Bevezetés
„A kultúrák változnak, hatnak egymásra, és az ebből fakadó
határozatlanság tükröződik világukban. Ennek köszönhető, hogy a
különböző kultúrák megértik egymást, és ez teszi lehetővé a tudomány
változását: potenciálisan minden kultúrában ott van valamennyi
kultúra.” (Feyerabend, 2002, 591.) A fenti sorok Paul Feyerabend A
módszer ellen című monumentális művéből származnak, mely komoly
fejtöréseket okozhat mind a laikus, mind pedig a természettudós
olvasó számára. Feyerabend – a tudományfilozófia ördöge – ironikus,
sőt néhol kifejezetten cinikus és gúnyos hangvételével
elbizonytalaníthatja a tudomány társadalmi értékében bízó olvasót.
Néhol a – kuhni értelemben vett – paradigmák összemérhetetlenségéről
beszél, máshol pedig a relativizmus segítségével éppen a nyugatitól
eltérő életformák és kultúrák tiszteletére szólít fel. Az utóirat a
relativizmusról című fejezetben egy igen praktikus különbségtétellel
találkozunk az irányított és a szabad eszmecsere között. Az
irányított eszmecsere ragaszkodik a saját (többnyire) racionális
kritériumaihoz, ezzel szemben a szabad eszmecsere hermeneutikai
sajátosságokkal bír, azaz ebben a diszkusszióban az érintett fél
megpróbál beleszocializálódni egy idegen gondolkodásmódba vagy
kultúrába, megpróbálja „belülről tekintve” elsajátítani annak idegen
logikáját-racionalitását (Feyerabend, 2002, 586–587.). Ezzel a
gondolati ívvel vissza is értünk a fenti idézethez, mely különböző
kultúrák között nem radikális összemérhetetlenséget, hanem egyfajta
rugalmas, dialektikus kapcsolatot feltételez. Radikális
összemérhetetlenség esetén a két paradigma képviselői között
tényfeltáró vita helyett a „süketek párbeszéde zajlik”, mely nem
csupán szemantikai problémákra, hanem a kutatási módszer és a
látásmód különbségeire is visszavezethető Kuhn – sokat vitatott –
klasszikus nézetei szerint (Kuhn, 2000).
Különös figyelmet érdemel a passzus, melyben
Feyerabend Sören Kierkegaard-t idézve azt állítja, hogy a természet
objektív megfigyelőjeként magunk mögött hagyhatjuk emberi
mivoltunkat. Feyerabend szerint fennáll a veszély, hogy a tudomány
objektivitásra törekvése egyfajta elidegenedést eredményez, és a
természet feletti uralom egyben a technika és tudomány ember feletti
uralmát is magával vonja. (Ez a gondolat természetesen egyáltalán
nem újdonság, gondolhatunk Herbert Marcuse, Jürgen Habermas,
Jean-François Lyotard hasonló jellegű megnyilvánulásaira.) Habermas
Technika és tudomány mint „ideológia” című írásában (1994) már nem
látta annak lehetőségét, hogy a tudomány és technika
összeolvadásaként értett „techno-tudomány” újfajta (nem
kizsákmányoló) viszonyba kerüljön a természettel, ezzel szemben
Feyerabend nem tartózkodott a vad ötletektől: „anarchikusabbá és (a
kierkegaard-i értelemben) szubjektívebbé kell tennünk a
tudományokat.” (Feyerabend, 2002, 499.) Kierkegaard kapcsán azonnal
a szubjektivitás igazságaira és a lelki élet művészi árnyalataira
asszociálhatunk. Mégis mi köze lenne a hipotetikus-deduktív
módszerrel dolgozó természettudománynak a szubjektivitáshoz?
A kísérleti tudatkutatás (science of consciousness)
1990-es években beindult interdiszciplináris mozgalma olyan
kísérletnek tekinthető, melyben a szubjektivitás többaspektusos
megközelítése zajlik. Ugyanakkor ez a fajta többoldalú megközelítés
egyelőre képtelen valamiféle integratív képet nyújtani a tudatról,
márpedig Steve Fuller tudománytörténész szerint az érett
interdiszciplináris párbeszéd jele a szintézis és az integráció
esetleges megjelenése; melyből főnixmadárként bukkanhatnak elő új
paradigmák mint afféle emergens tulajdonságok (Fuller, 2013). A
tudatkutatás második következménye némileg harmonizál Feyerabend
felvetésével. Idegtudósok kutatócsoportja vállalkozott rá – Richard
J. Davidson agykutató vezetésével a Mind and Life intézmény
jóvoltából –, hogy buddhista szerzetesek kognitív képességeit
képalkotó eljárások és egyéb mérőműszerek segítségével vizsgálják. A
kultúraközi párbeszéd azonban korántsem zajlott akadálymentesen. A
vita és az egyezkedés közben a tudósok szinte a
tudományszociológusok szerepében találták magukat, hiszen
reflektálniuk kellett saját kutatási programjukra, és a
természettudomány pragmatikájára úgy általában. A keleti kultúrával
kialakított párbeszéd közben a tudósoknak határmunkálatokat kellett
végezniük, melynek következtében a meditáció mint határtárgy jelent
meg a programban. Mielőtt a transzkulturális párbeszéd részleteire
rátérnék, elsőként tudományfilozófiai dilemmákra és egy, a meditáció
kutatásához nagyon hasonló példára szeretnék kitérni.
