Változatok az emlékezésre

Az előttünk fekvő két kötet – minden később tárgyalandó különbsége ellenére – mély kapcsolatban áll egymással. Mindkettő eredeti dokumentumokat is közlő tanulmánygyűjtemény, mindkettő a magyar filozófiai múlt jeles alakjával foglalkozik, mindkettő a jelen valamilyen érdekétől vezérelve fordul a maga választotta alak felé.

Együttes méltatásukba kezdve, induljunk el a két utóbbi felől. Hogy tanulmánygyűjtemény a magyar filozófiai múlt valamely jeles alakját válassza tárgyául, viszonyaink között korántsem magától értetődő: éppen a hazai filozófia története iránt az utóbbi időben örvendetesen megélénkült érdeklődésnek köszönhető. Azt viszont, hogy a vállalkozások a jelen érdekétől vezérelve fordulnak választott alakjaik felé, azt bizonyítja: a kötetszerkesztők a hazai filozófia története iránt megélénkült általános érdeklődés mellett mindkét esetben fölismertek ilyen külön érdeket is. Ez az érdek, úgy tűnik föl, a Pauler Ákos filozófiájának szentelt kötet esetében egyetemesebb, a Tankó Béla alakját megidéző kötet esetében partikulárisabb: az előbbi a magyar filozófiai hagyomány kiemelkedő, a mai bölcseleti szcéna befolyásolására is méltó szereplőjeként tekint a saját hősére, az utóbbi ellenben a helyi-debreceni filozófusképzés hagyományának megteremtőjeként, rokonszenves tudóstanárként ábrázolja a magaválasztotta alakját. A két vállalkozás, mutatis mutandis, a történetírás két nietzschei típusának jegyében keletkezett – a múltnak egyfelől a monumentális, másfelől az antikvárius szemléletét fedezhetjük föl bennük.

A két alak, bevezetésképp el kell mesélnünk, valóban tökéletesen megfelel a kötetekben rájuk osztott szerepeknek. Pauler Ákost és Tankó Bélát ugyan valóban összekapcsolja, hogy mindketten a magyar bölcselet múltjának jeles és számontartásra érdemes szereplői, mind kanonikus rangjuk, mind a rájuk irányuló figyelem szempontjából azonban gyökeresen eltérő a helyzetük. Pauler Ákos (1876–1933) a magyar filozófia egyetemes történetének egyik legjelentősebb személyisége. Izgalmas gondolati fejlődésutat bejáró gondolkodó, aki metafizikai velleitásokat eláruló kezdetek után a pozitivizmustól a kantianizmuson és az újidealizmus különféle irányzatain keresztül a logikai platonizmusig jut el, hogy azután a teista metafizikához érkezzék meg. Kivételesen következetes rendszerépítő, aki szisztematikus főművével a magyar filozófiai irodalom leghibátlanabb alkotásainak egyikét alkotja meg. A maga korának meghatározó intézményes pozícióit birtokló bölcselője: a két háború közötti korszak első felének hazai filozófiája az ő nyomán akár „Pauler-korszaknak” is minősíthető. Tankó Béla (1876–1946) a hazai protestáns bölcselet jelese. A magyar filozófiai hagyomány első rendszeralkotójaként ismert Böhm Károly tanítványaként indul, a két háború közötti korszak protestáns filozófus-teológusnemzedékének fontos alakjait tömörítő Kolozsvári Iskola tiszteletre méltó tagjaként tartjuk számon. Noha a korszak ritka szerzőjeként az angolszász bölcselettel is intenzív kapcsolatba kerül – tanulmányai során az Edinburgh-i Egyetemen is hallgat néhány szemesztert –, nem kívánja betölteni a korabeli bölcseleti horizont kitágítójának szerepét. Konzervatív gondolkodóként század eleji, ortodox kantiánus szemléletét töretlenül megőrzi a két háború között is, a szemlélet előfeltevéseit nem hajlandó problematizálni az új irányok kihívása nyomán sem. Egyfelől.

