2016-ban, amikor Zrínyi Miklós és bajtársai hősies küzdelmének és Szigetvár elestének 450. évfordulójára emlékezünk, vissza kell tekintenünk arra, hogy a szigetvári heroikus fennköltség és az erre épülő népi, rendi és később nemzeti öntudat vajon már a 16. század közepén megvolt-e? Esetleg már korábban is, vagy csupán a költő Zrínyi Miklós találmánya? A Zrínyi-saga csupán a 17. századi korszellem és a magyar főúri rendi világ terméke mediterrán és osztrák-német forrásvidékkel? Fontos e kérdések megválaszolása, mert a Zrínyi-hagyomány szervesen beépült a 19. századi magyar nemzettudatba, sőt annak egyik látványos és szembeötlő szemöldökfája lett. Már régen kikerült a historikusok kezéből, akik azonban különböző korszakokban igyekeztek ezt fel-fellángoló küzdelmekben, többnyire az irodalomtörténészekkel együttműködésben visszaszerezni: a Zrínyi-hagyomány gyeplőit akadémiai kézben tartani. Remek elemző munkák születtek, és a múlt ködéből egy olyan világ rubensi festménye sejlett fel – no, még korántsem teljesen –, amely nagyszerű, szemet és szívet gyönyörködtető. Tele van olyan részigazságokkal és összefüggésekkel, amelyek magukban is értékek, de egyben olyan nemzeti tartóoszlopok is, mint a klasszikus kultúrának a trójai háború, mint a hollandoknak Michiel de Ruyter tengernagy 17. századi tettei, s mint az osztrákoknak Bécs 1683. évi felmentése, hogy csak néhány példát említsünk. A Zrínyiek veretes akadémiai feldolgozása Négyesy László nyomán az 1980–90-es évek filoszainak érdeme, olyan iskolateremtő professzoroké, mint Klaniczay Tibor, Szakály Ferenc, Perjés Géza, Benda Kálmán és R. Várkonyi Ágnes, hogy csak azokat említsük, akik már nincsenek közöttünk.

E hazában köztudott, hogy a költő Zrínyitől távol állt a történelmi megközelítés, jóllehet minden bizonnyal ronggyá olvasta Istvánffy Miklós 1622-ben megjelent históriáját (Pannoni Historiarum de rebus Vngaricis), amelyből az 1566. év szinte minden fontos részletét tudhatta. Ő azonban ezen felülemelkedett, és az antikvitástól és a korabeli itáliai költőktől inspirálva remek magyar eposzt írt, amelyet politikai írásai egészítenek ki. Műveinek hatása alól még a múltképeket és a nemzeti hagyományt jó és/vagy rossz szándékkal revideálni kívánó 21. századi magyar gondolkodás sem tud kikerülni. Egyrészt azért, mert ha a szemöldökfát a nemzeti tudat házából kivesszük, bedől a tető. Másrészt azért, mert a Zrínyi-saga úgy hullott bele a magyarság Óperenciás-tengerébe, hogy évszázadok óta képes újabb és újabb körkörös hullámokat elindítani, s ezek tarajai szinte minden zegzugos öblöt elérnek, s olyan önálló világokat hoztak és hoznak létre, amelyek sok esetben nem is tudnak egymásról. Ez az egyszerre irodalmi, historikus és mitológiai szövevény – kiegészülve a horvát és egyéb közép-európai leágazásokkal – olyan erejű és olyan trükkös, hogy még a világháló sem képes megzabolázni. Sőt a körkörös hullámoknak új mozgásteret biztosít. Persze csak akkor, ha figyelünk a Wikipediára és más felületekre, s kész vagyunk tudásunkat, felfedezéseinket a világ különböző nyelvein egymással megosztani.