Határmunkálatok és határtárgyak
A határmunkálatok kifejezés arra utal, hogy a természettudományos
praxis nem csupán kutatási eredmények sikeressége révén legitimálja
státuszát a nyugati társadalomban, hanem a nyilvános vitákban, vagy
konkrétabban, a demarkáció (tudomány és áltudomány közötti határok)
vitáiban, gyakran ideológiai eszközökhöz is fordul. Az ideológia itt
azonban nem azonos Feyerabend eléggé cinikus propaganda fogalmával.
Thomas F. Gieryn meglátása szerint a tudósok saját szakmai
becsületük és paradigmájuk határainak védelmében hajlamosak
ideológiai stílusban érvelni, ami annyit jelent, hogy a tudomány,
illetve a tudományos tevékenység meghatározása különböző
kontextusokban (vitapartnerenként) változó lehet (Gieryn, 2010). Az
ideológiai stílus alkalmazása korántsem új keletű, Gieryn több
történeti példán keresztül mutatja be a tudomány érveléstechnikáit.
Egyik klasszikus példája John Tyndall professzor, aki a londoni
Királyi Intézet (Royal Institution) befolyásos tagjaként különböző
érvelésrendszerekkel védelmezte a tudomány tekintélyét a vallással
és a technikával (illetve a mérnökökkel) szemben. De ragyogó
példaként szerepel még a frenológusok és anatómusok párharca is,
valamint érdekfeszítő a XX. századi példa, melyben a Reagan-kormány
megszorító intézkedésétől kellett megvédeni a tudományos kutatások
autonómiáját és az információáramlás szabadságát (Gieryn, 2010).
Problémafelvetésem szempontjából azonban egy kortárs határmunkálat,
a távol-keleti orvoslás (illetve az akupunktúra) és az idegtudomány
közötti párbeszéd az érdekfeszítő.
Zemplén Gábor tanulmányában (Zemplén, 2010) igen
részletesen és érzékletesen mutatja be a biomedicína és a
távol-keleti orvoslás közötti dialektikus kapcsolatot. A történet
röviden a következő. Dr. Csó Dzsánghi (Zang-Hee Cho), a képalkotó
eljárások neves kutatója balesetet szenved és kínzó hátfájását
akupunktúrás kezelés gyógyítja meg. Habár Csó racionális,
felvilágosult gondolkodónak vallja magát, és elhatárolódik a babonás
hiedelmektől, személyes érintettsége folytán, nemzetközi
együttműködés segítségével megalakul egy „hibrid kutatócsoport”,
amely az akupunktok ingerlése közben fellépő neurális korrelációkat
próbálja feltérképezni. Zemplén interpretációja Andrew Pickering
konstruktivista nézeteit alkalmazza, és részletesen nyomon követi a
kísérletező tudósok tevékenységét. Pickering koncepciója szerint a
hagyományos tudományszociológiai programokkal (SSK) szemben az ún.
poszthumanista tudomány-tanulmányokban hangsúlyosabb szerepet kell
adni a tárgyak ágenciájának. A humanista jelző a hagyományos
tudományszociológiai nézetekre utal (mint például a Bloor-féle „erős
program”), melyben a kutatást vezérlő materiális és emberi tényezők
szimmetrikus elbírálásban részesülnek. A tudományszociológia sem
tagadja az anyagi és oksági tényezők szerepét az elméletalkotásban,
ugyanakkor a tudósközösségek jelentéskonstituáló szerepe és a
megfigyelés elméletterheltsége a fő magyarázati pozíciók a
tudományos tudás intézményesülésének leírásaiban (Barnes et al.,
2002, 55., 19.). Pickering egy arany középutas megoldást talál a
felvilágosodás reprezentáció-elmélete és a szociológiai
megközelítések antropocentrikus tudományszemlélete között. A
„gyakorlat mángorlója” kifejezés arra utal, hogy a
tudományszociológia megállapításaihoz hasonlóan valóban interakció
zajlik a kísérletező tudós által épített gépi architektúra és a
„természet” között. A vizsgált jelenségek anomáliákon,
visszacsatolási hurkon keresztül segítenek újabb és újabb kísérleti
elrendezések építésében. Ez a fajta összehangolódás (tuning) azonban
aszimmetrikus folyamatnak tűnik. Egyrészt Pickering hangsúlyozza,
hogy a kísérletezés a tudósok intencióit tükrözi, mely intenciók
pedig kulturális kontextusba ágyazódnak, másrészt rámutat, hogy nem
az emberi intenció a leglényegesebb komponens a kutatásban, hanem
éppen a nememberi valóság ágenciája az, ami állandó hatással bír a
tudományos praxisra. Természetesen a mángorló metaforájában
megmaradnak a konstruktivizmus elemei, de itt nem csupán arról van
szó, hogy a természettudomány pusztán „társadalmi konstrukció”
volna, hanem a tudományos produktumok társadalmi és természeti
tényezők kibogozhatatlan interakciójából keletkező emergens
sajátosságok. Ez a nehezen rekonstruálható folyamat olyan
tudományképet tár elénk, mely egyszerre objektív (a tárgyak
ágenciája tekintetében) és relatív (a gépi architektúra és az
intenciók variálása tekintetében) (Pickering, 1995, 32.).
