A kétnemű társadalomban gazdasági-kulturális-társadalmi okok nyomán nők és férfiak különböző előnyök és hátrányok alanyai. Egy humánus társadalom esélyt kínál mindkét nem érvényesülésére, és megoldást keres mindkét nem hátrányainak enyhítésére. A tanulmány arra keres választ, hogy a nemzeti politikákat befolyásolni képes EU (valamint más nemzetközi szervezetek) milyen koncepciót kínálnak a nők és a férfiak társadalmi helyzetének javítására, esélyegyenlőségének megteremtésére, és ez mennyire sikeres a gyakorlatban. Kutatásaim és mindennapi tapasztalatom szerint a látszatra feltérképezett területen kérdések sora megválaszolatlan.

Mainstream nőpolitikának nevezem a nemek esélyegyenlőségének előmozdítását célzó nemzeti kormányok határozatait és a feminista nőmozgalom fő iránymutatását befolyásoló nemzetközi szervezetek (ENSZ, Európai Unió, Európai Parlament, Nemzetközi Munkaügyi Hivatal) megfogalmazott céljait, javaslatait és eszközrendszerét. Megközelítésemben a „mainstream nőpolitika” zsákutca. Mert az esélyegyenlőség értelmezése pontatlan és zavaros. Mert száműzi gondolatrendszeréből a nemek biológiai meghatározottságát. Mert csak a női hátrányok felszámolására érzékenyít. Mert csak a nők egy rétegének érdekvédelmére koncentrál. Mert munkának csak a kereső munkát tekinti. Mert nem hasznosítja a tudomány eredményeit. Mert figyelmen kívül hagyja a piaci mechanizmusok működésének követelményét és hatásait. Mert célmegjelölése a társadalmi összefüggésekből kiragadott. Mert hiányzik a cél-eszköz összhang megteremtése. Mert a célkitűzések teljesülése hiányának nincs semmilyen következménye. Kérdés, hogy mi lehet a nemek társadalmi helyzetének javítását szolgáló politika, ami mögé nők és férfiak tömegei felsorakoznak, felsorakoztathatók, és ami a nemzet érdekét szolgálja?

1. Az esélyegyenlőség zavaros értelmezése

Egyenlőség, esélyegyenlőség, egyenjogúság, csak a felületes szemlélő számára tisztázott fogalmak. Többnyire szinonímaként használják a szakírók és a közvélemény egyaránt. Az Európa Tanács szerint „A nemek egyenjogúsága a köz- és a magánélet minden területén a nemek egyenlő arányú jelenlétét, azonos hatalommal való felruházását, valamint egyenlő részvételét jelenti. A nemi egyenlőség a nemi egyenlőtlenség ellentéte, és nem a nemi különbségé, célja pedig a férfiak és nők maximális társadalmi szerepvállalásának előmozdítása.” (Európa Tanács, 1998, 1.) A definíció sok ellentmondást tartalmaz. Első része a nőkre és a férfiakra egyaránt vonatkozik. E követelmény szerint a férfiak sem egyenjogúak, mert jelenlétük a magánélet némely területén nem egyenlő arányú, nem rendelkeznek azonos hatalommal, és nem vesznek részt egyenlő mértékben a családi feladatokban. Ez azonban nem jelenik meg a férfiak hátrányaként a nemzetközi határozatokban, ajánlásokban. A meghatározás második része pedig csak a társadalmi szerepvállalásban irányozza elő a maximális részvételt. És nem lehet tudni, hogy mit jelent a maximális szerepvállalás. Problémát okoz az egyenlő arányú jelenlét és részvétel követelménye is, ami ellentmond a nemek eltérő fiziológiai adottságainak (nehéz fizikai munkák), és a nemek igényeinek is (pályaorientációs gyakorlat).

Mélyedjünk el kissé az egyenlőség, esélyegyenlőség fogalmában! Értelmezése terén rendkívül sok a zavar mind a szakirodalomban, mind a hétköznapi diskurzusban. Az elmélet már a görög demokráciaértelmezés óta küszködik az egyenlőség fogalom magyarázatával. A megközelítések, publikációk száma felmérhetetlen. Egyenlőséget vagy esélyegyenlőséget kíván a manistream nőpolitika? Hol ezt, hol azt, hol mindkettőt, pedig a két fogalom nem azonos.

Induljunk el az alapoktól! Az egyenlőség talapzata az emberi méltóság tiszteletben tartása – olvasható sok helyen –, amit a magyar alkotmány is tartalmaz¹ csakúgy, mint a törvény előtti egyenlőséget.² Sőt külön megfogalmazza, hogy „A nők és a férfiak egyenjogúak.” Az emberi méltóság és a törvény előtti egyenlőség jól hangzó szlogen, ami a gyakorlatban a többségre nem érvényes. George Orwell mutat rá a lényegre: vannak egyenlőek és egyenlőbbek (Orwell, 2005). Az emberi méltóságot naponta tiporják sárba a bürokrácia különféle útvesztői, a szűkülő forrásokkal rendelkező egészségügyi ellátás, a szolgáltatók packázásai, a bankok sorsokat, életeket sem kímélő hitelezési gyakorlata, a szegények, a hajléktalanok kiszolgáltatottsága, és sorolhatjuk vég nélkül mindennapi megaláztatásainkat. A törvény előtti egyenlőtlenséget látványosan igazolja a parlamenti képviselőkkel és más politikai-kormányzati vezetőkkel szemben alkalmazott kivételes bánásmód az egészségügyben, a közhivatalokban, a rendőrségi igazoltatások stb. terén. Tévedések elkerülése végett: nem csak Magyarországon. A probléma megkerülésére megjelent a magyarázat, hogy az ember pusztán „emberi mivolta” miatt egyenlő, ami nem cáfolja a fentieket, és amit sem az egyes ember, sem a társalom intézményrendszere nem tud kezelni. Az esélyegyenlőségi gyakorlat nem tud mit kezdeni az emberek eltérő biológiai adottságaival és a társadalmi helyzetükből adódó különbségekkel. Anélkül, hogy részletes elemzésbe bocsátkoznék (ami célszerű lenne), felvillantom a fogalom körüli zavarokat.

Az egyenlőség, az esélyegyenlőség, az egyenjogúság különböző fogalmak. A szakirodalom az esélyegyenlőség különböző dimenzióit írja le, mint: jogi, politikai, gazdasági, kulturális alapjavakhoz való hozzáférés stb. Ezzel azonban nem sokra megy a többség. Önmagában az esélyek egyenlőségének ígérete nem garantál sikert, mert az esély lehetőséget kínál, amit vagy beteljesít az egyén, vagy sem. Adhatunk egyenlő esélyeket a különböző adottságokkal, társadalmi háttérrel, akkumulált tőkével rendelkező embereknek, az eredmény különböző lesz. Márpedig az egyén a végeredményben érdekelt. Az emberek évezredes álma nem az esélyek egyenlősége, hanem az eredmény egyenlősége, ami még rásegítéssel sem érhető el a különböző dimenziók mentén strukturált társadalmakban.

A probléma további taglalása céljából különböztessük meg a bemeneti és a kimeneti (eredmény) oldalon elérendő célt. A zavar már abban is megmutatkozik, hogy az egyenlő bánásmódról szóló törvények hol a „bemeneti esélyegyenlőség”, hol a „kimeneti egyenlőség” követelményét fogalmazzák meg, holott a kétfajta szemléletű egyenlőség nem valósítható meg együttesen. Bármelyik oldalon biztosítjuk az esélyegyenlőséget, egyenlőtlenséget teremtünk a másik oldalon. A nemzetközi szervezetek ajánlásaiban hol az egyik, hol a másik, hol mindkét követelmény megjelenik, ami teljesíthetetlen.

Két példával igazolom a felmerülő dilemmát, egyrészt a munka világában, másrészt az oktatásban.

