Látható és láthatatlan világok

Új kötettel jelentkezett a szociológusként, kulturális antropológusként és művelődéskutatóként egyaránt elismert Kapitány házaspár. Illik pontosítani, mert a kötet csak részben új, hiszen ez a Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón címmel az Új Mandátum Kiadónál 2000-ben megjelent (1998–1999-ben írt) könyvük bővített, az időközben végbement változásokat is követő kiadása. A kötet címe egész tudományos munkásságuk lényegét magába sűríti: láthatóvá tenni, leírni, értelmezni a minket körülvevő, sokak számára láthatatlan, hétköznapi világot. Kapitányék könyveinek olvasásakor, ahogy ez esetben is, olyan érzésünk lehet, mint amikor Edward T. Hall tudományos bestsellerét, a Rejtett dimenziók kötetét lapozgatjuk, a hát, persze! felismerése. Nem az eddig ismeretlen adatok és jelenségek megfigyelésében, összegyűjtésében és leírásában kell keresnünk a kötet igazi értékét; az általunk (bárki által) már érzékelt, észlelt, de még nem tudatosodott jelenségek rendszerezésében, összefüggéseik, az ok-okozati kapcsolatok bemutatásában van a könyv „nagyformátumúsága”.

A kötet a központi kérdést résztémákra (fejezetekre) bontja, melyek között azonban megmarad az átjárás, néhol pedig az ismétlés húzza alá az elmondottak jelentőségét. Így az I. fejezetben (Szegénység – gazdagság…) leírtak egy része visszaköszön a XIII. fejezetben (Összegzés – mi mindent hozott, alakított át a kilencvenes évtized és a harmadik évezred eleje, merre tart a világ?). Az eddigieken túl, helyet kap szorongásaink tárgya, a gasztronómia és a test felértékelődése, a lakások és utcák képe, ünneplési szokásaink, gyermekjátékaink, a családformák, azon belül is a férfi és a női szerepek alakulása, az identitások változása, az időbeliség és a térbeliség modelljei, a tömegkommunikációban megjelenő tipikus magatartásformák, az ezredfordulót követő művészet néhány jellegzetessége. A kötet az egyes fejezeteken belül, az információ eredetének és fontosságának figyelembevételével, három eltérő közlésmódot követ, melyek egymásutániságukban, illetve az eltérő betűméretekben mutatkoznak. A több mint tíz évvel ezelőtti kutatás megállapításai a fejezetek elején olvashatóak, és a nagyobb betűméret különbözteti meg őket az ezredforduló után tapasztaltak kisebb betűmérettel leírt részeitől. Az új részek a törzsanyaghoz viszonyítva terjedelmileg eltérő szerepűek, ha egy fejezeten belül kiemelésre érdemesek, akkor külön alfejezetbe kerülnek. A lábjegyzetek íródtak a legkisebb betűkkel, pedig egynémelyük akár önálló tanulmánynak is beillene, például a versenyszellemmel foglalkozó 52. lábjegyzet a 42. oldal lapalján kezdődik és a 44. oldalra is áthúzódik.
Az alig több mint hétoldalas bevezetés valójában a kötet elméleti megalapozása, mely a vizsgálat kulcsszavának („világkép”) fogalmi tisztázását, kutatásának módszertani javaslatát tartalmazza. A szerzőknek ebben sikerült röviden, ám mégis meggyőzően érvelni amellett, hogy „minden korszaknak megvannak azok a jellemzői, amelyek valamilyen módon rajta hagyják nyomukat a nagytőkés szemléletén éppúgy, mint a szegényparasztén, az öregén éppúgy, mint a fiatalén, a nagyvárosi emberén éppúgy, mint a kis falu lakóján. Vulgáris osztályszemlélettel vagy a politikát abszolutizáló nézőpontból felvethető, hogy az ilyen világképfogalom elfedi a lényeget, például hogy az egyes korszakokon belül igencsak eltérő a hatalom, az ellenzék, illetve a „közvélemény” világképe. Ez igaz, s kétségkívül vizsgálni kell a különbségeket, a különböző felfogások viszonyát, de az is kétségtelen, hogy valamennyien a kor kulcskérdéseire (a sajátos, korra jellemző ideálok, eszmények, kategóriák, frazeológia, érzésvilág, jellemző magatartásformák, stílus stb. együttesére) reflektálnak, ezekhez viszonyulnak, s ez közös – a korra jellemző – elemeket visz a világképükbe.” (8.) Ezzel az alapállással látszólag szembehelyezkednek a legmarkánsabban talán Clifford Geertz által képviselt posztmodern tudományfelfogással, mely a világról való minden tudást relativizál, s amely, ezért, bevezeti az interpretív közösség fogalmát. El kell azonban fogadni, hogy Kapitányék érvelése a maguk nézőpontjából logikus. (Ugyanígy érveltek eltérő témákról írott könyveikben. Például, a Magyarságszimbólumok [Budapest: Európai Folklór Intézet, 2002] című könyvükben is, a magyar nemzeti karakter meghatározásánál összeállítottak hét elemet, melyeket alapvetően fontosnak tartottak a közös nemzeti karakterben, ám ott is hangsúlyozták: hogy melyik elem válik fontosabbá a többihez képest, az személy- és szituációfüggő.) A világképről írt elméleti bevezetőjük másik fontos kérdése az időbeli változás problematikája. „…kérdés, hogy hol húzzuk meg az egyes korokra jellemző világképek között a korszakhatárokat?… Az adott korszakon belül mindig több alternatíva merül fel, sosem eleve eldöntött, hogy melyik új mozzanat irradiál és szerveződik világképpé. A változások – noha gyakran egy-egy jól körülírható területről indulnak ki – rendszerint egyszerre több területen gyökereznek: az egymással párhuzamosan zajló gazdasági, politikai, ideológiai, tudományos, művészeti, etikai stb. változások; az intézmények, a társadalmi gyakorlatok, szokások, szemléletek átalakulásai, az új vagy új módon felmerülő célok, eszmények, normák ilyenkor összetalálkoznak egy közös logikában, amit az tesz lehetővé, hogy végül is egyetlen világban élünk, ahol minden hat mindenre, s így a saját törvényeik irányította alrendszerek sosem tudnak teljesen függetlenedni a többiektől.” (8–9.) E részben, a változások logikájának értelmezése mellett visszatér a „közös logika”, az alrendszerek fölötti összekapcsoló tapasztalat és szemléletmód melletti érvelés. Ez távolabb áll a Karl Marxtól, majd más formában Max Webertől származtatott, osztálytagolódáson alapuló,

