Levél a szerkesztőnek Kende Péter könyvéről

Kedves Sipos Júlia! Ön arra kért engem, hogy írjak ismertetőt Kende Péter: Magyarság, zsidóság, emberiség című, a Kalligram Kiadónál idén tavasszal megjelent könyvéről. Ez a kötet a szerző magyar nyelvű munkásságából válogatott életműsorozat befejező darabja, s indokoltnak tűnik ezt együttesen figyelembe venni. (Még 2013–14-ben A kommunizmus és a magyar társadalom; Államiság a kommunizmus után; Nemzetek és népek Kelet-Európában) A megjelent négy kötet esszéi taglalják a kapitalizmus, a szocializmus, a magyar történelem, Kelet-Európa, az államiság, a köztársaságiság, magyarság, zsidóság, és még számos politikai eszme és tapasztalat feszítő kérdéseit. A hosszú évtizedek során született, kritikusan újraolvasott és jelzetten korrigált szövegeket áthatja a párizsi szem is, azaz nemcsak itt élőként, hanem más nézőpontból is megfogalmazott, jellemzően egyéni szemlélet. Ezért a tartalmi ismertetés – jobbára csak bővített tartalomjegyzék – helyett inkább erről a szemléletről írok. Hogy aztán ez megteszi-e tartalmi ismertetés helyett, azt természetesen Önök döntik el.

Három kérdésben, ha vázlatosan is, szeretném bemutatni ezt a bizonyos szemléletet. Az egyik a civil társadalom, a másik a kollektív identitás, a harmadik pedig a republikánus szabadelvűség kérdése. Ez ugyan csak három fogalom, de a róluk alkotott véleménye, ahogy mondani szokták, mint cseppben a tenger, tükrözi a szerző gondolkodását.
Kende Péter a civil társadalom kérdéskörének immár több évtizedes elméleti és gyakorlati kálváriáját a mesebeli fehér bálnához hasonlítja. Nálunk is sok szó esik róla, mindenki keresi, hol látni vélik, hol a láthatáron túlra úszik. A sok beszédben azonban sok a hiba, aminek elemzéséből még leginkább a politikai közbeszédünk zavarosságára, iskolázatlanságára derül fény. A civil társadalom, az úgynevezett civil szféra a magánszféra és a közszféra köztese, vagy másként fogalmazva a magánember és az állam közötti politikai közvetítő rendszer. Ez a fogalom az ókori Rómában, majd a középkorban – ahogy Kende Péter írja – nemhogy nem különbözött, hanem azonos volt a „politikai társadalommal”. A XVIII. században, a felvilágosodás idején a civilség fogalma új elnevezéssel, polgári társadalom néven az abszolutista, rendies állammal összefüggésben és szemben merült fel, majd „másfél évszázadon át Csipkerózsika-álmát aludta”, és csak a szovjet birodalmiság árnyékában ébredt fel – így Magyarországon is –, mint a társadalmi önszerveződés kívánatossága. Azóta beszélünk róla, s a sok beszéd hatására – jegyzi meg a szerző kissé ironikusan – a nyugati demokráciák elemzői meghökkenve észlelték, hogy bizony ők is civil társadalomban élnek –, amit amúgy már észre se vettek, oly magától értetődőnek tekintették a felvilágosodás óta. De míg Európa nyugati felében civil társadalomként az állam politikai arcvonala mögött egy mélyen tagolt hátország van, addig a mi térségeinkben a magánérdekek önszerveződésére történelmileg alig-alig volt lehetőség az elnyomó politikai erőszak miatt. De hiába nyíltak meg a rendszerváltással a demokratikus önszerveződés lehetőségei, s alakult sok tízezer civil szervezet, megmaradt a politikától való érzelmi iszonyodás, egyfajta generális politikaellenesség –, aminek következtében a civil szféra mint politikai közvetítőrendszer a fogalmaink zavarossága miatt irányvesztett és határozatlan. Ezt tapasztalni a civil szervezetek pártoktól való irtózásában is, azaz, hogy politikamentesen szeretnének politikai befolyást nyerni, és ilyen szerepet eljátszani. A szerző nem azt állítja, hogy egy társadalmi probléma megoldása a helyes elmélkedéstől függ, azt viszont igen, hogy, ha zavaros a politikafelfogásunk, ha tisztázatlanok a fogalmaink, akkor céljaink kitűzése és eszközválasztásunk is alighanem csak hányaveti és zavaros lesz. És tapasztalhatjuk, hogy nem csupán a hétköznapi politizálgatásunk zavaros – mert az olyan amilyen – hanem benne a politikai elemzők, de főként a közbeszédben mintaadó politikusok szövegelése is lesújtóan differenciálatlan.

