Túl a komparatisztikán

A tanulmánykötet bevezetésének megfogalmazása szerint egy módszertani váltást próbál meg illusztrálni. A magyar filozófia múltjával foglalkozó kutatók mindeddig, úgymond, klasszikus komparatisztikával közeledtek saját tárgyukhoz. Itt az ideje, javasolja Mészáros András, hogy a tudományszak művelői igyekezzenek kihasználni a posztkritikai irányzatokban kínálkozó módszertani lehetőségeket. Vulgo: a történetírás régi, a pozitivizmustól örökölt megoldásai helyett itt is tessék elővenni a „posztmodern” meg a „poszt-posztmodern” módszertani arzenál kínálatát.

A szakterület kiemelkedő művelőjének alaposan megfontolandó gondolata.

Mészáros András valóban a szakterület kiemelkedő művelője. A pozsonyi professzor évtizedek óta elkötelezettje a magyar filozófiatörténet föltárásának. Kutatásai középpontjában – noha készített szisztematikus szerelemfilozófiai nagyesszét, és irodalmi tanulmányköteteket is – a magyar/magyarországi bölcselet 19. századi története áll. Közelebbi érdeklődési területe regionálisan a felső-magyarországi, religionálisan az evangélikus, tematikusan pedig az iskolai filozófia. Említett búvárlatai eredményeként tett közzé portrémonográfiát (Vandrák András filozófiai rendszere, 1980), jelentkezett esszékötettel (A marginalitás szelíd bája, 1994), készített átfogó kézikönyvet (A filozófia Magyarországon a 19. század végéig, 2000), állított össze lexikont (A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona, 2003). Két fő művének, a kézikönyvnek és a lexikonnak szlovák nyelvű változatát is publikálta (Školská filozofia v bývalom Hornom Uhorsku, 2008; Dejiny maďarskej filozofie, 2013). Amit ez ügyekben tudni lehet, Mészáros tudja; amit az érdeklődő tud, tőle tudhatja.

A módszertani váltás sürgetése pedig tényleg megfontolandó gondolat. A magyar filozófia múltjának föltárására irányuló kutatások, tudvalévően, az utóbbi néhány évtizedben élénkültek meg. Noha a tudományszak művelése régi hagyományra tekinthet vissza – a magyar filozófiatörténet első összefoglalói a reformkori Akadémia pályadíj-kiírásai nyomán születtek –, a diszciplína a nagy történeti társtudományokhoz képest szomorúan elmaradottnak mondható. A helyzet, nyilvánvalóan, átfogóbban – a távolabbi múlt örökségeként – a filozófiának a magyar kultúra egészén belül játszott csekély szerepével, szűkebben – a közelebbi múlt következményeként – a hazai bölcselet múltjának kutatását illető ideológiai tiltásokkal függ össze. A megindult kutatások ugyan az elmúlt két-három évtizedben számottevő eredményeket értek el – konferenciakötetektől kézikönyvekig és tanulmánykötetektől monográfiákig sok minden született –, az itt készülő munkák azonban gyakran nem reflektáltak eléggé saját módszertani alapjaikra. Mintha a magyar filozófiatörténet művelői hajlottak volna az egyszerűbb megoldásokra: mondván, a mi munkánkat önmagában saját tárgya legitimálja – hogy tudniillik ismeretlen filozófiákat és filozófusokat teszünk vele ismertté –, az új metodológiai ötletek után pedig szaladgáljanak csak az egyébként is ismert alakok történeteit újramesélő irodalomtörténészek.

A Széttartó párhuzamok szerkezetileg egy hosszú bevezető nagyesszét és nyolc, inkább karcsúnak mondható esettanulmányt foglal magába. A bevezető nagyesszé nem csupán az esettanulmányok módszertani alapjait világítja meg: nem csak azt meséli el tehát, milyen metodológiai eljárásokat követve születtek ezek a már elkészült dolgozatok. Nem, a bevezető átfogóbban, a szakterület jövőbeli kutatásaira nézve is módszertani javaslatcsomagokat állít össze. Ismertetésünkben ezért külön kitérünk a bevezetőre, és csak röviden számolunk be az egyes esettanulmányokról.