inkább a társadalom egészében rejlő különbségekre, semmint a közös tudásra és tapasztalatra alapozott elképzelésektől. Kapitányék tehát a korszellem és a világkép egységesítő hatásait veszik alapul, úgy, hogy nem igazán foglalkoznak a kérdéssel: vajon ki(k) vagy mi(k) irányítja/ják azt, honnan ered a változás? A 19. század közepétől, Herbert Spencertől Émile Durkheimen át Alfred Kroeberig, társadalomtudósok sora foglalkozott az egyének feletti akarat, a „szuperorganikus” társadalom elméletével, de bizonyos részrendszerek, mint az haute couture irányította nemzetközi divat kivételével, a makrofolyamatok mibenlétéről – e tekintetben – vajmi keveset tudunk. Talán csak az osztályalapú „kultúraépítés” folyamata az, aminek gazdag kutatási eredményei jól ismertek, elég csak Orvar Löfgren és Jonas Frykman, valamint a köréjük szerveződő svédországi, lundi iskola szerepét kiemelnünk. Több olyan, az otthonnal, az idővel, a természettel stb. kapcsolatos értékre és szemléletmódra világítottak rá, amelyek mögött egészen konkrét társadalmi csoport, a polgári középosztály nagyjából 1880 és 1920 között végbemenő, egész nemzetre kiterjedő kultúraépítése játszódott le. A 2000-es évek második felében lezajló világgazdasági válság családok százezreit létbizonytalanságba taszító hatásai figyelmeztetnek arra, hogy fokozottabban kell figyelnünk a konkrét emberi tapasztalatokon túlmutató világok logikáira is. Kapitányék előadásaikban amúgy többször is kifejtették véleményüket arról, hogy a korszellem, a világkép változásának irányát a kortársak nem mindig érzékelik, ugyanakkor a történelemnek vannak bizonyos törvényszerűségei, például hogy a legválságosabbnak, legkaotikusabbnak megélt korszakok mindig magukban hordozták a megújulás csíráit. A kötet persze nem vállalkozik arra, hogy a változások jövőbeli irányait meghatározza, megelégszik azzal, hogy a folyamatok jelen és közelmúltbeli elmozdulásairól tájékoztasson.