A magyar filosztársadalom jól tudja, hogy hazánkban a Zrínyi-saga irodalmi percepciója erősebb, mint a tudományos. Nemcsak azért, mert Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter remek tollú emberek voltak, s az ő koruktól nagyon távol állt a pozitivista historizmus, hanem azért is, mert hatásuk modern irodalmunkra Kazinczy Ferenctől (Szörényi, 2004) Illyés Gyuláig (Molnár, 2009, 136–142.) hihetetlenül erős. Sőt, látszik ennek már egy 21. századi vonulata is, mert az elmúlt hónapokban több jeles költőnk is Zrínyi-verset írt. A két – Vörösmarty szavával élve (Móser, 2016) – „voltat nézés” már megközelítéséből eredően is más. De ennek ellenére lehet egymással párbeszédben lévő két autonóm gondolatvilág is az íróké és a historikusoké? A választ erre csak úgy tudjuk megadni, ha elmélkedésünket a mohácsi csata magyar percepciójával kezdjük. A gyászéval, amely velünk él, s amelynek már sajátos nyelve, sőt mitológiája van, amelyet máig tartó hatásvilággal, kerek egységbe rakott Kő Pál szobrászművész, a csatatér egyik részében megtalált tömegsíroknál, 1976-ban. De nemcsak ez, hanem a csatához kötődő váteszi irodalmi és politikai dörgedelmek, siralmak és próféciák is velünk élnek. Nemcsak úgy, hogy Mohács, miként Szigetvár is, kötelező történelmi tananyag az iskolákban, hanem úgy is, hogy a két végzetes esemény a modern magyar nemzeti önképnek és történelmi tapasztalatnak is forrása, a nemzeti tudatot megalapozó irodalmi és más művészeti alkotásoknak pedig történelmileg is fontos témája.

Mohács leginkább annak az érzésnek a megalapozója, hogy a Nyugat elárult bennünket, nem segített: egyedül vagyunk. De megalapozója annak a veszedelmes magyar gondolatnak is, hogy az ország vezetői mindig hibáztak, rosszul döntöttek, és nem támaszkodtak a népre (Szakály, 1975; B. Szabó, 2006). Szigetvár emlékezete ezzel szemben – jóllehet a küzdelemben éppoly véres tragédia történt, mint Mohácsnál negyven évvel korábban – a Szigeti veszedelemnek köszönhetően már korrekció: lehet emelt fővel is veszíteni. (Fodor, 2016, 62–63.; lásd még Varga Szabolcs tanulmányát e számunkban). Ez a gondolat hozta és hozza egy rendszerbe 18–19. századi hősies vereségeinket 1956-tal. De miért nem vetült és vetül ez ki a mohácsi csatára is, ahol a magyarság akkori főurai, köznemesei és közrendűjei a török túlerővel halált megvető bátorsággal küzdöttek? Éppúgy hősi halottak lettek, mint Szigetvár vagy más erődök (Pétervárad, Temesvár, Drégely, Gyula stb.) bátor védői. Miért van az, hogy Mohács a nemzeti bukás szimbóluma, Szigetvár pedig „civitas invicta”? Megítélésem szerint leginkább azért, mert a mohácsi tragédiát követő évszázad számos gondolkodója – a költő Zrínyi Miklós, aki az 1640-es évek végén írta eposzát – már széles nemzetközi összefüggésben is képes volt értelmezni a középkori Magyar Királyság bukásának okait. Ehhez már megvolt az olvasottsága, nemzetközi tapasztalata és az ezzel járó történelmi rálátása, sőt reálpolitikai érzéke is. A Zrínyiász egyik legfőbb üzenete az, hogy a magyarságot csak heroizmusa mentheti meg. A remek hadvezér és költő ezzel persze nem örök áldozati báránnyá kívánta tenni a magyarságot, hanem a hősiességet maradandó építőkövünkké emelni. Fineszes, fegyelmezett és öntudatos nemzetet akart a körülötte lévő rendi világban. Tudjuk, sokat kellett csalódnia, de mégis olyat alkotott, ami máig hatóan maradandó lett. Pontosabban: a „Szigeti veszedelem” nemzetformáló erővé vált a reformkorban. Ennek szelleme megmaradt a dualizmusban is. Ahol sajátosan egyszerre volt kurucos gyúanyag és a monarchiát összetartani kívánó (régi hagyománnyal rendelkező) budapesti–bécsi–zágrábi–grazi–prágai tartóoszlop. A két világháború között pedig a magyar talpra állást kívánta segíteni a politikai és a katonai öntudat visszanyerésében. A szigetvári főtéren 1878-ban felállított oroszlán szimbóluma lett az új akaratnak és összefogásnak, különösen egy olyan városban, amely 1918 novemberének közepétől 1921 nyaráig szerb megszállás alatt állt. Nem a Zrínyi-örökség volt az oka, hogy a trianoni békeszerződés szövegét, amely a mohácsi csatánál és a szigetvári ostromnál is nagyobb tragédiát hozott, nem sikerült semmissé tennünk, és annak aktáit porosodó levéltári iratkötegként hagyni az utókorra. Sokkal inkább annak hiánya. A mohácsi csata 400. évfordulójára készült kötet előszavát gróf Klebelsberg Kunó írta mint a Magyar Történelmi Társulat akkori elnöke. „A Trianont átélt generáció, éppen a tragikus helyzet párhuzamos voltánál fogva, sokkal inkább meg tudja érteni és meg tudja becsülni a mohácsi hősök áldozatkészségét, mint azok a korábbi nemzedékek, amelyek Nagy-Magyarországban jó módban és megelégedettségben élhettek. A világháború sokat szenvedett nemzedéke kegyeletes tisztelettel emlékezik meg a mohácsi harctér hősi halottjairól.” (Lukinich, 1926, 9.) Klebelsberg Kunó 1932-ben elhunyt. Így bő évtized múltán nem kellett átélnie az újabb sorscsapást, amikor megismétlődött az 1540-es évek vereségekkel, kudarcokkal, szenvedésekkel és árulásokkal teljes világa. S így került a 20. század sajátos köszönőviszonyba a 16.-kal.