A rendkívül szubtilis, sűrű szövésű bevezető – a magyar filozófiatörténet ügyében évek óta a legelgondolkodtatóbb szöveg – azt fejtegeti, hogy amit így-úgy már eddig is tudtunk a magunk tárgyáról, azt az új megközelítések segítségével képesek leszünk jobban megérteni. A régi, 1918 előtti Magyarország filozófiájának sokféleképp tagolt; nyelvi, nemzetiségi, vallási és intézményes megosztottságokat magában foglaló világát eddig is bonyolult erőtérnek láttuk. Az erőteret a maga irányzataival és szakaszaival, a hagyományos filológiától örökölt komparatisztika fogalmai szervezték: a kauzális kapcsolatokat szem előtt tartó befogadással, recepció és kreativitás éles szembeállításával, kanonikus és a kánonon kívüli szövegek határozott megkülönböztetésével, pretextus és poszttextus világos dichotómiájával. De vajon nem járnánk-e jobban, ha megpróbálnánk játékba hozni az irodalom- és kultúratudomány néhány újabb eredményét – a posztkolonialista elméletektől az újhistorizmuson keresztül az intertextualitás elméletéig? Csak néhány kérdést fölidézve a szerző lucidus javaslatai közül. Vajon az idegen filozófiák magyarországi befogadásának folyamatában nem játszanak-e fontos szerepet az interkulturális eltérések, diametrálisan ellentétes pozíciókat eredményezve, mondjuk, a magyar és a szlovák Hegel-recepcióban – hogy tudniillik a magyar „nemzeti filozófia” határozottan antihegeliánus, ellenben a szlovák egyértelműen hegeliánus lesz? Amikor Kant filozófiájának monarchiabeli betiltása ellenére az evangélikus gimnáziumokban csöndben továbbterjednek a kanti

gondolatok, nos, ez a folyamat nem értelmezhető a szubverziónak az újhistorizmusban bevezetett fogalma segítségével? A filozófia kanonikus művei, illetve a populáris irodalomba meg a zsurnalizmusba leszivárgó megnyilvánulásai nem képeznek-e egymástól elválaszthatatlan tereket, nem kell-e hát a jelenleginél nagyobb figyelemben részesíteni a hazai gondolkodás kvázi-filozófiai szövegeit is? Nem kapjuk-e meg a hazai filozófiai recepció összetettebb képét, ha az értelmezése során a bölcseleti szövegek egymásutánisága helyett a szövegköziség fogalmát próbáljuk meg alkalmazni?

A nyolc esettanulmány közül az első négy a magyar hagyományon belül marad, a második négy közép-európai kontextusba helyezi értelmezett szövegeit. A két XVIII–XIX. századi paptanár, Bielek László és Endrődy János munkásságát összevető esszé a piarista felvilágosodás szakirodalmi közhelyének tételét dekonstruálja: érvelése szerint, bár Bielek elutasítóbb és ideologikusabb, Endrődy pedig talán megértőbb és filozofikusabb a felvilágosodással szemben, alapvetően mindketten a skolasztikus tanok követőjének mutatkoznak. A századforduló két nyitrai neotomistája, Franciscy Lajos és Mihálovics Ede kettősportréja irányzatuk harmadrangú képviselőinek ítéli őket: a korabeli filozófia és tudományosság eredményeit elutasító, a skolasztikus realizmus vélt biztonságába zárkózó szereplőként ábrázolva őket. A Szelényi Ödön apriori-fogalmának és Böhm Károly virtuális vallásfilozófiájának szentelt tanulmány az evangélikus hagyomány és a filozófiatörténeti kánon kapcsolatát tematizálja: a századforduló szolid tudóstanárának és a hazai kánon meghatározó alakjának vallásbölcseleti gondolatait összevetve a böhmi axiológia vallásfilozófiai irrelevanciája mellett érvel, és vitatja Böhm „evangélikus gondolkodó” minősítését. A Madáchok családi házitanítójáról, Borsody Miklósról készített arckép a Madách-filológia túlértékelő beállítását bírálja: Borsodyt a korabeli gimnáziumi filozófiatanárok egyikének minősíti, akinek a gimnáziumi évkönyvben megjelent egyetlen bölcseleti dolgozata nem emelkedik ki a hasonló tanulmányok átlagából, és aki nemigen lehet a Tragédia Kierkegaard-reminiszcenciáinak forrása.