Az akupunktúra fMRI kutatása számos innovációt
foglalt magában, melyek feyerabendi szemszögből talán a
szabályszegés tipikus eseteinek tekinthetőek, de a jóval toleránsabb
pickeringi performatív tudománykép értelmében azt látjuk, hogy a
kísérlet tárgyainak és személyeinek hatása (ágenciája) rendszeresen
átalakította a kísérletet, és az interpretációs lehetőségekben is
határokat szabott. Zemplén megállapítja, hogy a kezdeti kísérletek
eredménytelensége (melyben kéz-akupunktúrával próbálkoztak) miatt
egyre több keleti elem szűrődött be a nyugati szempontú kutatásba.
„A kísérlet sikeres elvégzése érdekében azonban a keleti hagyomány
ismeretére, az akupunktőri gyakorlatra, sőt még az akupunktúrával
kezelt páciens rutinjára is szükség volt. Ez nyilvánvalóan
támadhatóbbá tette a kísérleti paradigmát, hiszen mindkét résztvevő
elfogultnak volt tekinthető, ám ezek nélkül nem sikerült megfigyelni
a jelenséget.” (Zemplén, 2010, 93.) További érdekfeszítő
következménye az esetnek, hogy míg a nyugati tudósok neurális
korrelátumok után kutattak, addig a keleti kutatók a
meridiánrendszer és az akupunktúra tudományos igazolásaként
tekintettek az eredményekre. A hibridizáció végső következményeként
Csó 2006-ban – a kutatócsoport három tagjának belegyezése nélkül −
visszavonta az 1998-ban megjelent cikket (Zemplén, 2010, 97.).
A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy a
tibeti szerzetesek meditációs képességének képalkotásos vizsgálata
az akupunktúra kutatásához hasonló hibridizációt von maga után, mely
új fényt vet a fogalmi, módszertani és kulturális
összemérhetetlenség dilemmáira. Ezek a problémák az akupunktúra
korrelációs vizsgálatához hasonlóan szintén a nyugati és a keleti
testmodell találkozási pontjánál válnak érdekfeszítővé.
Tibeti életforma és idegtudomány?
Az interdiszciplináris munkálatok korában az akupunktúrához hasonló
„határtárgyként” funkcionálhat a meditáció technikája (és/vagy
életformája), mely több aspektusos vizsgálat tárgya volt. Egy új
tanulmány pedig a tajcsi fMRI vizsgálatáról számol be, melyben
tajcsi gyakorlatok anatómiai korrelációit vizsgálták, és
megállapították, hogy hosszú távon a meditációhoz hasonlóan a tajcsi
is strukturális változásokat (például a kéreg vastagodását) idézheti
elő az agyban (Wei et al., 2013). A Richard J. Davidson által
irányított programban tíz buddhista szerzetes kognitív és
emocionális folyamatait vizsgálták képalkotó eljárások segítségével.
A Kelet–Nyugat együttműködés 1992-ben vette kezdetét, melyben fontos
szerepet kapott a Dalai Láma tekintélye is. Bizonyos szituációkban,
amikor a visszavonult életet élő szerzetesek vonakodtak a
vizsgálatoktól, a Dalai Láma motivációja adott új lendületet a
kutatásoknak. Ez a szituáció viszont komoly tudományetikai fejtörést
okozott a kutatóknak, hiszen kezdetben úgy tűnt, hogy a szerzetesek
kényszer hatására kapcsolódtak be a kutatásokba. A transzkulturális
párbeszéd lényege pedig egyfajta feyerabendi értelemben vett
„nyitott eszmecsere” lett volna, melynek lényege, hogy megpróbálunk
belehelyezkedni az idegen kultúra életformájába, és a saját
racionális prekoncepcióink helyett az idegen életforma belső
logikáját és koherenciáját értelmezzük (Feyerabend, 2002, 586–587.).
Az alábbiakban a megértés és a félreértés azon szituációit szeretném
megvizsgálni, melyek újra felvethetik az esetleges radikális
összemérhetetlenség dilemmáit.
A határmunkálatok és a gyakorlat mángorlója
koncepciói arra utalnak, hogy az összemérhetetlenség szintjei
(fogalmi, észleleti, módszertani, világképek közötti)
fel-felbukkannak az interdiszciplináris praxisban, de ezek csupán
lokális összemérhetetlenségek, melyek tényfeltáró vitákkal, vagy
éppen a nyugati tudományos módszer monopolhelyzetével – pontosabban
az idegen tárgy tudományos kontextusba emelésével – kiküszöbölhetők.
Pickering ún. mechanikus összemérhetetlenség koncepciója pedig arra
utal, hogy a kísérletező tudomány gépi architektúrája olykor
teljesen idegen „világokat” tárhat a megfigyelő tudós elé. Úgy
gondolom, hogy a meditáció technikája az akupunktúrához hasonlóan is
érdekfeszítő és kifejezetten problematikus határtárgy, hiszen a
vizsgált jelenség ezekben az esetekben is egyszerre bír „tárgyi és
személyi ágenciával”; mindennapi nyelvre átfogalmazva a dilemmát, a
kísérletek illékony és nehezen karakterizálható személyes élményeket
és habitusokat próbálnak materiális (agyi) szinten magyarázni.
