Az emberi szem vak a fény legtöbb fajtájára: nem látjuk sem az infravörös, sem az ultraibolya, csak a szivárvány színeit alkotó „látható” fényt. Mivel az optikai sugárzás csak egy szeletét mutatja meg a világ egészének, a modern csillagászatban egyre nagyobb szerephez jutnak az infravörös (1…300 μm) és szubmilliméteres (300 μm…1 mm) hullámhosszakon végzett megfigyelések. Ezekben a hullámhossztartományokban a világ a megszokotthoz képest egészen más képet mutat, hiszen az égbolt képét a 2000 °C-nál hidegebb kozmikus testek hősugárzása uralja. A bolygók és exobolygók, a csillagközi ködök, a galaxisok hideg poranyaga, a korai Univerzum első generációs csillagainak hősugárzása és a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás mind-mind ebben a színképtartományban figyelhető meg. További előny, hogy az infravörös és szubmilliméteres sugárzás kevéssé szóródik vagy nyelődik el a csillagközi porszemcséken, így segítségükkel keresztülláthatunk a Tejútrendszeren, vagy bepillanthatunk olyan sűrű, porba ágyazott objektumok belsejébe is, amelyek a klasszikus optikai csillagászat távcsövei elől örökké rejtve maradnak.

Az infravörös sugárzás legnagyobb részét egyáltalán nem lehet megfigyelni a földfelszínről, a légkör átlátszatlansága miatt. Az infravörös űrcsillagászat alapjait 1983-ban az amerikai–holland–brit IRAS műhold ((Infrared Astronomical Satellite)) vetette meg az égbolt 96%-ának feltérképezésével, és mintegy 250 000 infravörös forrás detektálásával. A magyar csillagászat gyorsan reagált az új lehetőségekre, és már 1987-ben az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézetében az IRAS égfelmérésének vizsgálata vezetett egy kiterjedt szupernóva-maradvány felfedezéséhez.

Az IRAS sikere rávilágított arra, mennyire fontos szerepük van az infravörös űreszközöknek a Világegyetem megismerésében. Ezért indította az Európai Űrügynökség (ESA) az Infrared Space Observatory (ISO) programot (1. kép, bal). Az ISO az IRAS-nál sokkal jobb detektorai – amelyek például a 12 mikrométeres hullámhosszon ezerszer érzékenyebbek és százszor jobb térbeli felbontásúak voltak – sokkal részletgazdagabb képet rajzoltak az infravörös égről. Az űrtávcső egy kriosztátból (a műszereket és a tükröt alacsony hőmérsékleten tartó berendezés), az optikai rendszerből, négy tudományos műszerből, és a kiszolgálóegységből állt. A hideg Univerzum vizsgálatához alacsony hőmérsékleten, az abszolút nulla fok, -273 °C közelében működő berendezésekre van szükség, különben a műszerek saját hőmérsékletéből származó (termikus) zaja lehetetlenné tenné a méréseket. Az indítás előtt az ISO kriosztátját 2286 liter szuperfolyékony héliummal töltötték fel, ami az ISO-t a Világegyetem egyik leghidegebb objektumává tette a működés alatt. A távcső 60 cm átmérőjű főtükrével összegyűjtött fényt egy kamerába, fotométerbe, vagy a két infravörös spektrográf valamelyikébe lehetett bevezetni az elvégzendő vizsgálat típusától függően. Az ISO-t 1995. november 17-én bocsátották fel egy Ariane 44P rakétával az ESA kouroui indítóállomásáról (Francia Guayana). Élettartama 28 hónap volt, és mielőtt 1998. május 16-án lekapcsolták, a műhold pályáját úgy módosították, hogy az elégjen a légkörben, nem szennyezve kozmikus környezetünket.