A pártállami Magyarország a maga módján továbbvitte a Zrínyi-hagyományt. A korabeli magyar történetírás több személyisége részint saját meggyőződésből, részint megrendelésre, máig hatóan felnagyította a Zrínyi família történetéből kihámozható kurucosságot, összekeverve azt a magyar rendi öntudattal. A mohácsi csata pedig szerintük azért lett a középkori magyar állam bukásának szimbóluma, mert az uralkodó rétegek nemtörődömsége, önzése és feudális kizsákmányolási érdekrendszere törvényszerűen vezetett a vereséghez. Helyesen mutat rá B. Szabó János már idézett munkájában, hogy az 1960–70-es években Nemeskürty István (Nemeskürty, 1966) és Szakály Ferenc (Szakály, 1975) ellentétes előjellel nyúltak a témához. Az irodalomtörténész Nemeskürty István elsődlegesen arra mutatott rá, hogy a végzetes csata után még számos lehetősége lett volna a magyarságnak a talpra álláshoz. Erre az útra azonban a magyar vezető elit „rossz természete” és egyéb hibái miatt nem tudott rálépni; alapozza Nemeskürty többnyire Bornemissza Péterre, a 16. századi prédikátorra és más forrásokra véleményét. Szakály ezzel szemben arra hívta fel a figyelmet, hogy hazánknak a 16. század elején a katonai-gazdasági képességek aszimmetriája okán esélye sem volt a török hódítás kivédésére. Így kár okolni elődeinket tétlenkedésért és széthúzásért, mert Magyarország egyedül nem lehetett sikeres az Oszmán Birodalom ellen. A 15. században (de részben még a mohácsi ütközet előestéjén is) egész Európában csodált Magyar Királyság így leginkább külpolitikája és a korabeli Európának a magyarétól eltérő érdekrendszere okán veszített, mutatott rá Kosáry Domokos a Magyar külpolitika Mohács előtt című, 1978-ban megjelent könyvében.

A fenti igazságokat a történész szakma nemcsak elfogadta, hanem ennek talaján az elmúlt évtizedekben számos remek munka született Kubinyi Andrásnak (Kubinyi, 2007) és iskolájának köszönhetően, amely új színben tünteti fel a Jagelló-kort. Fodor Pál pedig, több esetben folytatva a fiatalon elhunyt Barta Gábor kutatásait is, feltárta a Magyarországgal kapcsolatos isztambuli politika mozgatórúgóit, amelyek választ adnak arra, miért szakadt a 16. század közepén Magyarország három darabra, nem csupán területileg, hanem politikailag is (Fodor, 2001; Fodor, 2015). Sajnos azonban a magyar közgondolkodás és a magyar történeti tudat tápláló erői (tankönyvírók, könyvkiadók, a nyomtatott és elektronikus médiumok meghatározó

személyiségei) nem tudnak vagy nem akarnak haladni ezzel a folyamattal, és a mohácsi csatával kapcsolatos történelmi képet nem akarják élesíteni. Így az akadémiai és egyetemi történésztársadalom, s velük együtt az irodalmárok és művészettörténészek, hasonlóan a Karoling-renenszánsz korához, amolyan 21. századi vivariumokba szorulnak vissza, s új kutatási eredményeiket legfeljebb az egyetemi hallgatókkal oszthatják meg.