Mindkét esetben számolnunk kell a nyugati és a
keleti testmodell közötti ontológiai differenciával, mely véleményem
szerint a radikális összemérhetetlenség dilemmáit vetheti fel.
Gondoljunk bele, hogy például az akupunktok neurális korrelációja
nagymértékben figyelmen kívül hagyja a meridiánrendszer keleti
ontológiai koncepcióit. A nyugati kutató kénytelen „fekete
dobozként” használni bizonyos – csak a keleti szakember számára
evidens – megfigyeléseket, például azt, hogy az akupunktok és
meridiánok hajlamosak az elmozdulásra, és nem merev fiziológiai
entitások (Kutrovátz et al., 2010.). Nyugati szempontból kognitív
zártságtól szenvedünk, hiszen az idegtudós nem fogja elsajátítani
például a ji megragadásának technikáját. A meditáció vizsgálata
pedig szintén ehhez hasonló dilemmákat vet fel. A továbbiakban
nézzünk néhány példát a kultúraközi egyezkedésre. Már maga a kutatás
célkitűzése is paradoxonnak tűnik, hiszen a kutatócsoport a
meditáció hosszú távú hatásaira volt kíváncsi, tehát egy egész
életformát szeretett volna megvizsgálni tudományos eszközökkel. A
kísérleti módszer azonban operacionalizált fogalmakat követel meg,
ezért nem az életforma, hanem inkább a figyelem vált a kutatás
tárgyává. A figyelem alapvető mentális funkció, mely kiterjed az
érzékszervi információkra, a külső és belső reprezentációkra
egyaránt. A figyelem kontrollja bizonyos esetekben zavart szenved
(skizofrénia, figyelemhiányos zavarok), így a kutatócsoport egyik
célja az volt, hogy a meditáció esetleges terápiás hatását igazolja
(Housmand et al., 2002, 7–8.). A kutatók az egyezkedés közben
érvként használták fel a figyelemzavarok gyógyításának lehetőségét,
mert a szerzetesek kizárólag altruisztikus programban kívántak részt
venni. A kutatás személyi ágenciája ezért már kezdettől fogva
felvetette a kulturális összemérhetetlenség dilemmáit, mely tovább
bonyolódott a két kultúra közötti bizalmi problémákban, ugyanis az
egyik szerzetes (Lobsang Tenzin) éppen négy hónappal az után hunyt
el, hogy részt vett egy bostoni pszichofiziológiai kutatásban. Ez a
tragikus eset véletlen egybeesés is lehetett, de mély nyomot hagyott
a szerzetesekben. A nyugati tudósoknak érvelniük kellett amellett,
hogy berendezéseik nem veszélyesek, ennek pedig az lett a
következménye, hogy órákat töltöttek el a kísérleti procedúra
demonstrálásával. Továbbá a vezető jógik azzal érveltek, hogy a
hőmérsékleti viszonyok megváltozása hatással lehet a mérésekre,
ezért a tudósok naponta több mint egy órás utat tettek meg, hogy
feljussanak a szerzetesek kunyhóiba (Housmand et al., 2002, 14.). A
rendszeres kimerítő hegymászásnak azonban meglett az eredménye,
néhány szerzetes beleegyezett a laborvizsgálatba. Ugyanakkor akadtak
kivételek. Az egyik szerzetes aktívan érdeklődni kezdett afelől,
hogy az EEG és egyéb berendezések milyen hatással lehetnek az
„energiatestére”? A tudósok hirtelen az ontológiai
összemérhetetlenség szituációjában találták magukat, nem tudtak
értelmes választ adni, mivel számukra maga a kérdés is értelmetlen
volt! A kuhni értelemben vett süketek párbeszédének az lett a
következménye, hogy a szerzetes nem is vett részt a
kísérletsorozatban. Ugyanakkor az egyezkedésnek voltak pozitív
eredményei is, például a szerzetesek maguk javasoltak
kontrollcsoportot, és rájöttek, hogy az egyéni különbségek
befolyásolhatják az eredményeket. A párbeszéd pedig többnyire tibeti
nyelven folyt a tudatkutatás olyan képviselői segítségével, akik már
jó ideje gyakorolták Tibetben a meditációt, és folyékonyan beszélték
a nyelvet (például Alan Wallace). A fentiek alapján tehát az a kép
rajzolódik ki, hogy az egyezkedés folyamán
|
|
néhol szinte a mutogatás segítségével (show and
tell) mégiscsak sikeres a kultúraközi kollaboráció. Azonban
figyeljünk fel a tényre, hogy a fordítás ezúttal is részleges, a
testképek ontológiai (radikális) összemérhetetlenségét elkerüli a
kutatócsoport. Mindebből arra következtethetünk, hogy a gyakorlat
mángorlója valóban elsimíthat ellentéteket a kísérleti procedúra
közben, de véletlenszerűen felbukkanhatnak az ontológiai
összemérhetetlenség vakfoltjai.