Talán még eklatánsabban mutatkozik ez meg a kollektív identitást, az úgynevezett identitáspolitikát illető zagyva beszédnél, amire második példaként hívnám fel a figyelmet. Kende Péter gyanakvással tekint az identitásfogalom unos-untalan hangoztatására, mert ebben az azonosság és a kapcsolódás jelentése keveredik –, és okoz hibás politikai célkitűzéseket. Véleménye szerint az ember legfeljebb saját magával lehet azonos, kapcsolódni viszont számos társadalmi irányba kapcsolódhat. Az, hogy a személyiséglélektan tudományos és elemző identitásfogalma politikai jelszóvá s adott esetekben intézményes és sajna legtöbb esetben etnikai alapú identitáspolitikai fegyverré lett, sok bajt hoz a fejünkre. Az identitáspolitika ugyanis – már az előíró jellegével kifejtett morális nyomásával is – záródó, számos esetben pedig kényszerközösségeket szül, amelyek erősen korlátozzák az egyén szabadságát. A politikai erőcsoportok által folytatott identitáspolitikák ugyanis sokszor arra futnak ki, hogy például meghatározzák, ki a jó székely, ki a jó román, ki a jó magyar, ki a jó zsidó stb. Erre pedig Kende Péter válasza az, hogy „Én se jó zsidó, se jó magyar nem tudok lenni (de nem is akarok).” A módfelett elterjedt mértékben tapasztalható kollektív identitás-obszesszió – mondhatjuk – támadás lett a

társadalom mint integrált, köztársasági elvű állampolgári közösség ellen és persze egy alkotmányos patriotizmusra épülhető európai közösségiesedés ellen is.

A szerző kollektív identitással kapcsolatos szemlélete konstruktívan bontakozik ki a magyar–zsidó konfliktushalmazt illetően is. Álláspontja szerint a zsidóság Magyarországon elgondolt és egykoron felületében kölcsönösen gyakorolt asszimilációja nem sikerült, és nem is kívánatos, hogy beolvadás-feloldódás formájában ez sikerüljön. Ő a beolvadás helyett „tendenciális egységesülésről” szól. És ez nem csupán csak egyszerű kívánalom, mert – ahogy hangsúlyozza – már a XX. századi magyarországi történelem se írható le ennek a kölcsönös és pozitív egymásra hatásnak a figyelembe vétele nélkül. Ebből az alapállásból következik az is, hogy Kende Péter magyarságra és zsidóságra vonatkozó értekező esszéi nem az antiszemitizmus jelenségére súlyoznak, nem a vészkorszakkal kapcsolatos és a kölcsönös indulatokat kiváltó felelősség méricskéléssel foglalkoznak elsőrendűen, hanem azzal a „tendenciális összeolvadással”, amelyet mindkét részről támogatandónak tart. Kétségtelen persze, hogy az egységesülés felé lépő kulturális és politikai eredmények kölcsönös erőfeszítéseket igényelnek, ami praktikusan azt is jelenti, vagy jelentené, hogy láthatóvá kell tenni, hogy mi hordozza egyik és másik részről is e tendenciákat, és azt is, hogy kik. Joggal rója fel a szerző, hogy kulturálisan vagy közéletileg jelentős személyek esetében lexikonjainkból és kézikönyveinkből hiányzik, ki milyen származású, pedig ez hozzájárulhatna ahhoz, hogy a kölcsönös közeledés-közelítés tudhatóbb legyen. De elég talán a Gerő András Romsics Ignác elleni szerencsétlen kezdeményezésű és hatású támadására emlékezni, ahol még az is Romsics Ignác bűnlajstromának egyik tételévé lett, hogy nagy történészeink esetében egy írásában feljegyezte a kinek-kinek egyéni szocializációjára alighanem hatással levő katolikus, kálvinista vagy zsidó kultúrába való beleszületését, ami szűkebb-tágabb körben valamikor köztudott volt. Az ilyesmi Kende Péter második, fogadott hazájában, amelyhez épp oly erővel kapcsolódik – vállal identitást, ha úgy tetszik –, mint a magyarhoz, ennek a nyilvános ismerete a dolgok természetéhez tartozik. Az persze, hogy egy ilyen eljárás csökkenti vagy növeli-e a csoportos előítéleteket, eleve el nem dönthető – de az áradó identitásdivat idején aligha elkerülhető. A politikai prédikációval és morális neheztelésekkel telített (és ami azzal jár: a mások kirekesztésével átitatott) identitáspolitikák ellenében jobb lenne tudomásul venni, hogy minden lényeges viszonylatunkban pluralitásra vagyunk ítélve.