Nem kétséges, hogy hazánk hanyatlása 1526-ban, a mohácsi csatatéren kezdődött. Vereségünk, halottaink nagy száma és az ezzel járó gyász elhomályosította és ma is elhomályosítja a megelőző évtizedek mulasztásait, gondolkodási korlátait, s a számunkra végzetes külpolitikai evidenciák figyelmen kívül hagyását, de eltereli a figyelmet arról is, hogy a magyar történelem a tragédiát követően még másként, kedvezőbben – de rosszabbul – is alakulhatott volna. A magyar történészek hiába mondanak bármit is a Mohácshoz vezető okokról s az azt követő lehetséges utakról, a magyar közgondolkozás és közbeszéd, sőt a magyar iskolai történelemoktatás többnyire hallgat ezekről. Egyszerűbb ragaszkodni a több évszázados mítoszokhoz, s ölbe tett kézzel nézni, hogy a sorsdöntő csata helyrajza még mindig ismeretlen: a régészeknek az egykori Földvár falu templomának romjait mint viszonyítási pontot még mindig nem sikerült megtalálniuk, noha a korszerű geofizikai vizsgálati lehetőségeket illetően az elmúlt évtizedekben nagy áttörés történt. Az ok: a finanszírozás hiánya.

Mohács a magyar közgondolkodásban, különösen irodalmunkban, váteszi sorscsapás lett, amelyet mi hoztunk a fejünkre. A sors és/vagy a Jóisten mérte ránk bűneink miatt: a bűnösöknek senki sem jött vagy jöhetett segíteni. (Tudjuk, hogy ez nem így volt, de talán nem véletlen, hogy a csatatéren elesett közel hatezer cseh és morva gyalogosnak még mindig nincs emlékműve.) A baloldali és a népi gondolkodó világ ebbe még belevetítette és belevetíti úrgyűlöletét is: más lett volna a helyzet, ha a jobbágyok fegyvert kapnak, s a török seregre rontanak, mert a nép – mint a németek elleni szovjet honvédő háborúban – mindig megvédi hazáját.