A kötetben hangsúlyos szerepet kap a határ kérdése. Nem úgy, hogy a világkép mintáinak társadalmon belüli csoport- és határképző szerepét elemzi, hanem úgy, hogy a határok elmosódására, képlékenységére hoz megannyi példát. Milyen is a Kapitányék érzékelte és közvetítette kortárs világ? Mindenekelőtt tele van végletes ellentmondásokkal. Olyan dichotómiák mentén szerveződik a korszellem, mint globális és lokális, szellemi-spirituális és anyagi, egészséges és egészségtelen, hagyományos és modern vagy „bent” és „kint”. E végletek közé húzott határok azonban nem vezetnek a társadalmi csoportképződés megmerevedett állapotához. Épp ellenkezőleg, a határok feloldódnak, s bármelyikünk életére egyszerre hathatnak a korábban vagylagosnak tekintett világok. A VIII. fejezetben (Identitások és határelmosódások) részletes jellemzést találunk a nemek, a korcsoportok, az élő és az élettelen vagy a különböző kultúrák közötti határ elmosódására. A kötet hangsúlya a makrotendenciák, az elmozdulások megállapításán van: Kapitányék tehát eleve lemondtak a minták konkrét társadalmi kontextusának, társadalomszerveződésre gyakorolt hatásának bemutatásáról.

A kötet az érdeklődő nagyközönségnek, és nem csak a szűkebb (társadalom- és kultúratudományi) szakmának íródott. Talán ezért sem tartották Kapitányék fontosnak, hogy az adatgazdag kötet kutatásmódszertani hátteréről írjanak – ellentétben például a korábban már említett Magyarságszimbólumokkal. Nem írtak arról, hogy a kutatásuk során milyen kvantitatív és kvalitatív adatgyűjtési technikákat alkalmaztak. Megelégedtek azzal, hogy a bevezetésben egy adott korszak világképének vizsgálatához standard kutatási útmutatót írnak le, melynek célja, hogy bárki ezek alapján elvégezhesse a kutatást egy szűkebb mintán vagy egy más időpontban. „Könyvünkkel együtt (egy lehetséges) példáját is kívánjuk adni a saját kor elemzésének: hasonló módon – persze további szempontokkal szinte korlátlanul bővíthetően – bármely korszak világképelemzésébe belefoghatunk.” (13.) A „látható és láthatatlan világok” alkalmat ad arra is, hogy az olvasó önvizsgálatot tartson. Mennyiben vagyunk konformisták vagy éppen nonkonformisták a világkép általános alakulásával kapcsolatban? Felismerjük-e, bevalljuk-e, hogy fogyasztási szokásainkban, életvezetési stratégiáinkban bizony az aktuális korszellem a meghatározó? Tudunk-e, akarunk-e nemet mondani a „trendire”, a „divatra”. Önazonosságunkat mennyiben határozza meg, hogy e mintakövetési gyakorlatban, másokhoz képest milyen helyzetet foglalunk el?

A Kapitány-házaspár új kötete szervesen illeszkedik eddigi tudományos- és publikációs tevékenységükbe: a mindennapi, minket körülvevő világ látszólag mindenki által megtapasztalt jelenségeit gyűjtötték csokorba, mutatták ki a közöttük meglévő oksági kapcsolatokat, s bizonyították azt, hogy nem egy közülük bizony láthatatlan marad a benne élők számára is. Ahogy a minket körülvevő, hétköznapi tárgyaknak és tárgyegyütteseknek 1980-as években fellendülő kutatása (például, Magyarországon Hofer Tamás és S. Nagy Katalin, vagy külföldön Arjun Appadurai vagy Csíkszentmihályi Mihály), úgy Kapitányéknak a szokásokra és értékválasztásokra fókuszáló kutatásai is egymással összefüggenek, és szerveződnek tudományos iskolává. A közelmúlt változásainak nyomon követésére alkalmas megismételt kutatás – a korábbi vizsgálat szövegkorpuszára épülő – eredménye nem csupán a társtudományok szakmai reflexióira, hanem szélesebb társadalmi érdeklődésre is bizton számíthat. (Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón és utána. Budapest, Typotex, 2013)

Bali János

néprajzkutató, Eötvös Loránd Tudományegyetem