Az ISO új kutatási területeket nyitott a csillagászatban, az üstökösöktől a kozmológiáig. Legfontosabb eredményei közé tartozott a kristályos szilikátok azonosítása fiatal és öreg csillagok légkörében és a Hale–Bopp-üstökösön is, megmutatva a kapcsolatot a bolygóközi és a csillagkörüli por között. Kimutatta, hogy a víz mindenütt jelen van az Univerzumban, a Marstól a Titánon, az óriásbolygók légkörén, és üstökösökön keresztül a hideg csillagközi anyagig, születő csillagok környezetéig és az Arp 220 összeolvadó aktív galaxispárig. Több különleges csillagközi molekulát, így jégfázisban lévő szén-monoxidot, benzolt és metilgyököt, hidrogén-fluoridot sikerült elsőként azonosítani, és nagy jelentőségű volt a deutérium-hidrogén arány meghatározása a Naprendszer óriásbolygóinak légkörében. Az ISO jelentősen megnövelte azon rendszerek számát, ahol törmelékkorongokat (a bolygókeletkezés folyamatának maradványát) sikerült azonosítani, ezzel elindítva a csillagászat ezen területének a mai napig tartó virágzását. Először sikerült megfigyelni port egy galaxishalmaz tagjai között, és az ISO volt az első űreszköz, amellyel a kozmikus infravörös hátteret (a nagyon távoli galaxisok összeolvadó fényét) számottevő részben forrásaira sikerült bontani. Bár ezen a területen a későbbi, nagyobb tükörátmérőjű távcsövek jelentős fejlődést hoztak, a kozmikus infravörös háttér abszolút értékének, az összes távoli galaxis integrált fényességének legpontosabb meghatározása mind a mai napig az ISO kamerájának mérésein alapul.

Magyar csillagászok komoly részt vállaltak az ISO-programban. Nemcsak a műhold aktív időszakában az ISOPHOT-fotopolariméter németországi kalibrátorcsoportjának tagjaiként, hanem az azt követő archiváló időszakban, amikor – immár az MTA Csillagászati Kutatóintézetében (CSKI) és az ELTE Csillagászati Tanszékén – 2000-től kezdve folytak az ISOPHOT-műszerhez kapcsolódó utókalibrációs munkálatok. Itt készült el az ISOPHOT-C100 és -C200 kamerák abszolút felületi fényesség kalibrációja, valamint a felületi fényesség kiértékelésére optimalizált, utolsó adatkiértékelő programváltozat (PIA 11.3). Az abszolút felületi fényesség kalibráció magában foglalta többek között az ISO belső kalibrációs forrásainak teljes újrakalibrálását, a pontforrás leképezési függvények pontosítását és az égbolt kóborfényének figyelembevételét. Az MTA CSKI infravörös űrcsillagászati csoportja egy ESA-val kötött szerződés keretében ún. magas szinten feldolgozott adattermékeket (highly processed data products – HPDP) szállított az ISO-archívum számára. Ugyancsak itt készült el az állatövi fény első megbízható spektrális felmérése, valamint a maga nemében első, fiatal csillagok közép-infravörös színképeit tartalmazó színképatlasz is, az ISOPHOT színképelemző berendezésének mérései alapján. Az ISO-projekt befejeződésének idejére a magyar kutatócsoport ismert szereplőjévé vált az európai infravörös űrcsillagászatnak, és az addig felgyűlt jelentős műszertechnikai és tudományos tapasztalat alapján sikeresen használta a japán építésű Akari-t, az amerikai Spitzer-t, és az ESA következő nagy infravörös űrtávcsövét, a Herschelt az ISO mérései alapján megnyílt új kutatási irányok kiaknázására.

A 2009-ben felbocsátott Herschel űrtávcső (1. kép, jobb) nemcsak egy következő lépés, hanem óriási ugrás volt az infravörös technológiában, áthidalva a korábbi infravörös űrtávcsövek és a földi rádiótávcsövek közötti szakadékot. Három műszerével (PACS, SPIRE és HIFI) lefedte a teljes távoli-infravörös és szubmilliméteres hullámhossztartományt. Így a Herschellel olyan égitesteket is láthattunk, amelyeket korábban egyetlen más távcsővel sem a Tejútrendszerben és azon túl. A valaha a világűrbe küldött legnagyobb, 3,6 m-es távcsőtükrével pedig addig elérhetetlen térbeli felbontást tett lehetővé ezeken a hullámhosszakon. A korábbi űrtávcsövekkel ellentétben a Herschelt a Föld–Nap-rendszer gravitációsan stabil, ún. L2 (második Lagrange-) pontjába küldték, másfél millió kilométernyire a Földtől. Ez a hely sokkal kiegyenlítettebb viszonyokat jelentett a műszerek számára, mint a korábbi földkörüli pályák az űrtávcső 3,5 éves működése alatt.