Másfelől: az egymástól eltérő kanonikus rangot viszonylag pontosan tükrözi az eltérő figyelem is, amellyel az újabb kutatások a két gondolkodó felé fordulnak. A korábban évtizedekig elhallgatott és méltatlan támadásoknak kitett Pauler megtalálta a maga avatott kutatóját: a pécsi professzor, Somos Róbert életrajzi keretbe ágyazott, hősének gondolkodását az „osztrák filozófia” hagyományában elhelyező műelemző nagymonográfiája (Pauler Ákos élete és filozófiája, 1999) az új keletű kutatások kiemelkedő darabjának számít. Tőle eltérően Tankó nem részesült sajátos figyelemben és nem lett önálló kutatások tárgya: a vele foglalkozó, szórványos közlemények kizárólag Böhm-tanítványként, a mondott protestáns csoportosulás tagjaként emlékeznek meg az alakjáról.

A Pauler-kötet alapját egy, két évvel korábbi konferencia előadásai képezik. A nagyalakú, keménytáblás, színes fotókkal illusztrált, elegáns kötetet az Akadémia Filozófiai Intézete adta ki. A gesztusban lehetetlen nem észrevennünk a tudománypolitikai igazodás megnyilvánulását. A néhány éve a kormányzati körök kíméletlen ideológiai-politikai támadását elszenvedett filozófusszakma meghatározó tudományos intézménye most jónak látja, hogy egyrészt saját, „nemzeti” filozófiai hagyomány megidézésére vállalkozzon, másrészt – és különösen – ennek a „nemzeti” hagyománynak az uralkodó ideológiával tökéletesen kompatibilis – elkötelezetten idealista, mélyen keresztény, az ellenforradalmi rendszer eszmei megalapozásában is fontos szerepet játszó – alakját mutassa föl. A kötet egész fölépítése a vallásos konzervatív Pauler megidézésére fut ki: Pauler nemzeti könyvtárban őrzött, kéziratos

óriásnaplójának lenyűgöző, több ezer oldalas anyagából kizárólag a filozófus „fohászait” választja ki – Pauler az adott évet lezáró, az isteni kegyelemnek hálát adó bejegyzéseit közli. A maga meghatározta feladatot a kötet következetesen teljesíti. A túlnyomórészt színvonalas tanulmányok megbízhatóan számolnak be Pauler rendszerének alapjairól és egyes ágazatairól, abszolútumfogalmáról és kortársi gondolkodókhoz fűző kapcsolódásairól. Néhány kiemelkedő tanulmány mellett – mint amilyen elsősorban Somos Róbert dolgozata a pauleri ideológiafogalomról vagy Kormos József esszéje Pauler Arisztotelész-képéről – csak néhány, alacsonyabb regiszterbe süllyedő kontribúció zavarja az összképet, mint amilyen, mondjuk, az igehirdetésbe tévedő Zimányi Ágnesé, a publicisztikai közhelyekkel operáló Kis Attiláé, vagy, ez a legszomorúbb, a frusztrált ideologikus gyűlölködésnek hangot adó Hoppál Bulcsúé. A Pauler kortársai főcímmel közölt, Szűcs Olga jegyezte Bergyajev-portré szövegében pedig a magyar filozófusnak még csak a neve sem fordul elő. A XIX. század utolsó negyedében és a XX. század első harmadában működő Paulernek, igaz, éppenséggel számos kortársa akadt. Vajon miért pont szegény Bergyajev szerepel itt közülük? Ez, sajnos, a kötetszerkesztés valódi rejtélye marad.