Az eszmecsere közben azonban nehéz eldönteni, hogy
mennyire radikális vagy esetleg csupán lokális – könnyen feloldható
– összemérhetetlenségi dilemmákkal állunk szemben. Steve Fuller az
interdiszciplinaritás azon formáját, mely szintézisre és
integrációra törekszik, deviáns interdiszciplinaritásnak hívja, és a
„turmixgép” metaforáját használja annak érzékeltetésére, hogy
esetleg új paradigma is szárba szökkenhet az egyes nézőpontok és
szaktudományok együttműködéséből. Azt azonban a kutatócsoport
(illetve gépi architektúrája) döntheti el, hogy mely szaktudományok
és vizsgálandó jelenségek kerülnek bele a turmixba. A fogas kérdés
talán az, hogy kultúridegen ontológiai rendszerek (például a keleti
testképmodell) is szerves részét képezhetik-e egy ilyen turmixnak? A
gyakorlat mángorlója ezt a képet sugallja, amennyiben az idegen
ontológiának kimutatható tapasztalati hatása van! A kortárs
interdiszciplináris próbálkozásokban azonban egyelőre azt látjuk,
hogy csak bizonyos nyugati keretelméletekben, többnyire az
idegtudomány és a biomedicína paradigmájában konfrontálódunk az
idegen életformák ontológiai koncepcióival, ezért kissé olyan ez a
szituáció, mintha elvárnánk egy marslakótól, hogy a saját nyelvünket
beszélje, amint kapcsolatba léptünk vele. A Módszer ellen-ben
megfogalmazott feyerabendi tudománykép, mely a politikai hatalmat
szolgáló embertelen propagandagépezetként írja le néhol a tudományt,
finoman szólva túlzásokba esik. Ennek ellenére talán állíthatjuk,
hogy Feyerabend valószínűleg pozitívan értékelné a Kelet–Nyugat
között megindult együttműködéseket, hiszen ennek hatására a
tudományos módszer is önreflexióra kényszerült. A tibeti
buddhistákkal végzett kísérletsorozat legalábbis mélyen
elgondolkoztatta, és alázatra intette a tudósokat. A két idegen
kultúra között kialakult bizalmi kapcsolat az előfeltétele volt
annak, hogy új dialógusok és kísérleti protokollok alakuljanak ki
(Housmand et al., 2002, 16.).
Egy újabb, 2013-as publikáció viszont arról
árulkodik, hogy az idegen életvilággal folytatott párbeszéd
tudományos relevanciája homályba veszett, és csupán a hosszú távú
meditáció szociális kognícióra és érzelmi regulációra gyakorolt
hatása marad meg releváns eredményként. Sőt, lassan a meditáció
technikája a kognitív viselkedésterápia szerves részévé válik (Weng
et al., 2013.). Ezek a fordítási kísérletek arra utalnak, hogy az
együttérzésre alapozott meditáció technikáját kiragadják a buddhista
kulturális kontextusból, és csupán terápiás szempontból elemzik. Az
írás konklúziója szerint az altruizmus és a proszociális viselkedés
nem stabil jegyek, hanem tréninggel javítható képességek, legalábbis
erről árulkodnak a tükörneuron-rendszerben és a frontális lebenyben
kimutatott agyi aktivitásváltozások az ún. együttérzés-tréning után
– aminek részét képezi a rendszeres meditáció.1
A tanulmány első soraiban deklarálja, hogy a sikeres társadalom
előfeltétele az együttérzés és az altruizmus – e képességek
tréningjében pedig eszközzé silányul a meditáció. A teljes fordítás
közben a keleti életforma kezdetben önreflexióra késztette a
kísérletező tudósokat, de a további kutatások kizárólag a nyugati
paradigma szempontjait tükrözik. Úgy tűnik, hogy a monopolhelyzet
tudományszociológiai fogalma erre a szituációra is alkalmazható;
ugyanakkor elvben nem zárhatjuk ki a kifinomultabb transzkulturális
párbeszédek eljövetelét sem.
Érzelmi tipológiák metszéspontjában
A meditációkutatások nem csupán a figyelmi folyamatok változását
próbálták kimutatni, hanem a nyugati és a keleti érzelmi tipológiák
összemérésére is sor került. George Dreyfus (2002) véleménye szerint
a buddhista és a nyugati mentális tipológiák között nincs radikális
összemérhetetlenség. Platón vagy William James érzelemelméletének
finom módosításaival talán megközelíthetjük, hogy mit jelent a
buddhista „együttérzés”. Az alapprobléma azonban mégiscsak egy
radikális különbségből adódik, hiszen a kutatók kezdetben abban sem
voltak biztosak, hogy egyáltalán érzelmi állapotként gondolhatunk-e
az együttérzésre. Dreyfus hangsúlyozza, hogy a nyugati kultúrán
belül is számtalan érzelemelmélettel találkozunk. Sőt, az érzelmi
állapotok olyannyira egyéniek és illékonyak, változatosak, hogy
gyakran csak nagy művészek átlagon felüli érzékenységében bízhatunk
(Dreyfus, 2002, 33.). Tömören fogalmazva tehát az affektív
sematizmus dilemmáiba ütköztünk. Az érzelmi állapotokat naturalista
szempontból természetesen – Dreyfus kifejezésével élve
–„prototipikus szituációkként” is értelmezhetjük,2
de a művészi érzelemvilág nem konvencionális kaotikus áramlása
mégiscsak jele annak, hogy az érzelmi sematizáció problémái nagyobb
felbontóképességben szemlélve komoly összemérhetetlenségi dilemmákat
vethetnek fel.