• Amennyiben egyenlő feltételeket teremtünk a munkaerő-felvétel során (bemeneti oldal), különböző eredményekre jutunk a kimeneti oldalon, például a teljesítménybérben (diszkrimináció) az egyének eltérő képessége, szorgalma, törekvése, teljesítménye stb. nyomán. Az azonos feltételek eltérő eredményre vezetnek. Ha eredményegyenlőséget akarunk teremteni, például azonos béreket fizetni, akkor az azonos képességű, szorgalmú, teljesítményű munkavállalókat kell alkalmaznunk, kiesnek a rostán az ennél gyengébben teljesítők (diszkrimináció a bemeneti oldalon).

• A feltételek azonossága az esélyegyenlőség jegyében nem teremt egyenlőséget az iskolákban sem a különböző adottságú tanulók körében, és másfajta egyenlőtlenséget teremt. A kevésbé tehetséges gyerekek szintjén a tehetséges gyerek leépül, nem biztosított képességei kibontakoztatása, tehát esélyei csorbulnak. Melyik réteg esetén van szükség társadalmi segítségre, a feltételek javítására, a megkülönböztető bánásmódra? Mindkét réteg esetében. Szükség van a hátrányos helyzetű rétegek előnyben részesítésére a hátrány mérséklése céljából, hogy élhessenek a mások számára biztosított jogokkal, lehetőségekkel. És szükség van a tehetségek megkülönböztető támogatására is, az egyenlő feltételeknek a képesség kibontakozását korlátozó hatása miatt. Példánkban a tehetséges és hátrányos helyzetben lévő gyerek számára egyaránt szükséges megkülönböztető bánásmód (pozitív diszkrimináció) más-más jelleggel. Ebben a megközelítésben az esélyegyenlőség nem azonos feltételeket, hanem a képességeknek megfelelő érvényesülési lehetőség biztosítását igényli (kommunisztikus elvárás), ami azonban eltérő végeredményre vezet, amit diszkriminációnak tekint a mainstream nőpolitika.

A nemzetközi szakirodalmi kísérletek sem oldják meg a dilemmát. Az egyenlőtlen társadalmi-gazdasági-kulturális feltételek és az esélyegyenlőség követelményének összehangolása céljából a fentiekhez hasonló megfontolásból megkülönböztetik az esélyegyenlőség (equality) és az egyenlő esélyek (equity) fogalmát (URL2). A hivatkozott forrás a vacsoramegosztás példáján mutatja be a két fogalom különbségét. Az esélyegyenlőség (equality) biztosítása a különféle javak egyenlő elosztását feltételezi, a mennyiségi aspektust ragadja meg. A példában a vacsoraasztalnál mindenki (felnőtt és gyermek) ugyanakkora adagot kap. Ez igazságtalan szükségleti szempontból és erőforrás-pazarlással jár. Ha az adagot a gyermek biológiai szükségleteire szabják, akkor a felnőtt szervezete sínyli meg, ha a felnőtt szükségleteire alapozzák, akkor pazarlás, mert a gyermek adagjának egy része kidobásra kerül. Az „equity” az igazságosság jegyében a szükségletek szerinti elosztást jelenti, a minőségi aspektust közvetíti. A példában a felnőttek vacsoraadagja nagyobb, mint a gyermekeké, ami sérti az egyenlőségeszmét (URL2).

Bármelyik oldalról is közelítjük az esélyegyenlőséget vagy egyenlő esélyeket, alapvető értelmezési és gyakorlati problémák kerülnek felszínre a különböző biológiai, gazdasági, társadalmi, kulturális feltételekkel rendelkező emberek között. Mind az egyenlő elosztás, mind a szükségletek szerinti elosztás történelmi kísérlete csődöt mondott. A volt „szocialista” országok nivelláló gyakorlata elbukott, a kommunisztikus eszmék az emberi természet sajátosságaira utaló vitákban és a gyakorlatban véreztek el. Bárhogyan is közelítjük az esélyegyenlőség kérdését, bizonyítható, hogy piacgazdaságokban, társadalmi rétegződésre épülő rendszerekben sem az egyenlőség, sem az esélyegyenlőség nem valósítható meg, legfeljebb mérsékelhetők a távolságok a társadalom tagjai között. Nem küszöbölhető ki a diszkrimináció, mert valamelyik oldalon szükségszerűen megjelenik.

A nemek közötti egyenlőség mérésére (eredményszemléletben) különböző mutatókat alkalmaznak a szakirodalomban. Általában a foglalkoztatottság szintjét, a munkaerő-piaci szegregációt és a bérkülönbségeket használják, hol külön-külön, hol együttesen. Catherine Hakim (2011) bizonyítja, hogy egyik mutató sem alkalmas az egyenlőség mérésére. A legkülönbözőbb szegregációs szintek mellett lehet magas vagy alacsony a bérrés, a foglalkoztatás bővítése nemhogy csökkentené, hanem növeli a szegregációt. A foglalkoztatás növelése és a szegregáció csökkentése egymásnak ellentmondó célkitűzés – szerinte. Az Eurobarometer felmérésében³ az Európai Unió huszonhét tagállamában a bérkülönbségeket tekintik a legtöbben (38%) a legfontosabb egyenlőtlenségi mutatónak, Magyarországon némileg kevesebben (36%). A bérolló jelentős a nők rovására. Az Eurostat szerint az Unió átlagában 2014-ben 16,1% volt. A megkérdezettek egyharmada szerint (30% – Magyarországon 26%) a válság növelte a nők bérhátrányát, és nehezítette a munka és a magánélet összehangolását (European Parliament, 2013, 6, 9.).

A nemek közötti esélyegyenlőség mérésére a World Economic Forum 2013-ban publikált anyaga négy mutatóból álló esélyegyenlőségi indexet használt, és ennek alapján sorolta be az országokat. A felvételben 136 ország szerepelt. Az index változóinak négy csoportjában: gazdasági részvétel és lehetőségek, képzési hozzáférés, egészség és túlélési esélyek, politikai felhatalmazás tizennégy indikátorral közelítették a nemek esélyegyenlőségét (World Economic Forum, 2013, 6.). Az index értelmezési tartománya 0-tól (nincs egyenlőség) 1-ig (teljes egyenlőség) terjed. A legmagasabb indexszel (0,8 feletti értékkel) jelenleg is a skandináv államok rendelkeznek (Izland – 0,8731, Finnország – 0,8421, Norvégia – 0,8417, Svédország – 0,8129). Hazánk a 87. helyen szerepel. Jemen foglalja el az utolsó helyet (0,6742) (World Economic Forum, 2013, 8.). Országunk helyezése 2000 óta folyamatosan romlott. A csökkenés 2006-hoz képest jelentős, az 55. helyről a 87. helyre csúsztunk le, miközben az esélyegyenlőségi index némileg emelkedett. A relatív romlást a nők politikai hatalomban való gyenge részvétele okozza. A képzési hozzáférés és az egészségi helyzet terén kedvező a helyezésünk, és nem történt jelentős változás az elmúlt évtizedben.

2. Az érdekek és eszközök birtoklása
közötti aszimmetria

Bizonyítás nélkül is belátható, hogy az uralkodó osztály soha nem akart privilégiumai helyett egyenlőséget. Csak a nincsteleneket lehet az egyenlőség ígéretével manipulálni. Az egyenlőség eszméje az elnyomottak vágyálma, és az őket eszközként használó mozgalmak jelszava. A francia forradalom és a kommunista rendszerek egyaránt alapvető eszmeként hirdették az egyenlőséget, ez utóbbi egalitariánus rendszer megvalósítását ígérte, s annak torz gyakorlatának kiépítését kísérelte meg, sikertelenül.

Miközben az egyenlőség/esélyegyenlőség megteremtése az elesettek igénye, a megvalósításhoz szükséges eszközöket (hatalom, pénz, infrastruktúra) a hierarchia csúcsán lévők birtokolják, akiknek nem érdeke ennek megteremtése. Önmagában az érdekek és a rendelkezésre álló eszközök aszimmetriája megmagyarázza, hogy miért nem sikerül lényegesen előrelépni az esélyegyenlőség, közöttük a nemek esélyegyenlőségének megteremtésében. Akár be is fejezhetnénk gondolatmenetünket. Ilyen körülmények között az esélyegyenlőség ígérete a hatalmi játszma eszköze, az esélytelenek manipulálására alkalmas ideológia.