A Tankó-kötet a Debreceni Egyetem „tudós professzorainak” emléket állító kötetsorozat darabja. Ahogy a másik esetben láttuk, a kötetszerkesztők – ezt a kötetet két szerkesztő is jegyzi – itt is határozott koncepciót érvényesítenek. A szándék nyilvánvalóan a filozófusképzés helyi hagyományainak fölmutatása. A kommunizmus időszakában általában is aggályos színvonalú filozófiaoktatás, tudvalévően, épp a Debreceni Egyetemen számított különösen elszomorítónak: a város protestáns örökségének közvetlen támadásra építő, vulgáris „valláskritika” állt a középpontjában. A filozófusképzés 1989–1990 utáni újjáindítása nyomán, a „Vajda-iskola” létrejöttének köszönhetően, az egyetem ismét jelentős filozófiai műhellyé vált. A kötet nyilvánvaló törekvése, hogy ez a műhely fölvillantsa az egyetemi filozófia háború előtti hagyományait. Amely hagyományok középpontjában, egyértelműen, Tankó áll: az egyetem megalakulásától kezdve évtizedeken keresztül, az egész két háború közötti korszakon átívelve, a bölcselet nagyhatású professzora, a húszas években a kar dékánja, a harmincas években az egyetem rektora. Minthogy tőle, az ő tanulmányaiból semmi sem olvasható új kiadásban, itt az értelmezés mellett nyilvánvalóan nagyobb szerephez kell jusson a közvetlen szerzői megszólalás. A kötet így tanulmányok és dokumentumok mellett Tankó-szövegeket is hoz: a filozófia problémájának és a szabadság fogalmának szentelt tanulmányát, illetve a dékáni és a rektori megnyitó beszédét. Az egyébként kiegyensúlyozott színvonalú – a szerkesztők egyikétől, Valastyán Tamástól pedig kiemelkedő kontribúciót is közlő – válogatáshoz két megjegyzés fűzhető. Az „autonóm filozofálást” emlegető kötetcím érthető, de némiképp megtévesztő: a tanulmányok elvégre olyan szerzőről beszélnek, akinek munkásságát meghatározó erővel befolyásolja a református felekezeti indítás, és akinek sajátképpen bölcseleti fejtegetéseiben is összefonódik egymással a filozófiai és a vallási érvelés – aki tehát a filozófiát éppen nem tekinti teljesen autonóm kultúrterületnek. A kötet végén szereplő „válogatott bibliográfia” pedig maga a megtestesült katasztrófa: zavarosan keveredik benne a Tankó-bibliográfia a Tankó-értelmezések bibliográfiájával, az utóbbi körben ötletszerűen váltogatva a műcímekre és a szerzői nevekre épülő fölsorolást. Készítője – ki lehetett? – nem hogy nem próbálkozott korábban hasonló összeállítással: a jelek szerint mintha még nem is igen találkozott volna effélével.

A két könyvről végül hadd szóljunk ismét együtt. A maga dokumentumválogatása körében mindkét kötet hoz leveleket is. A Pauler-kötet Böhm Károly Paulerhez intézett leveleiből közöl válogatást: az idős professzor a filozófiai társaság fiatal főtitkárához írott leveleiben a társaság folyóiratában megjelentetni szándékozott tanulmányának technikai részleteit tárgyalja, és a filozófiai közélet aktuális nézeteltéréseit vitatja. A Tankó-kötet Tankónak Keller Imréhez, a Böhm-emlékkönyv szerkesztőjéhez küldött leveleiből ad mutatványt: a gondolkodó a mesteréről írandó, az emlékkönyvbe szánt tanulmányának késlekedése miatt szabadkozik bennük. A kétféle válogatásban szereplő leveleket alig néhány év választja el egymástól: a múlt század elejének irigylésre méltóan működni látszó filozófiai életébe nyújtanak rendkívül érdekes bepillantást. A két kötet főszereplőjét már így-úgy ismerő olvasó számára a két levelezés igazi szellemi csemege. Ma még csak reményünket fejezhetjük ki, hogy valamikor az efféle dokumentumok szisztematikus közléséhez is eljut majd a hazai filozófiai múlt kutatása. (Frenyó Zoltán szerkesztő: Pauler Ákos filozófiája. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet, 2014; Gáspár László – Valastyán Tamás szerkesztők: Az autonóm filozofálás jegyében: Tankó Béla redivivus [A Debreceni Egyetem tudós professzorai III.] Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012)

Perecz László

filozófiatörténész