Kedves Olvasóink!

Idén ismét új tagokat választott soraiba a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományban – korábbi szokásunkhoz híven – most is bemutatjuk az MTA új levelező tagjait. Az Akadémia honlapján olvasaható szakmai bemutatást mi néhány személyes kérdéssel egészítettük ki, s bízunk benne, hogy a válaszok a sikeres tudós szakmai életrajzokban nem olvasható arcát is megmutatják.

TALLIÁN TIBOR

Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya

1946-ban született. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyetemi tanára, az MTA Bölcsészettudományi központ Zenetudományi Intézet tudományos tanácsadója. Szakterületei a 19–20. századi magyar zene- és zeneiintézmény-történet, Bartók Béla élete és zenéje, a nemzetközi és magyar opera- és dalműfaj története. Az MTA Zenetudományi Bizottságának elnöke, a Studia Musicologica főszerkesztője. Bartók Béláról magyarul és idegen nyelven megjelent könyve, a magyar operajátszásról és hangversenyéletről kiadott monográfiája, Richard Wagner zenéjéről idegen nyelven is olvasható tanulmányai szakmájának élvonalába emelték. Erkel Ferenc operáinak kritikai kiadásával olyan sorozatot indított el, amely teljesen átalakította e szerző tevékenységéről korábban kialakult nézeteket. Újjáalakította az MTA Zenetörténeti Múzeumát.

Ki volt a mestere?

Magyarországon az intézményes muzikológusképzésnek a budapesti Zeneakadémia ad otthont – amióta ilyesmi létezik, azaz 1951 óta. A szak arculatát Szabolcsi Bence határozta meg. Nem

állíthatom, hogy Szabolcsi a szó legszemélyesebb értelmében mesterem lett volna – ha a fogalomhoz hozzátartoznak a kabócák cirpelésétől kísért közös séták és beszélgetések Akadémosz ligetében. Mikor tinédzserként iskolájába léphettem, az alapító már hetvenedik évéhez közeledett, és a hallgatókkal többnyire csak az anyag – a történelem és a zene – médiumán keresztül kommunikált, szóban és zongoraszóban. Játék és magyarázat közben sokszor kérdezett, s ha egyikünk-másikunk helyes választ adott a kérdésre, bátorítóan rávillantotta szemüvegét: ezzel mintegy közösséget vállalt velünk, és arra ösztönzött, hogy komótos sétánál merészebb léptű kalandokra induljunk Akadémiában, a szellemi ligetben, melyet megnyitott előttünk. Ebben az értelemben máig hálásan nevezem Szabolcsi Bencét mesteremnek.

Mi volt az az eredmény munkája során,

amelyre igazán büszke?

Köztudott, hogy az újabb magyar zenetörténet a 19. században vette kezdetét, egyfelől a nemzeti zenei stílus kialakulásával, másfelől a polgári zenei nyilvánosság születésével és az intézményrendszer megalapozásával. Kevésbé ismert, hogy modern kottakiadások teljes hiányában a legújabb időkig e nagy korszak legjelentősebb műveiről is lehetetlenség volt tárgyilagos véleményt formálni. Ezen áldatlan helyzeten enyhítendő kezdeményeztem az MTA Zenetudományi Intézet igazgatójaként az 1990-es évek második felében Erkel Ferenc operáinak kritikai kiadását. A 2000-es évtizedben meg is jelent a három első mű – Bátori Mária, Hunyadi László, Bánk bán – partitúrája, sok ezer oldalon, összesen nyolc nagyalakú kötetben; a Dózsa György publikációja jövőre várható. Aki ismeri az efféle munka bonyolult voltát, és tisztában van hatalmas költségeivel, ezt az erkölcsi és gyakorlati sikert valóságos csodának fogja tartani.

Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

Tudományos pályám feltételeit kezdettől máig a Zenetudományi Intézet biztosította. Tevékenységem sok területén élveztem az intézményes keretek előnyeit. 19. és 20. századi magyar zenetörténeti kutatásaim eredményességéhez nagyban hozzájárult a társkutatókkal való inspiráló együttműködés, nem beszélve a segítségről, amelyet a „hangyamunkában” – tömeges forráscsoportok feltárásában – az intézet nyújtott. A történeti és művészettudományokban azonban a végeredményt a kutató magányosan önti formába – hacsak az írógéppel, újabban számítógéppel folytatott termékeny dialógusát nem tekintjük csapatjátéknak.