3. A nemek biológiai meghatározottságának eliminálása

Az egyén biológiai, pszichikai, társadalmi lény. Létének három dimenziója egymással kölcsönhatásban határozza meg konkrét megnyilvánulásait, igényeit, motivációit. A viszonylag stabil biológiai, pszichikai adottságokkal rendelkező ember kerül különböző társadalmi viszonyok közé, melyekben eltérő formában és mértékben élheti meg biológiai és pszichikai lényét.
A mainstream nőpolitika a nemek közötti biológiai különbségeket lényegtelennek tartja, célja, hogy a nők pontosan azt végezhessék, mint a férfiak. Lehessenek katonák, rendőrök, politikusok. Mindazok, amik hatalmat biztosítanak számukra. Nem tülekednek a bányász és más nehéz fizikai, kellemetlen körülmények között végzett munkák felé. Követelik, hogy a férfiak a szülés kivételével vegyék ki a részüket minden gyermekgondozási és háztartási tevékenységből. A szoptatás céljából sem fontos már az anyai jelenlét – mondják –, hiszen cumisüvegből lehet tápszerrel etetni a csecsemőt, amit a férfiak is meg tudnak csinálni. Nem veszik figyelembe azokat a vizsgálati eredményeket, melyek szerint az anyatejes táplálás létfontosságú a csecsemő fizikai, lelki egészsége, érzelmi biztonsága szempontjából. És az anyai jelenlét is. Ellenzik a biológiailag is meghatározott hagyományos nemek szerinti munkamegosztást, a hagyományos nemi szerepeket. Kiveszik a babát a kislányok kezéből, puskával, autóval helyettesítik, s mindezt az esélyegyenlőség jegyében. Jóllehet ezek a játékok alapvető fontosságúak a felnőtt (apai, anyai) szerepek elsajátításához, begyakorlásához.

A biológiai korlátok nem bonthatóak le káros következmények nélkül, és a „nemtelen lét” nem járul hozzá az egyének boldogulásához. Higgyünk Evelyn Sullerot-nak, a híres francia szociológusnak, aki szerint: „A nő igenis nőnek születik, a férfiétól eltérő, beprogramozott fizikai sorssal, és az e különbségekhez kapcsolódó összes pszichológiai és társadalmi következménnyel.” (Sullerot, 1983. 31.)

4. A női hátrányok kizárólagossága

A nemek biológiai meghatározottságát a mainstream nőpolitika nem tudja kezelni. Bevezeti a gender, a társadalmi nem fogalmát, ezzel azonban nem oldotta meg a nemek helyzetének valósághű elemzését. Már a gender-definíciók is rendkívül sokfélék. A kutatók és mozgalmi képviselők jelentős hányada a gendert mint a biológiai alapoktól elvonatkoztatott társadalmi meghatározottságot jelenítik meg, vagy a nők szinonimájaként használják (Scott, 2011). Közelebb visz a megismeréshez a gendernek a nemek egymásra vonatkoztatott megközelítése vagy társadalmi kapcsolatokként történő leírása. De bárhogy is definiálják a gender fogalmat, a mainstream nőpolitika azt főként a nőkre alkalmazza.

A mainstream genderpolitika kizárólag vagy túlnyomó részben a nők hátrányával foglalkozik, annak felszámolására törekszik, az esélyegyenlőség követelményét kizárólagosan vagy főként a nőkre értelmezi.⁴ Nincs nemzetközi ajánlás a férfiak elleni diszkrimináció mindennemű formájának megszűntetéséről, holott a nőkre van (CEDAW⁵). Ezzel az egymásra utalt nemeket szembeállítja egymással, együttműködés helyett a rivalizálás kultúráját teremti meg.

Nők és férfiak társadalmi szerepei, helyzete, elhelyezkedése a társadalmi hierarchiában különböző, ebből következően érdekeik és értékeik is eltérőek. A nemek társadalmi-gazdasági helyzetének mindenkori jellemzőit az adott ország történelmi tradíciói, demokratikus hagyományai, kulturális karaktere, gazdasági fejlettsége, társadalmi munkamegosztásának gyakorlata, a munkák piaci/munkaerő-piaci értékelése és a mindezekkel összefüggő nemi szerepek határozzák meg. A munkamegosztás változó rendszere különböző előnyöket kínál nők és férfiak számára, és eltérő hátrányok talaja. Vannak területek, ahol a nők vannak hátrányban, és vannak, ahol a férfiak – az összehasonlítás kézenfekvő alapja mindig a másik nem. Biológiai és társadalmi okok nyomán minden „nőkérdés” egyben „férfikérdés” is, a nőkérdés hátterében mindig ott felesel a férfi és fordítva, írtam sok évvel ezelőtt. A nőemancipáció az általános emberi emancipáció része, amely magában foglalja a férfiak hátrányainak felismerését és felszámolásának szándékát is.

A férfiak hozzáférése hangsúlyosabb a politikai és gazdasági hatalmi pozíciókhoz. A hierarchia magasabb szintjeit a férfiak birtokolják a politikában és a gazdaságban egyaránt. Munkájuk anyagi-erkölcsi elismerése a nőkénél kedvezőbb. Foglalkoztatási esélyük a nőkénél jobb, de könnyebben válnak munkanélkülivé, és nehezebben viselik. Társadalmi szerepeik kiteljesítése és megélése konfliktusok és stressz forrása. Az egyedülálló férfiak szegényebbek, mint a nők.⁶ A családos férfiak válás esetén esélytelenek a gyermekelhelyezés tekintetében, és ezzel együtt a közös lakás megtartásában, ami hajléktalansághoz vezethet. Az életesélyek szempontjából kedvezőtlenebb helyzetben vannak. A férfiak születéskor várható átlagos élettartama lényegesen rövidebb, mint a nőké. Egészségi állapotuk rosszabb. Már csak a „nővédelem” szempontjából is célszerű szem előtt tartani, hogy a férfiak helyzetének romlása is a nőkre üt vissza, a családfő talajvesztése a nőkre hárít nagy terheket. A munkanélküliség és betegség miatt szerepet vesztett – olykor alkoholizmusba menekülő – férfi helyett a nő tartja össze a családot, és gazdálkodik a gyakran a fizikai lét újratermeléséhez sem elegendő jövedelemmel.

Családi szinten a hatalomforrások megosztása terén a férfiak a pénz hatalmát birtokolják mint családfenntartók, és mint – általában – a magasabb jövedelemmel rendelkezők. Egyre gyakoribb azonban, főként a férfiak magasabb szintű munkanélkülisége mellett, hogy a nő keres többet a családban, vagy ő az egyetlen kereső (ami a hagyományos szerepmegosztás felborulása miatt veszélyeket is teremt). A férfiak vállalnak többet a kereső munka terén, magasabb órateljesítménnyel, nehezebb munkakörülmények között. A háztartás nem nyújt számukra társadalmilag elfogadott munkateret, ezért is tűrik nehezebben a munkanélküliséget. Családi védőhálóban nem részesülnek, a külvilági stresszt a gyermekgondozás lelki gazdagsága nem kompenzálja.

A nők férfiaknál kedvezőtlenebb érdekérvényesítő képessége a munkaerőpiacon jut érvényre. Mindazt, ami érték az áruviszonyok közepette, a férfiaknál kisebb mértékben birtokolják: intézményi hatalmi pozíciók, kereső munka, fizetés. Munkájuk tekintélyes részét a háztartás kereteiben fejtik ki, amit a társadalom sem anyagi, sem erkölcsi formában nem honorál. Vagy csak társadalmi fontosságához mérten aránytalan mértékben a családtámogatási rendszerek keretében. A szellem fejlesztése tekintetében a nők ma már előnyösebb helyzetben vannak, iskolázottságuk szintje a férfiakénál magasabb. Képességeik hasznosítása a kereső szférában azonban a férfiakénál korlátozottabb.