A privát tapasztalatok dilemmája komoly fejtörést
okozott a korrelációs kutatásban, ezért a kutatók olyan
keretelméletet választottak, melynek segítségével a külső szomatikus
jelekből haladtak – és itt igen ingoványos területre érünk – a lelki
tartalmak felé. Mivel a buddhista „együttérzés” (compassion)
fogalmának teljes fordítására képtelenek voltak a kutatók, ezért a
meditációs életforma leírását használták kontextusnak. A meditációs
praxis nem egy légüres térben zajlik, hanem egy bizonyos tradíció
etikai normái és elméről vallott nézetei szolgálnak előfeltevésül –
a komparatív elemzésben a kutatók Dharmakirti (i. e. 7. sz.)
elmekoncepciójával szembesültek. A meditációs élmény megközelítése
azonban számos problémát vethet fel: 1) nehéz megállapítani, hol
kezdődnek az egyéni szubjektív élmények, és mekkora szerepe van az
értelmezésben az elsajátított hagyománynak. 2) A buddhista
szerzetesek még egymás között is csak igen ritkán folytatnak
dialógust a személyes tapasztalataikról (Dreyfus, 2002). A kutatók
ezért külső megfigyelhető jegyeket kerestek a korrelációk
megállapításához. Felfigyeltek rá, hogy hogyan zajlik a meditációs
praxis elsajátítása. Kezdetben a tanítvány nem a szenvedés brutális
formáin, hanem a szenvedés ún. egzisztenciális formáin meditál – ami
annyit jelent, hogy számunkra pozitívnak tűnő hangulatok és
attitűdök (mint például a szenvedély és a kötődés) is szenvedéssel
teli faktorokként értelmezhetők az ő hagyományukban. A nyugati
szemszögünkből az érzelmek gyakran eruptívak, és mindenképpen
bizonyos tárgyhoz kötődnek, ezzel szemben a buddhista meditációs
gyakorlatban a tanítvány azon igyekszik, hogy elszakadjon a konkrét
elmebeli tartalmaktól, és inkább arra reflektáljon, ahogy saját
szubjektuma pozitív és negatív, kellemes-kellemetlen aspektusokkal
ruházza fel tudatéletének tárgyait. Az együttérzés pedig egy olyan
fokozatosan kultiválható pozitív (elmebeli) faktorként jelenik meg a
gyakorlatban, amely kezdetben szomatikus hatásokat kelthet (a
tanítvány elsírja magát, amikor hirtelen „rátalál” a megfelelő
állapotra), majd később haladottabb szinten az együttérzés
tárgynélküli élménye kiterjed valamennyi szenvedő lény irányába, de
az érzelmi túlcsordulás helyett itt már egy stabil belső állapot
uralkodik el a meditálón, melyet a mindennapi életben is fenn tud
tartani. Az idegtudományos vizsgálódások ennek az attitűdváltozásnak
a neurofiziológiai és viselkedési markereit tárták fel. Dreyfus
szerint, ha nyugati kontextusban próbáljuk értelmezni ezt a
folyamatot, akkor azt látjuk, hogy az érzelmek ebben az esetben
valahogy függetlenedni látszanak a Platón által hangsúlyozott
konatív elemektől, sőt a külső (szomatikus) megnyilvánulások is
háttérbe húzódnak, és a belső lelki tartalmak csupán
neurofiziológiai korrelációkkal közelíthetők meg. Így a korrelatív
kutatások a szerzetesek stabilizálódott együttérző állapotát
célozták meg.
Úgy tűnik, a hosszú távú meditáció
(kultúrafüggetlen) neurofiziológiai hatása, hogy nagy amplitudójú
gamma aktivitás (25–40Hz) alakul ki a parietális és occipitális
lebenyek között, mely nemcsak a meditáció közben mérhető, hanem még
mélyalvás (NREM) esetén is kimutatható marad. A következő kutatások
pedig a különböző meditációtípusok EEG és egyéb markereit szeretnék
még részletesebben feltérképezni, valamint a meditáció egy
nemfarmakológiai beavatkozás ígéretét nyújthatja stresszcsökkentő és
egyéb pozitív hatásainak köszönhetően (Farrarelli, 2013).
Tudományszociológiai szempontból azonban feltehetjük a kérdést, hogy
ugyanarról a meditációról van-e szó nyugati és keleti kontextusban?
Ha nem elimináljuk a kulturális és ontológiai különbségeket, akkor
talán azt mondhatjuk, hogy nem. Ehhez a megállapításhoz ismét
Pickering nézetei szolgálhatnak táptalajul.