Mohács a legújabb történeti kutatások fényében sokkal inkább heroikus thermopülai csata, mint gyászos vereség. Ha irodalmi párhuzamot keresünk: Tomori Pál seregével úgy próbálta megállítani az oszmán-török áradatot, mint Leónidasz spártai király egykoron Xerxész perzsa király hatalmas hadát. Csak az utókor sohasem nevezte Tomori Pált Leónidasznak. Azok, akik nem ismerték és ismerik a történelmi részleteket, katonaruhába öltözött ferences barátnak, vitézkedő kalocsai érseknek tartották és tartják ma is. Csakhogy az igazság teljesen más: Tomori egész életében végvidéki katona volt, a törökök elleni harcmodor egyik legjobb ismerője, katonái között rettenthetetlen vezér. Emellett mélyen vallásos katona, aki elfogadta a ferences regulát, s többnyire a szerzet ruháját is magára öltötte, de ez sohasem akadályozta abban, hogy oldalára kardot kössön. Kalocsai érseksége pedig azt szolgálta, hogy az egyházmegye jövedelmeit a végvári védelemre lehessen fordítani. Istvánffy Miklós, aki 1538-ban született, minden bizonnyal találkozott még olyanokkal, akik ott voltak az ütközetben. Tehát személyes ismeretei is lehettek a történtekről. Históriájában az egykori résztvevő, Brodarics István 1527-ben írt emlékiratát (Igaz történet a magyarok és Szülejmán török császár mohácsi ütközetéről) követi (Brodarics-emlékkönyv, 2011, 100–125.). Istvánffy nem vonja kétségbe katonáink bátorságát és hősiességét, de történeti munkájába betett egy olyan részt, amely egyértelműen bemutatja a magyar–török katonai aszimmetriát. Már forrásokból is tudjuk, hogy a török seregből többen átszöktek a magyar táborba. Ezek egyike volt Pekri János, aki kényszerből lett korábban törökké. „Amikor megkérdezték tőle – írja Istvánffy – mivel merné kecsegtetni őket (ti. Lajos királyt és a vezéreket) a csata kimenetele felől, azt mondják, azt válaszolta, hogy ő ugyan nem szívesen kelt félelmet vagy pánikot a keresztény vitézek lelkében, de az ellenségnek oly nagy a száma, hogyha mindegyiknek a kezét hátrakötnék is úgy, hogy sem kardot rántani, sem fegyvert ragadva magát védelmezni nem tudná, oly kis számú csapattal, amennyi a királynak van, három nap alatt se igen tudnák valamennyit lekaszabolni és megölni.” (Mohács emlékezete, 1979, 107.) Istvánffynak több mint fél évszázad múltán már evidencia volt a török erőfölény, amellyel a 16. század eleji magyarság még nem mindig akart szembenézni, s idő kellett, és persze sok kudarc – ezek egyike volt a mohácsi csata –, hogy megértsék, egyedül nincs esélyünk: vagy külső segítséget keresünk – ezt csak a Habsburgok biztosíthatták; vagy együttműködünk a szultánnal – miként azt Szapolyai János és nyomában az erdélyi fejedelmek – tisztelet a kivételnek – tették. Istvánffy ebben az első utat követte, s hazánkra mint a „kereszténység védőpajzsára” tekintett.

A mohácsi ütközet a középkori Magyar Királyság utolsó felvonulása, hadi mustrája, Európa-történeti értelemben is jelentős csatája volt. Mindenki jelen volt, aki királyságunkban karddal szolgálta a hazát. Aki nem éppen ott, az más királyi paranccsal volt másutt vagy felvonulóban a dunai gyülekező helyhez. De megérkezett a mohácsi síkra Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia és Lauschitz színe-java is: jöttek, hogy segítsék királyukat, II. Lajost, akit a cseh történetírás Ludvík Jagellonskýként tisztel. A mohácsi síkon elesett vitézek azonban nem lettek milites invictii, legyőzhetetlen katonák, mint a szigetváriak. Nekik nem adatott meg az erkölcsi győzelem magasztossága. Az ő emlékük a bukás és a gyász. Holott a történelmi igazság sok tekintetben más. A mohácsi csata a legújabb kutatások tükrében a magyar katonai bátorságról, a veszélyben felmutatott egységről, a túlerővel szembeni harc vállalásának méltóságáról szól.

Természetesen az 1566. évi szigetvári veszedelem is vereség volt és gyászt hozó tragédia. De mindenkit, még a törököket is, meglepett az a haláltmegvető bátorság, ahogyan a szigeti védősereg harcolt. Ennek híre messze földre eljutott, de fontos része lett a magyar–horvát–stájer népi és udvari epikus hagyományoknak is. A költő Zrínyi Miklós ezt kapta örökül a csáktornyai várban apja és nagyapja könyveivel és irataival, amelyet képes volt eposszá gyúrni.

Előbb már szóltam arról, hogy egyes korok Zrínyiász-felfogásai mások voltak. A jelenlegi trendet azok a kutatások és összefoglalások határozzák meg, amelyek az 1980-90-es években folytak, és a 2000-es évekre merőben új eredményeket hoztak. Az irodalomtörténészek, majd a történészek olyan új Zrínyi-képekkel álltak elő a família más és más nemzedékeit illetően is, amelyekben kellő mélységet kapott a forráskritika, valamint a rendi magyar világ belső és külső összefüggésrendszere (Bene – Hausner, 2007). Az elmúlt évtizedek akadémiai kritikai hangja – különösen a költő Zrínyi Miklósnak szentelt 2014. évi megemlékezéseken – nem szürkítette, hanem inkább fényesítette a Zrínyiek és a Zrínyiász máig ható szellemi hatásait. Az elmúlt években, nagyon helyesen, több alkalommal is kimondták, hogy a Zrínyi-örökség nélkül s annak a közbeszédben való megfelelő helye nélkül napjaink magyar nemzettudata sem értelmezhető. A „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” emlékévnek is ez az elsődleges szerepe: van aktualitása az összefogásra épülő magyar hősiességnek és helytállásnak.