A nők a gyermekvállalás és a szex hatalmával rendelkeznek. A családon belüli – férfiaknál kedvezőbb – pozíciójuk hatalmi forrásaik érvényesítése, nyílt és látens hatalomgyakorlásuk következménye. A családon belüli hagyományos háztartási és családgondozási feladatok megosztása tekintetében munkaórákban mérve a nők vállalnak többet. Kérdés, hogy milyen kritérium mentén értékelhető a családon belüli munkamegosztás demokratizmusa? Csakis a családi szereplők konszenzusa alapján. Nem egyformaságként, nem munkaórákban mért egyezőségként, hanem a képességeknek, készségeknek, igényeknek, megállapodásnak megfelelő elosztásként. Ami a családban részt vevők hatalmi viszonyain, szokásain vagy konszenzusán alapulva érvényesül, vagy sérül. Amihez nem sok köze van a külvilágnak. Vannak családok, ahol a férfiak főznek, és a nők szerelnek. És nem patriarchális vagy matriarchális elnyomás miatt, hanem mert erre képesek, ehhez van kedvük, ebben állapodtak meg, így jó mindkét félnek, így működik a kapcsolat.

Az apák kiszorulása-kiszorítása a családi feladatokból a férfiaknak sem kedvező, de főként nem a gyermekeknek. Kutatások igazolják, hogy az apák jelenléte a családban a gyermek/ek érzelmi fejlődése szempontjából nem nélkülözhető. Léder László pszichológus idézte az Apátlan Amerika című könyvet (1995), amelyben a szerző kimutatta, hogy a bűnözés, a különböző pszichés betegségek rizikója többszörös azoknál, akik apátlan társadalomban nőnek fel. A gyermekek egészséges fejlődéséhez szükség van az anyai és az apai mintára egyaránt. Léder vitatja azt a felfogást, miszerint az anya a megengedő, a szeretetteljes, az apa a fegyelmező (Ranschburg Jenő). Szerinte mindkét szülőnek szeretetet is kell adnia és szabályoznia is kell. Fontos, hogy az apa minőségi időt töltsön a gyermekkel, aki a játékosságot képviseli, hogy a gyermek kommunikációt, empátiát, érzelmi kontrollt tanuljon (URL3).

A feminizmus – főként annak radikális áramlata – a nők esélyegyenlősége követelésének jegyében bizonyos területeken férfi érdekeket sért. Ez nem maradhatott visszhang nélkül. A reakciók két irányban teljesedtek ki: a férfitudományok (men’s studies),⁷ és az antifeminista mozgalom kifejlődésének engedtek teret. Az ellenállás gyakran latens módon jut kifejezésre, abban, hogy a férfiak nem támogatják a női esélyegyenlőség ügyét, nem működnek partnerként közre a női esélyegyenlőség korlátainak lebontásában. Ezért rendkívül időszerűek és hasznosak a két nem együttműködését segítő kezdeményezések.

A férfitudomány (men’s studies) a kilencvenes évek közepén tette meg kezdeti bizonytalankodó lépéseit. Peking volt az első a női világkonferenciák sorában, ahol a férfiak önálló munkacsoportot szerveztek. Az első férfi világkonferenciának pedig Ausztrália adott otthont 1996-ban. Azóta semmi hír a fejleményekről. Az antifeminista mozgalom a legkülönbözőbb helyeken és formákban, változó erőséggel és hangerővel jut felszínre, ma még kevésbé szervezett. A hetvenes években Hernádi Miklós a férfiak gyermekelhelyezési jogáért szállt síkra, az „anyaszívű apák” érdekvédelmi szervezeteként létrehozta az Elvált Apák Egyesületét.⁸ Bíró Dávid (1982) nagy vitát kiváltó cikkében a férfihalandóságot a domináns nők térnyerésére vezette vissza.⁹ 2011. októberben indult az internetes Férfihang antifeminista férfimagazin. Csuzi Attila ötletgazda lapindító elgondolása szerint a magazin olyan író-olvasó közösségé formálódó portállá válhat, amely a férfitársadalmat érintő és érdeklő társadalmi problémákról és szórakoztató kérdésekről szól. Megfogalmazásában: „nem csak arról kellene szót ejtenünk, hogy miért érezhetik magukat rosszul a férfiak a feministák szájíze szerinti társadalomban, hanem” a férfiakat foglalkoztató kérdésekről, a férfiak „családi, jogi, mentálhigiénés, szexuális és életmódproblémáinak” megoldásáról. A lapban való közlés egyetlen feltétele „az alapjaiban férfiközpontú, avagy férfi-pozitív gondolkodásmód.” (Csuzi, 2011)

5. A nők homogén tömegként való kezelése

A mainstream nőpolitika a nőket homogén tömegként kezeli. Pedig a nők társadalma sem homogén, hanem számtalan dimenzió mentén strukturált, az egyes nőrétegek érdekei jelentősen különböznek. A magasan képzett nők például inkább vállalnak sorsközösséget hasonlóan képzett férfiakkal, semmint perifériára sodródott, írástudatlan nőkkel. Kérdés: megfogalmazható-e olyan közös érdek, amely köré a nők egységesen felsorakozhatnak? A válasz a közös női sorsban keresendő. A közös sors a biológiai létük és az ebből fakadó jellemzők. A női érdekek közös halmaza ebben a szférában fogalmazható meg. Ezért találnak jobban egymásra a különböző társadalmi helyzetű nők a testükkel való rendelkezés, és az anyaság különböző kérdéseiben. Közös sors még az azonos társadalmi-foglalkozási csoporton belüli hátrányos társadalmi helyzet a jobb pozícióban levőkhöz (férfiakhoz) viszonyítva. Az eltérő társadalmi réteghez tartozás azonban megosztja a nőtársadalmat, és kérdés, hogy mennyire tudnak azonosulni, mennyire szolidárisak nőtársaik őket nem, vagy másként érintő problémáival.

A nőket a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyüknek és szerepüknek megfelelően három karriertípusba sorolom. Mindhárom formának vannak előnyei és hátrányai.

• A „családi karrier” a családgondozásra, háztartásra berendezkedett nők munkatapasztalatainak sorával jellemezhető. A politikai hatalomban való részvétel iránt ritkán támasztanak igényt.

• A „munkaerő-piaci karrier” elsődlegességét preferáló karrier esetében a kereső munka kap prioritást az egyéni életpálya teljes hosszán. A szülést követően az e karriert választó nők nem, vagy rövid ideig veszik igénybe a fizetett gyermekgondozási rendszereket. Körükben találhatók nagyobb arányban azok a nők, akik karrierjüket a politikában képzelik el kiteljesíteni.

• A „kettős kötődésű” karrier a családi karriert és a munkaerő-piaci karriert egyaránt preferáló nőket jellemzi. Ők a kereső munka és a családi feladatok párhuzamos teljesítését tekintik életpályacélnak. A kétfajta feladat fontossága társadalmi-foglalkozási rétegenként eltérő. A kettős szerep összehangolása munkaköri feladatoktól függően különböző nehézséget okoz, ezért vállalják szívesen az e réteghez tartozó nők a kötetlen vagy rugalmas munkaidőt, a hosszú nyári szabadságot. Felsőfokú végzettséggel rendelkező képviselőik egy része politikai pozíciót vállal, gyakran a gyermek/ek felnevelését követően. Ha kisgyermekük van, különösen nehéz feladat elé állítja őket a politikai pozíció korlátlan idő- és feladatéhsége.

Vizsgálataim szerint e három karriertípus jelen van a gazdasági fejlettség minden szintjén és az ipari forradalmak korától kezdve a történelmi fejlődés minden fázisában, a társadalmi berendezkedéstől függetlenül. A három karriertípus jelenléte és súlya, az egyes típusokhoz tartozó nők aránya és annak változása történelmi korok, a gazdasági fejlettség különböző szakaszai, és az iskolázottság különböző szintjei szerint eltérő. Az egyes típusokhoz tartozó nők aránya jól jellemzi az adott országban a nők társadalmi helyzetének egyik fontos vetületét: a kereső munkához való viszonyt.¹⁰ A társadalmi-gazdasági fejlődéssel párhuzamosan

a „kettős kötődésű” karrierpályát választó, vagy arra kényszerülő nők aránya minden országban emelkedik. Magyarországon az egykeresős családmodell az anyagi létfeltételek szempontjából életképtelen, szűk körre jellemző.