Zárógondolatok: kulturális relativizmus
és a gyakorlat mángorlója
A transzkulturális kutatás célja az volt, hogy tisztázott képet
kapjon a nyugati tudósközösség a meditáció kognitív és
érzelmi-regulációs potenciáljairól, az esetleges terápiás alkalmazás
lehetőségéről. A meditáció idegtudományi kutatása egyáltalán nem új
jelenség, már az 1930-as években végeztek kezdetleges kutatásokat
szignifikáns eredmények nélkül. Az 1950-es évektől kezdve pedig
számos keleti meditációs technika lepi el a nyugatot, de a
pszichofiziológiai vizsgálatok európai és amerikai „buddhisták”
részvételével zajlottak, és eredményeik inkább csak propagandaként
funkcionálnak.3 A fent
bemutatott kollaboráció talán egyedülálló abban a tekintetben, hogy
autentikus buddhista szerzetesek szolgáltak a kísérlet alanyaiként.
Az akupunktúra vizsgálatához hasonlóan szintén nehézkes volt a
megfelelő kísérleti körülmények megteremtése. Az izolált szerzetesek
életmódja hirtelen felbolydult, kérdésessé vált, hogy képesek-e
egyáltalán ugyanazt a belső nyugalmat és meditációs technikát
alkalmazni laboratóriumi körülmények között. Az egyezkedés hatására
megvalósult a közös program, annak ellenére is, hogy ontológiai
értelemben egy radikális összemérhetetlenség húzódott meg a kutatás
hátterében; hiszen a kutatók csak a neurofiziológiai korrelátumokat
vették célba.
Vajon funkcionálhat-e a meditációs élmény
határtárgyként? A kontrollcsoport és a szerzetesek figyelmi
folyamatai között szignifikáns különbségeket mértek a kutatók.
Ugyanakkor a kutatások további nyitott kérdése az átfogó neurális
korrelációk mellett, hogy vajon mit is tapasztal belül a meditáló
alany? Dreyfus beismeri, hogy a mentális tipológiák és
klasszifikációk összemérhetetlenek, de szerinte ez nem jelenti azt,
hogy a mögöttük bujkáló élmények is azok (Dreyfus, 2002, 44.). Ez a
nézet azonban előfeltételezi a szociokulturális kontextustól mentes,
nem sematizált, absztrahálható szubjektív élmények létét. A
meditáció azonban különböző körülmények között különböző hatásokat
kelt, pszichológiai értelemben nem mondhatjuk, hogy ugyanazt a
hatást kelti a nyugati testben-elmében és a keleti testben-elmében,
még akkor sem, ha számos fiziológiai mérés árulkodik például a
stresszcsökkentő hatásról és a gammaszinkronizáció
stabilizációjáról. Az elméleti-kísérleti hibridizácó mángorlója
természetesen elfedi a mélyen fekvő filozófiai és lélektani
dilemmákat. Itt azonban válaszút előtt állunk, hiszen erős a
kísértés, hogy a poszthumanista tudomány-tanulmányokkal szemben újra
amellett érveljünk, hogy radikális összemérhetetlenség állhat fenn
két paradigma között, a kulturális szakadékok pedig további
agnoszticizmushoz vezethetnek. Ezzel szemben Pickering ágencia és
emergencia fogalmai rugalmas tudományfilozófiai keretet nyújthatnak,
melyek talán feloldják a fenti dilemmákat. Maga a meditáció
jelensége – mint a kísérletek céltulajdonsága – másképpen jelenik
meg a kunyhójában meditáló szerzetes és a laboratóriumban vizsgált
szerzetes esetében. Nem csupán arra a triviális tényre szeretnék
rámutatni, hogy magyarázati szakadék tátong a belső világ és az
agyműködés között, hanem azt szeretném hangsúlyozni Pickering
nyomán, hogy a kísérleti körülmények többé-kevésbé megváltoztatják a
vizsgált jelenséget. A tárgy és (jelen esetben) a személy ágenciája,
valamint számtalan egyéb körülmény hatására maga a „meditációs
élmény” is megváltozik; hiszen nem tudjuk önmagában véve
megállapítani, hogy milyennek is kellene lenniük ezeknek az
élményeknek. Fabio Ferrarelli és munkatársai tanulmányuk
bevezetőjében megemlítik, hogy a meditációs tréning még a nyugati
kontextuson belül is különböző szituációkban fordulhat elő, és
további kritikus metodológiai kérdés, hogy igen félrevezető lehet a
meditáció szakértőiről beszélni – akik tapasztalataihoz esetleg
hozzámérhetnénk a kezdő meditáló tapasztalatait és fiziológiai
állapotait (Ferrarelli et al., 2013). A dilemmát nagyjából úgy
foglalhatjuk össze, hogy a kontrollcsoportokkal és hosszú távú
tréninget átélt alanyokkal végzett komparatív elemzések hatására egy
új (önálló sajátosságokkal bíró) kísérleti produktum emergenciáját
követhetjük nyomon, melyet félrevezető lenne buddhista meditációként
definiálni. Összegzésképpen talán elmondható, hogy madártávlatból
tekintve valóban egyfajta feyerabendi nyitott eszmecsere zajlott a
két idegen paradigma között, ugyanakkor a szemantikai és módszertani
problémák egy sokkal részletesebb elemzést is megérdemelnek a
közeljövőben.
Kulcsszavak: tudományfilozófia, tudományszociológia,
relativizmus, idegtudomány, meditáció
IRODALOM
Barnes, Barry – Bloor, D. – Henry, J.