1. kép • Az Európai Űrügynökség két nagy infravörös űrobszervatóriuma. Balra: Infrared Space Observatory (1995–1998), jobbra a Herschel Space Observatory (2009–2013). Mindkét programban jelentős a magyar hozzájárulás.

A Herschel számtalan tudományos eredménye közül kiemelendő, hogy a HIFI-műszerrel a földihez hasonló vizet találtak a 103P/Hartley 2 üstökösön, megerősítve azt az elméletet, hogy a földi víz üstökösökből származik, és vizet találtak a Naprendszer egyetlen, a kisbolygóövben található törpebolygóján, a Cereszen, ami arra utal, hogy a Ceresz a kisbolyóöv többi égitestjénél jobban hasonlít az üstökösökre. A Herschel volt az első berendezés, amellyel azonosítani lehetett azt a filamentáris (szálas) szerkezetet, amelyet valószínűleg szuperszonikus turbulencia hoz létre a csillagközi molekulafelhők belsejében. Ezek a filamentek a csillagkeletkezés „melegágyai”, ezekben csoportosulnak a protocsillagok és presztelláris felhőmagok (1. ábra). A Tejútrendszer síkja közelében végzett felmérések minden eddiginél teljesebb képet adnak a galaxisunkban folyó csillagkeletkezésről. Az Univerzum kissé távolabbi vidékein, egy közeli óriás elliptikus galaxisban a Herschel hideg gázt fedezett fel, azaz a közkeletű képpel ellentétben ezek a galaxisok sem mentesek teljesen a csillagközi anyagtól. A Herschel azt is megmutatta, hogy már z=6,34-es vöröseltolódásnál is nagyon aktív csillagkeletkezés

folyik egy távoli galaxisban. A Herschel nagy kozmológiai felméréseivel minden eddiginél nagyobb mértékben sikerült forrásaira bontani a kozmikus infravörös hátteret, ráadásul a Herschel fotométer műszerei által lefedett széles tartománynak köszönhetően a különböző hullámhosszakon a különböző vöröseltolódásokhoz, így az Univerzum különböző életkorához tartozó galaxisokat láthatunk.

1. ábra • A Ró Ophiuchi csillagkeletkezési terület legmélyebb távoli-infravörös felvétele, amely

az MTA űrcsillagászati csoport kérésére készült.

A szimbólumok az azonosítható pontforrásokat, nagyrészt keletkezőben lévő fiatal csillagokat jelölnek.

Az MTA Csillagászati Kutatóintézete a Herschel űrtávcső előkészítő fázisában főleg a PACS-kamera fejlesztésében vállalt szerepet, majd folyamatosan részt vett a kamera üzemeltetésében a Herschel aktív élettartama alatt is. A program teljes időtartama alatt összegyűjtött adatok segítségével jelentős mértékben sikerült javítani a PACS fotométer kamerájának kalibrációját és új, hatékony adatkiértékelő módszereket fejleszteni ki. Ezzel a módszerrel sikerült elérni a Herschel legjobb fotometriai pontosságát egy a Hale–Bopp-üstökössel foglalkozó vizsgálatban.

Az infravörös hullámhosszakon nagyon jelentős az égi háttér, és az abban található halvány források hatása a mérésekre. Ez a konfúziós zajnak nevezett jelenség megakadályozhatja a nagyon halvány források megfigyelését. Az ESA Herschel Tudományos Központja az MTA CSKI-ben működő csoportot kérte fel a Herschel konfúziós zaj modellje és az ehhez kapcsolódó méréstervező modul kifejlesztésére és rendszerbe integrálásának koordinálására. A konfúziós zaj modell- és méréstervező modulja sikerrel vizsgázott és működött a Herschel-program teljes aktív élettartama alatt.