Hasonló következtetésre jut Catherine Hakim (2011), aki hat ország¹¹ 1998–2005 közötti időszakra végzett felmérésére alapozva elemzi a háromféle karriertípus (családorientált, adaptív, munkaorientált) nemek szerinti különbségeit. Ahol rendelkezésre álltak a nemek szerinti adatok, ott egyértelműen igazolt a gyakorlatból ismert jelenség, hogy a férfiak között lényegesen magasabb a munkaorientált karriertípus, mint a nők körében. (Evidencia, ami a nemek társadalmi szerepeiből következik.) A szórványos adatokból az is kiderül, hogy a részmunkaidőben dolgozó nők körében magasabb az adaptív karriert követők, és alacsonyabb a munkaorientált karrierben gondolkodók aránya, mint a teljes munkaidőben dolgozó nők soraiban.

Mindhárom karrierformának vannak előnyei és hátrányai. A „családi karrierre” berendezkedett nők számára előnyt jelent, hogy az otthon falai védelmet nyújtanak a versenyszféra követelményeitől, stresszeitől. Időkorlát nem nehezíti a családgondozási-háztartási feladatok ellátását. Hátránya a gyenge társadalmi elismerés és az önálló jövedelem hiányával összefüggő kiszolgáltatottság, amelyről a hatvanas–hetvenes években sokat cikkezett a szépirodalom és a szakirodalom. Evidencia, hogy a társadalom perifériájára sodródás, a szegények közé kerülés esélye a kereső munkával nem rendelkezők soraiban a legnagyobb, főként, ha gyermekek eltartásáról is gondoskodik a család. A fogyasztói társadalomban, ahol a pénz „szentség”, ahol a létfenntartás kényszerén túl mindent, beleértve az emberi kapcsolatokat is, átsző a pénz mindenhatósága, ennek a karriernek kicsi a társadalmi presztízse.

A munkaerő-piaci kirekesztettség az információs társadalomban különösen nagy veszélyt jelent, ahol a megszerzett ismeretek elavulása a korábbiaknál gyorsabb, ahol a társadalmi integrációhoz szükséges új ismeretek rohamosan bővülnek. A háztartásbeliek újratermelődésével fel kell figyelni az új-régi jelenségre: az egyedül maradt, a társadalmi-munkaerő-piaci integrációra nem képes, megélhetési forrással, nyugdíjjal nem rendelkező nők veszélyeztetettségére. A csökkenő állami gondoskodás és a másokért felelősséget nem vállaló hedonista életvezetés miatt e réteg magára maradása és ellehetetlenülésének veszélye ma nagyobb, mint a korábbi évtizedekben.

A „munkaerő-piaci karrierre” berendezkedett nők számára előnyt kínál az önálló (gyakran átlagot meghaladó) jövedelem, a munka nyújtotta belső jutalom, az önmegvalósítás lehetősége, az előmenetel a szakértői és vezetői ranglétrán, a társadalmi kapcsolatok széles köre, a presztízsszimbólumok birtoklása. Hátránya kedvezőtlen munkaerő-piaci viszonyok mellett az elhelyezkedési nehézségek, a munkanélküliség fenyegetettsége, a munka túlhajtásának kedvezőtlen következményei (munkaalkoholizmus, stressz, kiégés). A munkaerő-piaci karriert választó gyermekes nők esetében gondot jelent a családi szerep zavartalan ellátása. Esetükben a hatékony társadalmi integráció feltétele a gyermekelhelyezés megoldása magán jelleggel vagy intézményi keretekben.

A „kettős kötődésű karrier” előnye az előbbi két karrierút egyoldalúságának feloldása, mivel a nők mindkét szerepe iránti igényt kielégíti. A karrierstratégia előnye a szerepek közötti váltás lehetősége. A munkanélküliségi fenyegetettség nem annyira erőteljes, mint a kizárólag kereső munkára építő nők vagy a férfiak esetében. A munkanélküliség ellen biztonságos hátteret nyújtanak a családi-háztartási keretek. A „kettős kötődésű karriert” választó nők többségére a munkahelyi karrier megszakítottsága jellemző. A családos nők rövidebb-hosszabb ideig felfüggesztik vagy véglegesen feladják munkahelyi életpályájukat a gyermekszülés, gyermekgondozás miatt. A munkahelyi életpálya folytonosságának hiánya korlátozza a nők előmenetelét, és hozzájárul a keresetkülönbség állandósulásához. A hagyományos kétmaximumpontos női karriermodell¹² mellett jelen van az egyes életszakaszokat átfedő modell, a patchwork foglalkoztatás, amelyre a kiskori gyermekgondozás mellett párhuzamosan végzett keresőmunka jellemző. Erre nálunk példát a gyermekgondozás melletti munkavállalás kínál (a gyermek egyéves korát követően).

A „kettős kötődésű karrierű” nők esetében a karrier és a családi teendők összehangolása az életpálya menedzselésének legkritikusabb eleme. Az e csoportba tartozó nők a kereső munka és az otthoni feladatok összehangolását művészi fokon végzik. A kettős kötődésű karrier örök dilemmája a túlterheltség, a kevés szabadidő, ezzel összefüggésben, a képzésben való részvétel, a kapcsolatépítés korlátozottsága, amely az élethosszig tartó képzés követelménye közepette a szakmai lemaradás veszélyével jár. Főként a kisgyermek nevelésének követelménye ütközik a kereső munkával, amely sokszor a munkahelyi karrier átmeneti vagy végleges feladását eredményezi. A kereső munka megszakításával e réteg jelentős része átmenetileg vagy véglegesen a szegények közé kerül. Hogy sikerül-e kiemelkedniük a szegénységből, az a munkaerő-piaci reintegráció esélyétől függ. Újabb tendencia – amely elsőként az Egyesült Államokban jelent meg –, hogy a kettős kötődésű karrierre igényt tartó, magasan képzett nők időben előbbre hozzák a munkahelyi karriert, majd ezt követően alapítanak családot és szülnek gyermeke/ke/t, sokszor a szülőképes kor végső határán. Ez a változás is hozzájárul a termékenységi ráta csökkenéséhez.

A kettős kötődésű karriert vállaló nők másik nagy kockázata a munkaerő-piaci reintegráció nehézsége. A munkaerő-piacról rövidebb-hosszabb időre kiszorulók visszakerülési esélye az információs társadalomban rosszabb, mint korábban volt. Az újbóli munkavállalás során a nők veszítenek munkaerő-piaci pozíciójukból. A negyven-negyvenöt éven felüli nők érdekérvényesítési esélye és munkaerő-piaci pozíciója egyébként is gyenge, és elhelyezkedésük még akkor is majdnem lehetetlen, ha folyamatos munkaviszony mellett veszítik el állásukat. Lényegesen nehezebb a munkaerő-piacról hosszabb időre kivált nők reintegrációja, vagy azok integrációja, akiknek soha nem volt állásuk. A tíz–tizenöt évre a háztartás szervezésére, családgondozásra berendezkedett nők reintegrációs kockázatát növeli, hogy megszerzett ismereteik elavulnak.

6. A kereső nők érdekvédelmének prioritása

A nők különböző társadalmi csoportjainak érdekei nem kapnak azonos hangsúlyt a mainstream nőpolitikában. A foglalkoztatás bővítése, a kereső nők érdekvédelme szinte kizárólagos. A női foglalkoztatás növelésének igénye makrogazdasági követelményekből ered, az egyéni érdeket szolgáló „választási szabadság” a különféle munkaerő-értékesítési stratégiák között nem valósul meg, de még napirendre sem kerül. A felszín mögé tekintve, joggal vélelmezhető, hogy a foglalkoztatás bővítése nem kizárólag, sőt nem is elsődlegesen a nők érdekeit szolgálja, semmint a munkaerő-piaci követelményeknek tesz eleget, a szűkülő nyugdíjkasszához járul hozzá.