Harmadikként pedig a Kende Péter munkásságára oly jellemző motívumot, a republikánus szabadelvűségről írottakat szeretném kiemelni mint olyan összefüggést, amely életműve egészét átitatja. A republikánus szabadelvűség első pillantásra persze önellentmondásos szóösszetételnek tetszik, hiszen a közösségelvű köztársaságiasság felületében ellentétes az egyéni szabadságot igenlő és individualizmusra hajló szabadelvűséggel. A republikanizmus és a szabadelvűség szép csengésű szavak ugyan (noha a szabadelvűség szinonímájáról, a liberalizmusról ez most éppen nem mondható), de ha valaki nem csak ismételgeti a köztársaság szót, hanem bele is gondol, hamar feltárul, hogy jelentésében az egyéni szabadság csak másodlagos. A történelmileg alakult republikanizmus eszméjében a köztársaság üdve az elsődleges, és a köztársaságisági erény az egyéni érdek háttérbe szorítását jelenti a közösség oltárán; ez a szó jelentése, a gyakorlatban pedig a politikai érvényesülése. Ehhez képest a modernkori liberalizmus az egyén érdekérvényű törekvéseit és kényszernek érzett közösségeiből való kilépését társadalmi mértékben konstruktívnak, felszabadulásnak, értékesnek és kívánatosnak tételezi. Ezen a formális szembeálláson nincs mit tagadni, és az elvek fundamentalista értelmezői szeretnek is ezen nyargalni. De nem kötelező doktrinernek lenni.

Ahogy a szabadság és egyenlőség doktrinér felfogásában az egyik csak a másik rovására érvényesülhet (ha nő a szabadság, csökken az egyenlőség és fordítva), a nem doktriner gyakorlatban épp az szokott bebizonyosodni, hogy minden belső kollíziójukkal egyetemben a szabadság és egyenlőség csak valamilyen mértékű, de együttes meglétük által érvényesülhetnek (ha nincs szabadság, nincs egyenlőség se, és fordítva is így van). Kende Péter pedig minden lehető vonatkozásban a doktrinérség vitatója. És épp ez mutatkozik meg a republikánus szabadelvűség bemutatásában, avagy a „szabadságelvű demokrácia” értelmezésében. Ez a termékeny ellentmondások által is mozgósított gondolatiság jelenti eszmefuttatásainak belső dinamikáját. És persze a mértéktartás és a méltányosság, amikor (nem egy alkalommal) szabadelvű barátait kénytelen óvni a „túl-liberalizmustól”.

Talán e három fogalom bemutatása elég ahhoz, hogy sejtesse Kende Péter intellektuális stílusát. Amit viszont nem tudok bemutatni, az a karteziánus világosságú gondolatformálás – ahhoz az olvasónak kézbe kell vennie Kende Péter írásait.

Köszönöm az „ismertetőre” való felkérését és üdvözlöm. (Kende Péter: Magyarság, zsidóság, emberiség. Budapest: Pesti Kalligram Kft., 2015, 480 p.)

Gombár Csaba