
felsorolt hibatípusok mellett számtalanszor előfordul a francia
mondatok látszólag szükségtelen feldarabolása a magyar változatban.
Ezeknek sokszor talán ritmikai megfontolás lehet az oka, de a magyar
mondatok ettől gyakran túlzottan rövidekké válnak, ami ront a szöveg
stiláris megformáltságán.
Győry János munkásságát messzemenően tiszteletben
tartva, Rousseau Emil-jének és Camus Pestis-ének magyarra
átültetőjét elismerve összességében megállapíthatjuk, hogy a
felsorolt, szöveget és paratextust (a genette-i értelemben vett
„péritexte”-et, ide sorolva a bevezetőt és a jegyzetapparátust) is
érintő hiányosságok miatt Diderot rövid, de eszmetörténeti
szempontból fontos műve a Supplément au Voyage de Bougainville
mindenképpen megérdemelne egy újabb magyar fordítást, és különösen
egy tudományos, előszóval ellátott és gazdagon jegyzetelt kiadást.
Kulcsszavak: Diderot, Supplément au Voyage de Bougainville,
Pótlás Bougainville utazásához, Győry János, fordítás franciáról
magyarra, fordításkritika, szövegváltozatok, kiadás
IRODALOM
Bakos Ferenc (2002): Idegen szavak és
kifejezések szótára. Akadémiai, Budapest
Dániel Anna (1988): Diderot világa.
Európa, Budapest
Diderot, Denis (2002): Supplément au
Voyage de Bougainville (Éd. présentée, établie et annotée par Michel
Delon). Gallimard, Paris
Diderot, Denis (1998): Contes (Préface,
notes et notices par Béatrice Didier). LGF, Paris
Diderot, Denis (1994-1997): Œuvres I–V.
(Éd. établie par Laurent Versini). Robert Laffont, Paris
Diderot, Denis (1983): Pótlás Bougainville
utazásához (ford. Győry János). In: Diderot, Denis: Válogatott
filozófiai művei. Akadémiai, Budapest
Diderot, Denis (1972): Le Neveu de Rameau
et autres dialogues philosophiques. Gallimard, Paris
Dobossy László (1963): A francia irodalom
története, I. Gondolat, Budapest
Köpeczi Béla (1986): A francia
felvilágosodás. Gondolat, Budapest
Maár Judit (szerk.) (2011): A francia
irodalom története. ELTE Eötvös, Budapest
Penke Olga (1986): Diderot magyarországi
fogadtatása a XIX. és XX. századi sajtó és könyvkiadás tükrében.
Magyar Könyvszemle. 2–3, 173–192.
LÁBJEGYZETEK
1 A témára vonatkozó
legalaposabb kutatást lásd: Penke, 1986.
<
|
|