Szűk körű a munka értelmezése, kizárólag a kereső munkát tekintik munkának, jóllehet a munka agy, ideg, izom összehangolt tevékenysége. Mint ilyen, a háztartási munka is munka a javából. Sőt olyan szervezési, tervezési tevékenységet tartalmaz, ami a nőket munkaerő-piaci tevékenységük eredményes végzésére készíti fel. A háztartás ellátását, a gyermekgondozást végző nők és férfiak hatalmas mennyiségű munkát végeznek, számítások szerint (pontatlanul, de a nagyságrendet érzékeltetően) az iparban kifejtett munkaóráknak megfelelő mennyiséget. A mainstream nőpolitikai megközelítés szerint azonban csak a kereső nő dolgozik. A különböző felmérésekben (a Központi Statisztikai Hivatal felméréseiben is) akként teszik fel a kérdést a nőknek (csak a nőknek), hogy dolgozna-e ha megtehetné, hogy nem vállal munkát?
A kereső munkát, az önálló keresetet nélkülöző, a háztartásra berendezkedett nők helyzete legalább annyi figyelmet érdemelne, mint a kereső nőké. A háztartási-gyermeknevelési feladatokat ellátó nők érdekvédelmének elhanyagolása a mainstream nőpolitika vétke. A társadalom számára legfontosabb tevékenység folyik a családi-háztartási keretek között, a jövő generációk fizikai, szellemi állapota formálódik itt. Szűkebb látókörű megközelítéssel is belátható e terep fontossága, ahol a jelen generációk tagjainak jövőbeli eltartói készülnek fel a munkaerő-piaci karrierre. Az anyai szerep trónfosztása, és nem kellő megbecsülése hozzájárul kedvezőtlen népesedési viszonyainkhoz. A jelenlegi kormány a családot stratégiája prioritásai között kezeli, aminek kedvező hatásai kezdenek kibontakozni.

A háztartási és családgondozási feladatokból a nők még napjainkban is nagyobb arányban veszik ki részüket, mint a férfiak.¹³ Nem a hagyományos szerepmegosztás továbbélése a probléma, mint azt a mainstream nőpolitika hangsúlyozza, hanem az otthoni feladatok ellátásának megkönnyítéséhez rendelkezésre álló társadalmi feltételek elégtelensége. A családon belüli munkamegosztást ugyanis a családokra célszerű bízni. A családi feladatok ellátásának megkönnyítése pedig a társadalomra is ró kötelezettséget, függetlenül, hogy a feladatot a nő vagy a férfi látja el. A családi feladatok jó színvonalú ellátása a munkaerő/népesség fizikai és szellemi újratermelésében ugyanis nem magán-, hanem közügy. A kettős feladat összehangolásához (akár nő, akár férfi a címzett) szükséges feltételekről gyakran és hosszan értekezik a mainstream nőpolitika, anélkül, hogy hathatós intézkedések megtételét kényszerítené ki a kormányoktól. Célokat fogalmaz meg, amelyek végrehajtásához nincsenek meg a szükséges anyagi feltételek (például gyermekintézményi hálózat fejlesztése – főként a vidéki településeken). Magyarországon a rendszerváltás az ígéretek ellenére nem hozta meg azt az anyagi felemelkedést (sőt, a szegénység mélységeibe taszított jelentős tömegeket!), hogy a családok támogatása a szükséges mértéket elérné. A jelenlegi magyar kormány családtámogatási intézkedései elismerésre méltóak, de az évek óta felhalmozott hiányosságokat nem képes áthidalni, a rászabadított válságok, erőforrás-kivonás, illegális bevándorlás erőforrás-elszívó hatásait nem tudja kompenzálni.

7. A tudományos eredmények negligálása

A mainstream nőpolitika olyan követeléseket is megfogalmaz, amelyek valóságtartalmát, tényszerűségét tudományos kutatások cáfolják. Ilyen követelmény a munkaerő-piaci szegregáció csökkentésének, netán megszüntetésének, a sztereotípiák felszámolásának, a nemi szerepek közelítésének igénye, az egyenlő értékű munka fogalmának alkalmazása.

A munkaerő-piaci szegregáció csökkentésének igénye a nemek eltérő biológiai adottságai miatt és piacgazdasági körülmények közepette irreális elvárás. Nők és férfiak foglalkozási koncentrációja a világon mindenütt jelentős, és erőteljes pályaorientáció, valamint ösztönzés mellett is a nők és férfiak többsége előnyben részesíti a saját nemet tömörítő foglalkozásokat. A társadalom munkaképességének optimális hasznosítása azt feltételezi, hogy nők és férfiak foglalkoztatása képességeik, fiziológiai adottságaik figyelembevételével történjék. Mivel nők és férfiak képességei, adottságai különböznek egymástól, a nemek szerinti foglalkozási elkülönülés a kétnemű társadalom természetes következménye. A nők a tisztább, a kedvezőbb munkakörülményeket nyújtó foglalkozásokat választják. Nem akarnak bányászok vagy ólomöntők lenni. A kialakult foglalkozási struktúra a nők számára fiziológiai adottságaik és elvárásaik szempontjából kedvező. Nincs akadálya annak, hogy valaki a „hagyományosan nőiesnek vagy férfiasnak” vélt foglalkozástól eltérő pályát válasszon. Nem az a probléma, hogy az egyes ágazatokban/foglalkozásokban nők vagy férfiak dolgoznak, hanem az, hogy a munkaerő-piaci mechanizmusok értékítélete szerint társadalmi hátránnyá formálhatók egyes (főként női) foglalkozások. A munkaerő-piac működése nyomán a nők által tömegesen végzett tevékenységek ugyanis leértékelődnek, és fordítva: azok a foglalkozások nyílnak meg a nők tömeges beáramlása előtt, amelyek – egymással összefüggő technikai, gazdasági, társadalmi okok következményeként – leértékelődnek (kontraszelektív mechanizmus).

A foglalkozási elkülönülést a munkaerőpiac működési mechanizmusai tartják fenn, amit a szocializáció folyamata átörökít és megerősít. A nőket nagyobb arányban foglalkoztató – feminizált – foglalkozások úgy hatolnak be a társadalom tudatába és rögzülnek, mint eleve nőinek rendelt foglalkozások. Janne Tienari ezt a jelenséget önmagát beteljesítő folyamatnak nevezi (Tienari, 1999, 16.). A szocializáció közvetíti és újratermeli a munkamegosztás során rögzült értékeket, amit a gyakorlatban a lányok pályairányultsága valósít meg. Hazai és nemzetközi tapasztalatok szerint többségük – még erőteljes propaganda és pályairányítás ellenére is¹⁴ – hagyományosan nőinek ítélt foglalkozást választ. Ehhez van kedve, ezt csinálja szívese/bbe/n.

Az ágazatok, foglalkozások elnőiesedése fokozatosan bontakozik ki, a folyamat csupán történelmi távlatokban ragadható meg. Iránya a rendszerváltásig visszafordíthatatlan tendenciaként hatott, mivel a férfiak visszaáramlására a feminizált ágazatokba nem kínált példát a foglalkoztatás eddigi története. A nemek szerinti szegregáció merev folyamat, a reszegregáció még erőteljes szerkezetátalakulás esetén sem következik be (Tienari, 1999, 15). Ebből a szempontból is egyedülálló jelenség tanúi lehetünk az átalakuló kelet- és közép-európai országokban. A rendszerváltást követően a piacgazdaság kiépülésével, a piaci mechanizmusok térnyerésével, az elnőiesedett foglalkozások, szakmák (pénzügyek, számvitel) iránt keletkezett nagy munkaerő-kereslet nyomán ezek a foglalkozások felértékelődtek. A kedvezőbb kereseti viszonyok, a foglalkozások javuló presztízse megmozdította a mobil férfi munkaerőt, s megkezdődött a férfiak visszaáramlása ezekbe a foglalkozásokba. A korábban érvényes kontraszelekcióval ellentétes kumulatív folyamat vette kezdetét. A foglalkozás kereseti és presztízs feltételeinek javulásával a férfiak beáramlása felgyorsult. A pályára lépés nehézségei a nők számára erősödtek, a foglalkozások nők előtti zártsága fokozódott, kiszorultak a korábban e szférákban vezető pozíciót betöltő nők. A jelenség ma már a fejlett piacgazdaságokban is megfigyelhető. Amerikai elemzés szerint a férfiak növekvő arányban lépnek be a korábban nők által uralt foglalkozásokba (oktatás, gondozás), az állások stabilitása miatt. 2000 és 2010 között a férfiak foglalkoztatási növekményének közel egyharmadát ezek a foglalkozások teszik ki (Goudreau, 2012).