A XIX. századi szlovák evangélikus lelkész-filozófus, Pavel Hečko magyar nyelven megjelent írásának visszhangtalanságára magyarázatot kereső mikrofilológiai tanulmány a reformkorban kiformálódó két „nemzeti filozófia” egymástól eltérő intézményes hátterének elemzéséhez jut el: beállítása szerint az önálló filozófiai intézményekkel rendelkező, a vallástól emancipálódó magyar, és a saját intézmények híján működő, vallásos-messianisztikus szlovák bölcselet, úgymond, szükségképpen elbeszél egymás mellett. Szontagh Gusztávnak a cseh Augustin Smetana német nyelvű könyvéről írott recenzióját értékelő dolgozat a formálódó magyar és cseh „nemzeti filozófiák” hasonló inkongruenciájáról számol be: a magyar „nemzeti filozófia” antispekulativitását hangsúlyozó Szontagh szükségképpen formál lesújtó véleményt a kortársi idealista rendszerfilozófiákra támaszkodó Smetanáról. A késmárki filozófiatanár, Johann Samuel Steiner munkásságát a magyarországi friesiánus hagyományon belül elhelyező írás a Steinert szimpla Fries-epigonként minősítő beállításokkal vitatkozik: a mesterüket követve kiterjedt nemzetközi tudományos hálózatba szerveződő friesiánusok munkáit intertextuális összefüggésekbe állítva a magyarországi tanítványokat éppenséggel határozottan eredeti szerzőknek ítéli. A három XIX. századi magyar filozófiatankönyv plágiumesetének utánanyomozó tanulmány a befogadás lehetséges módozatainak aprólékos számbavételével bizonytalanítja el a könnyelmű ítélkezést: a magyar Pauer Imre, az osztrák Robert Zimmermann és a német Heinrich Ahrens tankönyve körül kirobbant botrányok ismét csak intertextuális elemzésével a magyar filozófiatörténet mint recepciótörténet árnyaltabb képét rajzolva meg.

Mészáros a maga tudóspályájának összegző szakaszát éli, ehhez képest most, legfrissebb könyvében, íme, újra akár pályakezdő kutatónak is életfeladatot nyújtó programot terjesztett elő önmaga számára. A bevezetésben elárulja: a módszertani újraalapozás szükséglete szlovák kollégáival folytatott szakmai beszélgetései nyomán fogalmazódott meg benne. Hogy ami „nekünk”, „a mi számunkra” evidens, korántsem evidens viszont „nekik”, az „ő számukra”. A filozófiatörténet nyelve közös nyelv lenne, a kulturális választóvonalak mégis akadályozzák a teljes megértést. Ahogy Mészáros egy cseh szólást idéz: „nestejnorodost stejnorodého” – a homogenitásban is heterogenitás rejtőzik. Ez, a „homogenitás heterogenitása” az, aminek a föltárásához és megértéséhez a klasszikus komparatisztikán túli eljárások alkalmazására van szükség. A kötet hátsó borítóján a lektorok egyike, Mester Béla úgy vélekedik, hogy az itt körvonalazódó szemléleti fordulat nem csupán a jeles szerző munkásságában, hanem az egész kutatási terület művelésében új távlatokat nyithat meg. Abban a tágabb értelemben is, tehetjük hozzá mi, hogy Mészáros kötete nyomán a magyar filozófiatörténet valamennyi korszakának és problémájának művelője köteles lesz végiggondolni a maga módszertani előföltevéseit. (Mészáros András: Széttartó párhuzamok: Esettanulmányok a magyar filozófia történetéből. Pozsony–Dunaszerdahely: Kalligram, 2014)

Perecz László

filozófiatörténész