(2002): A tudományos tudás szociológiai elemzése. (Ford. Faragó
Péter, Tanács János) Osiris, Budapest
Dreyfus, G. (2002): Is Compassion an
Emotion? A Cross-Cultural Exploration of Mental Typologies. In:
Richard J. Davidson – Anne Harrington (eds.): Visions of
Compas-sion: Western Scientists and Tibetian Buddhists Examine Human
Nature. Oxford University Press, Oxford, 31–45.
Ferrarelli, Fabio et al. (2013):
Experienced Mindfulness Meditators Exhibit Higher Parietal-Occipital
EEG Gamma Activity during NREM Sleep. PLoS One. 8(8):e73417–0073417.
DOI:10.1371/journal.pone.0073417 •
WEBCÍM
Feyerabend, Paul (2002): A módszer ellen.
Atlantisz, Bp.
Fuller, Steve (2013): Deviant
Interdisciplinary as Philosophical Practice: Prolegomena to Deep
Intellectual History. Synthese. 190, 1899–1916. DOI:
10.1007/s11229-012-0208-6 •
WEBCÍM
Gieryn, Thomas F. (2010): Határmunkálatok
és a tudomány elhatárolása a nemtudománytól: feszültségek és érdekek
a tudósok szakmai ideológiáiban. In: Kutrovátz Gábor – Láng B. –
Zemplén G. (szerk.): Határmunkálatok a tudományban. L’Harmattan,
Budapest, 200–225.
Habermas, Jürgen (1994): Technika és
tudomány mint „ideológia”. In: Válogatott tanulmányok. Atlantisz,
Budapest, 11–58.
Housmand, Zara – Harrington, A. – Saron,
C. – Davidson, R. J. (2002): Training the Mind: First Steps in a
Cross-Cultural Collaboration in Neuroscientific Research. In:
Davidson, Richard J. – Harrington, Anne (eds.): Visions of
Compassion: Western Scientists and Tibetian Buddhists Examine Human
Nature. Oxford University Press, Oxford, 3–17. •
WEBCÍM
Kuhn, Thomas S. (2000): A tudományos
forradalmak szerkezete. Osiris, Budapest
Kutrovátz Gábor – Láng B. – Zemplén G.
(2008): A tudomány határai. Typotex, Budapest
Pickering, Andrew (1995): The Mangle of
Practice: Time, Agency and Science. The University of Chicago Press,
Chicago and London •
WEBCÍM
Stern, Daniel N. (2004): A jelen pillanat
– Mikroanalízis a pszichoterápiában. Animula, Budapest
Wei, Gao-Xia et al. (2013): Can Taichi
Reshape the Brain? A Brain Morphometry Study. PLoS One. 8(4): 1–9.
DOI: 10.1371/journal.pone.0061038 •
WEBCÍM
Weng, Helen Y. et al. (2013): Compassion
Training Alters Altruism and Neural Responses to Suffering.
Psychological Science. 24, 7, 1171–1180. DOI: 10.1177/
0956797612469537 •
WEBCÍM
Zemplén Gábor (2010): Távol-Keleti
orvoslás és a tudomány-tanulmányok poszthumanista fordulata. In:
Kutrovátz Gábor – Láng B. – Zemplén G. (szerk.): Határmunkálatok a
tudományban. L’Harmattan, Budapest, 82–101.
LÁBJEGYZETEK
1 Ebben a gyakorlatban
arra kérik az alanyt, hogy elmélyült, relaxált meditatív állapotban
először gondoljon szeretteinek jólétére, majd később számára
ellenszenves alakok jólétére is, majd végül a pozitív együttérzés
élményét próbálja meg kiterjeszteni minden élőlényre. A séma keleti
hatásokat tükröz, a kutatók azonban nem valamiféle
populáris-ezoterikus koncepciót alkalmaznak, hanem egy autentikus
keleti hagyományt (egy zárt buddhista közösséget) céloztak meg a
technika elemzése és adaptálása érdekében.
<
2 Nyilvánvaló, hogy a
természettudomány nem irodalmi mélységeiben próbálja feltárni az
érzelmeket, hanem naturalista szempontból megfigyelhető alapokat
keres. Az innát, univerzális érzelmek: félelem, harag, öröm,
szomorúság, csodálkozás, szégyen (Stern, 2004, 61.).
<
3 Az egyik leghíresebb
eset a transzcendentális meditáció (TM) programja, mely
összefonódott a hippimozgalommal (a Beatles tagjai is követőivé
váltak). Kutatások indultak a TM fiziológiai és pszichológiai
hatásainak bizonyítása érdekében. Egy 1978-as bírósági határozat
azonban nem fogadta el a TM-et támogató szervezetek által végzett
kutatásokat legitim tudományos munkaként, így a bíróság vallásos
gyakorlatként definiálta a szervezet működését, és a TM-program
elveszítette jogát, hogy az USA nyilvános intézményeiben
terjeszkedjen. (Housmand et al., 2002, 5., 17.) A TM-divat után
napjainkban az ideológiai és vallási felhangoktól leginkább mentes
zen meditációs technikák (mindfullness) kerültek a tudományos
érdeklődés homlokterébe.
<
|
|