A mainstream nőpolitika tévesen értelmezi a sztereotípiák fogalmát, és ezek felszámolását tűzi ki célul. A szegregáció mérséklésének eszközeként uniós és hazai ajánlások egyaránt a sztereotípiák felszámolását jelölik meg. Pedig ha változást akarunk elérni a nemekről alkotott nézetekben, akkor nem a sztereotípiákat, hanem a sztereotípiák alapjául szolgáló gyakorlatot indokolt célba venni (ha indokolt). Nem a sztereotípia – mint semleges információfeldolgozási módszer – a probléma, hanem a sztereotípiákhoz tapadó értékítélet/előítélet, valamint az, ha az egyéneket érintő döntés a sztereotípiák alapján történik.

Nemzetközi és hazai tapasztalatok szerint a nők és férfiak komplementer szerepének lazítása az elmúlt évtizedekben nem vezetett eredményre sem társadalmi, sem egyéni szempontból. Az emberek nem lettek sem hatékonyabbak, sem boldogabbak. A kényszerből vállalt szerepcserében férfiak és nők nehezen találják meg a helyüket; a szerepbizonytalanság káros következményei az emberi kapcsolatok romlásában, a szocializáció és a családi funkciók zavaraiban, párkapcsolati és szexuális problémákban jutnak kifejezésre. A szerepcsere felborítja a szokásrendet, minek nyomán a férfiak elveszítik az önértékelésüket és önbizalmukat tápláló társadalmi-családi státuszukat, ami akár pszichoszomatikus megbetegedések forrásává válhat, és szexuális zavarokat okozhat. A kényszerek ezúttal sem célravezetők, ebben a kérdésben is a párok döntési kompetenciáját célszerű meghagyni. A döntésük megvalósításához szükséges feltételek kialakítása azonban a köz feladata, ami segítheti az egészséges családi és társadalmi kohézió megteremtését. A globalizált erőtérben egyre erőszakosabban érvényesülő fogyasztói társadalomban sokkal inkább atomizált, könnyen manipulálható tömegre van szükség, semmint harmonikusan működő családokra. Hosszabb távon és a felszín mögé tekintve azonban látható, hogy a gazdasági és társadalmi zavarok egyre inkább arra irányítják a figyelmet, hogy a családi kohézió megerősítése, a családi és munkahelyi feltételek jobb összehangolása egyúttal a gazdaság hatékonyabb működésének feltétele.

9. A piaci mechanizmusok működésének figyelmen kívül hagyása

A fentiekből látható, hogy a munkaerő-piaci szegregáció kialakulása és fennmaradása a munkaerő-piaci mechanizmusok része és feltétele. A női munkaerő egyensúlyteremtő szerepe, bár csökkenőben, de továbbra is a munkaerő-piaci egyensúly feltétele. Továbblépve a szokványos szakirodalmi megközelítéseken, vizsgálataim szerint a nők munkaerő-piaci egyensúlyteremtő funkciója nem merül ki abban a folyamatban, hogy a női munkaerő-kínálat a mindenkori munkaerő-kereslethez igazodik. A női munkaerő lényegesen fontosabb szerepet játszik a munkaerő-struktúra átalakulásában. A foglalkoztatási szerkezet változását a munkaerő-piaci mechanizmusok közvetítik; ebben a folyamatban a munkahelyi struktúra átalakulása vezényli a folyamatot. A munkahelyi struktúra átrendeződését követő és közvetítő foglalkozási presztízsrangsor változása, és az ezzel összefüggő mobilitás az elnőiesedés folyamatában és az ezt elősegítő, ezzel összefonódó kontraszelekciós mechanizmusban összegeződik. A folyamat létrehozza és fenntartja a munkaerőpiac nemek szerinti szegregációját. A nők társadalmi helyzetüknél fogva alkalmasak a munkaerő-piaci egyensúlyteremtő és struktúraátalakító szerep betöltésére. A munkaerő-piaci mechanizmusok működése szerepet játszik a nemek szerinti bérkülönbség megjelenésében és tartós jelenlétében. Kérdés, hogy miként lehet és célszerű-e a munkaerő-piaci mechanizmusokat korlátozni. Az is kérdés, ha a nők férfiakkal azonos szerepet töltenek be a munkaerő-piacon, akkor melyik réteg veszi át az egyensúlyteremtő és struktúraátalakító szerepet? A mainstream nőpolitikai követelményekben és javaslatokban ezek a kérdések fel sem merülnek. Némely politikus ezt a szerepet a migránsoknak szánja. Akik azonban iskolai végzettségük, szakképzettségük, nyelvismeretük, eltérő gyökereik miatt erre nem alkalmasak.

10. Hiányos cél- és eszközrendszer,
következménynélküliség

A mainstream nőpolitika a társadalmi összefüggésekből kiragadva öncélként jelenik meg. Semmilyen „magasabb rendű” célhoz nem kötődik. Nem tagozódik be a társadalmi célhierarchiába, struktúrába. Ezért nem vezet sehová, ezért csekély a női (és férfi) szolidaritás, ezért gyenge a tömegeket mozgósító ereje. A mainstream nőpolitika tanácstalanságát és ötlettelenségét igazolja, hogy húsz év elteltével is célként a Pekingi cselekvési programot (1995) tételezi. De a célként megfogalmazott elvárások megvalósításának eszközrendszere is hiányos, és szembemegy a működő társadalmi mechanizmusokkal, a piacgazdasági játékszabályokkal. Azoknak a kezében, döntési szférájában találhatók a szükséges eszközök (hatalom, pénzügyi feltételek), akik nem érdekeltek sem a nők és a férfiak közötti az esélyegyenlőség megteremtésében, sem semmilyen más társadalmi réteg felemelésében. Még a megfogalmazott mainstream „célokra” sem állnak rendelkezésre a pénzügyi feltételek, a megszorítások elsősorban azokban a szférákban történnek (oktatás, egészségügy, szociális ellátás), ahol némi elmozdulás kikényszeríthető lenne.

Az elvárások formálisak, a bürokrácia burjánzásának nyitnak tág teret. A skandináv államok kivételével a stratégiákban megfogalmazott elvek a gyakorlatban korlátozottan érvényesülnek. Sérül az egyenlő bánásmód elve, és a mainstreaming-szemlélet.¹⁵ A fajsúlyos kérdések (nemek szerinti bérrés, horizontális és vertikális mobilitási korlátok, diszkrimináció jelenléte társadalmi szinten és a munkahelyeken, kereső munka és magánélet összehangolása, sztereotípiák kezelése, munkaerő-piaci szegregáció értelmezése) évtizedek óta megoldatlanok.

A „célok” végrehajtásának elmaradásához nem fűződik semmilyen következmény. Miközben a költségvetési egyensúly hiányának szankcionálása meglehetősen drasztikus, a nemi alapú diszkrimináció felett szemet huny az Unió. Sőt a jelenkori válság visszavetette az esélyegyenlőségi kérdések iránti korábbi érdeklődést, a figyelem a pénzügyi, költségvetési egyensúly irányába tolódott el. Az Európa 2020 stratégiában az esélyegyenlőség mint prioritás nem szerepel. Kérdés egyáltalán, hol helyezkedik el a nemek közötti esélyegyenlőség követelménye a társadalmi problémák halmazában?

Végezetül…

Sok ezer oldal szakirodalom tanulmányozásából számomra az a következtetés adódik, hogy vagy meg sem fogalmazódnak lényeges kérdések, vagy felszínes, sommás válaszok születnek. Ki-ki érdeke, értékválasztása, pártelkötelezettsége szerint érvel. Az emberek – nők és férfiak – többsége pedig érdektelen. Mert tömegek megmozdítása csak alapvető társadalmi célok, a tömegek mindennapjait érintő problémák megfogalmazásával eredményes. Kérdés, hogy mi az alapvető cél, amely a többség érdekeivel találkozik? Ami mögé nők és férfiak tömegei felsorakoznak, felsorakoztathatók? Történelmi tapasztalatok és tragédiák fényében szemlélve a hosszú távú társadalmi cél a népesség egészséges fizikai, szellemi és lelki állapotának fenntartása és fejlesztése lehet. Mélységesen egyetértek Giscard d’Estaing-nel: „Egy-egy nemzet politikai hanyatlása vagy fejlődése […] belső tényezőkön, vagyis a népesség alkotó, újító önszervező képességén múlik.” (Giscard d’Estaing, 2002, 12., kiemelés: K. K.)