Nem kétséges, hogy a Zrínyi-örökség ellenálló, többnyire honvédő jellegű. A pártállamban pedig a fennálló rendszerrel való szembefeszülést is jelentette. A pártapparátus bármennyire akarta is, képtelen volt a Zrínyi-hagyományt úgy aktualizálni, hogy a hallgatóságnak ne jelentse azt, amit magától értetődően jelentenie kell. Napjainkban már nyilvánvalóan régen elveszítette ezt a jellegét. De Zrínyi Miklós írásainak lelkisége („mert bizonyára az mi sebünk senkinek úgy nem fáj mint minékünk, senki nem érzi nyavalyánkat, ugy mint mi”; Zrínyi, 1981, 21) aligha, mivel velünk él mind a Himnuszban, mind a Szózatban.
 

Készült az NKFIH K 116270 számú, Szigetvár és Turbék politikai, katonai és szakrális szerepe az oszmán-Habsburg nagyhatalmi vetélkedésben és a magyarországi török berendezkedésben – tények és emlékezet című projektje keretében.
 

Kulcsszavak: Mohács, Szigetvár, Zrínyi-hagyomány, történetírás és nemzeti emlékezet
 

IRODALOM

Bene Sándor – Hausner Gábor (szerk.) (2007): A Zrínyiek a magyar és horvát históriában. Zrínyi, Budapest

Brodarics-emlékkönyv (2011): Brodarics-emlékkönyv. Egy különleges pártváltás a mohácsi csata után. Magyar Országos Levéltár, Budapest • http://tinyurl.com/h8yc8ra
B. Szabó János (2006): A mohácsi csata. (Corvina Tudástár) Corvina, Budapest

B. Szabó János (szerk.) (2006): Mohács. (Nemzet és emlékezet) Osiris, Budapest

Fodor Pál (2001): A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemről. Balassi, Budapest

Fodor Pál (2015): The Unbearable Weight of Empire. The Ottomans in Central Europe – A Failed Attempt at Universal Monarchy (1390–1566). MTA BTK, Bp.

Fodor Pál (2016): Szigetvár, 1566. In: Móser Zoltán: A voltat nézni kegyelmesen. Napkút, Budapest, 58–63.

Kosáry Domokos (1978): Magyar külpolitika Mohács előtt. (Gyorsuló idő) Magvető, Budapest

Kubinyi András (2007): Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyás és a Jagelló-kor hadtörténete. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum könyvtára) Argumentum, Budapest

Mohács emlékezete (1979): Katona Tamás (szerk.): Mohács emlékezete. A mohácsi csatára vonatkozó legfontosabb magyar, nyugati és török források. A csatahely régészeti feltárásának eredményei. Európa, Budapest

Lukinich Imre (szerk.) (1926): Mohácsi emlékkönyv 1526. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest

Molnár Imre (2009): Hódolat a szigeti Zrínyieknek (Egy Illyés-vers keletkezése). In: Molnár Imre: Válogatott írásai. (Szerk. Ravazdi László) (Szigetvári Várbaráti Kör Kiskönyvtára, 30.) Szigetvári Várbaráti Kör, Szigetvár, 136–142.

Móser Zoltán (2016): A voltat nézni kegyelmesen. Napkút, Budapest

Nemeskürty István: Ez történt Mohács után. Szépirodalmi, Budapest

Szakály Ferenc (1975): A mohácsi csata. (Sorsdöntő történelmi napok, 2.) Akadémiai, Budapest

Szörényi László (2004): „Álmaim is voltak…” Tanulmányok a XIX. századi magyar irodalomról. Akadémiai, Budapest

Zrínyi Miklós (1981): Az török áfium ellen való orvosság. (Az előszót és a jegyzeteket írta Szigethy Gábor) (Gondolkodó magyarok) Magvető, Budapest • WEBCÍM