Ebben a folyamatban a család szerepe meghatározó, amely a népesség újratermelésének/bővítésének alapzata, s amely a felnövekvő generációk fizikai, szellemi és lelki állapotának minőségéért felel. Ezen társadalmi főcél teljesülésének követelménye a nemek – biológiai sorsa által behatárolt – esélyegyenlősége, amely biztosítja a felek közötti egészséges és harmonikus kapcsolatrendszert, ami a család fenntartásának és eredményes működésének alapvető feltétele. Esélyegyenlőség nem egymás ellen, hanem egymásért és a jövő generációkért. Tudatában kell lennünk annak, hogy a jelenlegi társadalmi környezet, a piacgazdaság nem a humánus értékek köré szerveződik. Társadalmi problémáink forrása rendszerjellegű: a humánus elvárások és a piaci/munkaerőpiaci mechanizmusok ütközésének eredménye. A jövő fontos kérdése, hogy sikerül-e a konfliktust feloldani, milyen mértékben és milyen módon? Választ csak a jelenlegi mainstream logikától elszakadva lehet/ne megválaszolni, tudományos kutatások talaján. Amire sem szándék, sem anyagi forrás nincs.
 

Kulcsszavak: nemek, nők, férfiak, esélyegyenlőség, munkaerőpiac, szegregáció, munka, karrier, háztartás, család, gyermekvállalás
 

IRODALOM

Bíró Dávid (1982): A teremtés koronái és a gyengébb nem. Valóság. 9, 62–70.

Csuzi Attila (2011): Lapindító köszöntő. Férfihang. 2011. október 9. • WEBCÍM

Európa Tanács (1998): Elméleti keretek, módszertan és sikeres gyakorlati alkalmazások. Végső jelentés a Mainstreaming Szakértői Csoport tevékenységéről. (EG-S-MS) Strasbourg, 1998. május. • WEBCÍM

European Parliament (2013): 8 March 2013: International Women’s Day Women and Gender Inequalities in the Context of the Crisis. European Parliament Eurobarometer Flash survey (EB Flash 371) Directorate-Generale for Communication, Public Opinion Monitoring Unit Brussels, 26 February. • WEBCÍM

Giscard d’Estaing, Valéry (2002): A franciák. Reflexiók egy nép sorsáról. (Fordította Vargyas Zoltán) Európa, Budapest

Goudreau, Jenna (2012): Best Jobs for Women in 2012. • WEBCÍM

Hakim, Catherine (2011): Feminist Myths and Magic Medicine. Institut for Policy Rechearch, Evanston, Illinois

Központi Statisztikai Hivatal (2012): A társadalmi kirekesztődés nemzetközi összehasonlítására szolgáló indikátorok, 2011. Statisztikai Tükör. 6, 72, 1–11. • WEBCÍM

Lakatos Miklós (2013): A foglalkoztatottak időfelhasználása az ingázás és a munkába járás idejének tükrében. (Műhelytanulmányok 3) Központi Statisztikai Hivatal, Budapest • WEBCÍM

Orwell, George (2005): Állatfarm. (Fordította Szíjgyártó László) Európa, Budapest

Scott, Joan (2001): Társadalmi nem (Gender): a történeti elemzés hasznos kategórája. In: Wallach Scott, Joan (szerk.): Van-e a nőknek történelmük? (Fordította Greskovits Endre) Balassi, Budapest, 129–161.

Sullerot, Evelyne (1983): A női nem. Tények és kérdőjelek. (Fordította Faragó Klára, Gáti Tibor, Tölgyesi Miklós) Gondolat, Budapest

Tienari, Janne (1999): The First Wave Washed up on Shore: Reform, Feminization and Gender Resegregation. Gender, Work and Organization. 6, 1, 1–19. DOI: 10.1111/1468-0432.00065

World Economic Forum (2013): The Global Gender Gap Report 2013. World Economic Forum, Geneva • WEBCÍM

LÁBJEGYZETEK

1 „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.” Nemzeti hitvallás. (URL1) <

2 „A törvény előtt mindenki egyenlő.” (XV. cikk (1). (URL1) 3 XV. cikk (3). (URL1) <

3 A telefonos felmérést 2013. február 4. és 7. között végezték az Európai Unió huszonhét tagállamának 25 556 polgára körében (European Parliament, 2013). <

4 Az éppen aktuális példa: A nők életkortól függetlenül teljes öregségi nyugdíjra jogosultak, ameny-nyiben van minimum negyven év igazolható jogosultsági idejük. A férfiak azonos elbírálására irányuló népszavazási kezdeményezést az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek nyilvánította, a Kúria elutasította. <

5 Convention of the Elimination of all Forms of Discrimination Against Women. (A nők elleni diszkrimináció minden formájának megszüntetéséről szóló megállapodás.) <

6 2008-ban az egyedülálló férfiak 22,6%-a, 2011-ben 23,6%-a volt jövedelmi szegény. A nők hasonló mutatói 11,4% és 12,2% (Központi Statisztikai Hivatal, 2012, 3.). <

7 Hazai kiváló képviselője Tamási Erzsébet. <

8 Az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesületének jelenlegi elnöke dr. Hegedűs István. Az egyesület célja, hogy „támaszt és segítséget nyújtson a gyermeküktől külön élő édesapáknak és gyermekeiknek”. Támogatja a harmonikus családi életet, és küzd az ezt szolgáló családjogi törvény és joggyakorlat átalakításáért, az „egyenlő szülői felügyeleti jog biztosításáért” mindkét szülő számára. Ingyenes jogi tanácsadást kínál (URL4). <

9 Bíró Dávid a radikál-feminizmushoz hasonló hibát követett el kérdésfelvetésében. A tényszerű megfigyelést, hogy a férfiszerepek elvesztése egészségi problémákat okoz és hozzájárul a férfiak halandóságához, a nők rovására írta. Holott a szerepváltozásoknak társadalmi hátterük van, a szerepcsere okozta problémák társadalmi eredetűek, megoldásuk csak a társadalom segítségével, közreműködésével lehet hatékony. Az egyénre, a másik nemre hárított felelősség csak a nemek szembeállítására alkalmas; ezt teszi a radikál-feminizmus és a férfimozgalom radikális szárnya. <

10 Korábbi munkáimban a női foglalkoztatás történelmileg kialakult típusait az iparosítás előtti társadalmi viszonyok, az iparosítás gyakorlata és a társadalmi berendezkedés függvényében mutattam be. E tényezők rendszerében a foglalkoztatás négy típusa különült el egymástól: a naturálgazdálkodást folytató harmadik világ, a tőkés országok egy- és kétmaximumpontos, valamint a korábbi szocialista országok folyamatos foglalkoztatási gyakorlata. <

11 Belgium (flamand), Cseh Köztársaság, Egyesült Királyság, Németország, Spanyolország, Svédország. <

12 A „kétmaximumpontos” foglalkoztatásban a munkaerő-piaci szerepet felváltja a családi szerep dominanciája, majd az ismételt munkaerő-piaci reintegráció. <

13 A 2009–2010-ben végzett időmérleg-vizsgálat tapasztalatai szerint a háztartási, házkörüli munkákra 2,5-szer több időt fordítottak a nők, a „hagyományos (női) háztartási munkákra” 5,5-ször, gyermekgondozásra 1,3-szor többet (Lakatos, 2013. 66–67.). <

14 Erre a svéd tapasztalatok nyújtják a legjobb példát. <

15 A „gender mainstreaming”, azt a követelményt fogalmazza meg, hogy minden döntésnél mérlegeljék a döntéseknek a nemekre gyakorolt hatását. <