A Herschel űrtávcső egyik legnagyobb tudományos kulcsprogramja a TNOs are Cool! felmérés, amelynek célja a Naprendszer Neptunuszon túli vidékének feltérképezése, az itt található objektumok megfigyelése és fizikai tulajdonságaik meghatározása. Az MTA CSFK-ban működő csoport koordinálja az első mérésektől kezdve a kulcsprogram adatainak feldolgozását és a kiértékelt adatokhoz történő hozzáférést. A kulcsprogram számos olyan tudományos eredményt hozott, amelyek elérésére a Herschel űrtávcső előtti időkben nem volt lehetőség, például a Naprendszer külső törmelékkorongjában, a Kuiper-övben a kis égitestek pontos méreteloszlásának meghatározására, ami a naprendszerfejlődési modellek sarokköve. Első alkalommal tudjuk meghatározni a külső Naprendszer égitestjei felszínének termális tulajdonságait, hőtehetetlenségét és kráterezettségét – ezek a felszínek jelentősen különböznek attól, amit óriásbolygók holdrendszereiben vagy éppen a Plútó–Charon-rendszerben látunk. A Herschel űrtávcső segítségével több törpebolygón (Eris, Haumea, Makemake) is kriovulkanikus aktivitás nyomait lehetett megfigyelni. Ilyen aktivitást eddig csak óriásbolygók holdjain (Triton, Enceladus) figyeltek meg a közelben járó űrszondák (2. ábra).

A Naprendszeréhez hasonló, bár annál jelentősen nagyobb tömegű poros törmelékkorongokat mára sok csillag körül ismerünk, és ebben a Herschelnek meghatározó szerepe volt. A nagy távcsőtükör olyan térbeli felbontást tett lehetővé, amellyel a törmelékkorongok mérete meghatározhatóvá, illetve a legközelebbiek esetében a korongok szerkezete tanulmányozhatóvá vált (3. ábra). Az MTA infravörös kutatócsoportja több fontos tanulmányt publikált ezzel a témával kapcsolatban, amelyekben azt kutattuk, hogy a korongok mérete megmagyarázható-e pusztán a kifelé haladó bolygó(csíra)keletkezés klasszikus modelljével, vagy bizonyítékot lehet találni a rendszerben létező, de még fel nem fedezett óriásbolygók gravitációs hatására? Több rendszerben az utóbbi forgatókönyvet valószínűsítettük; ezek a csillagok a közeljövő bolygókeresési kutatásainak elsődleges célpontjai lesznek.

3. ábra • A HD170773 jelű csillag törmelékkorongja a Herschel űrtávcső felvételén. Az eredeti képet kontraszterősítő algoritmusokkal javítottuk, hogy

a korong belső szerkezete láthatóbbá váljon.

(A képek forrása: ESA)

Az MTA CSFK Csillagászati Intézetében működő infravörös csoport vezetésével valósul meg a Herschel egyik legnagyobb misszió utáni programja, a PACS pontforrás-katalógus is, ami az összes PACS fotometriai mérésben megfigyelhető égi források összegyűjtését és katalógusba rendezését tűzte ki célul, és ami a Herschel űrtávcső-program egyik legjelentősebb öröksége lesz. A SPIRE-mérésekből egy hasonló katalógus készül, amelynek megalkotásában a csoport szintén vezető szerepet játszik.

Az ESA a Herschel űrtávcsővel együtt, ugyanazon hordozórakétán bocsátotta fel a Planck űrtávcsövet, amelynek legfontosabb célja az ősrobbanás maradványa, a mikrohullámú háttérsugárzás tulajdonságainak minél pontosabb meghatározása volt. A kozmológiai vizsgálatok mellett a Planck és a Herschel űrtávcsövek párhuzamos mérései fontos eredményeket hoztak a csillagkeletkezés legkorábbi fázisainak, a hideg felhőmagok vizsgálatában. Ebben a munkában meghatározó szerepet vállaltak az Eötvös Loránd Tudományegyetem Csillagászati Tanszékének kutatói.

Az infravörös csillagászat jelentősége a csillagászaton belül egyre nő. A most, illetve a közeljövőben munkába álló nagy földi távcsövek mindegyike rendelkezik már a közeli-közép infravörösben működő berendezésekkel. Az ESA jelenleg is együttműködik a NASA-val a Hubble-űrtávcső utódjának tekintett James Webb-űrtávcső megépítésében. Ennek műszereit már szintén az infravörös hullámhosszakra optimalizálták, részben azzal a céllal, hogy a világűr távoli zugaiba is elláthasson, ahol már az ottani égitestek által az optikai tartományban kibocsátott fényt is az infravörösben látjuk a vöröseltolódás következtében. Az ESA ugyancsak fontos szerepet játszik a Herschel utódjának tekintett, japán vezetéssel épülő SPICA infravörös űrtávcső programjában, a SPICA műszereinek többségét is Európában fejlesztik és építik. Az IRAS-szal kezdődő és a 2013-ban véget ért Herschel-programban kiteljesedő infravörös űrcsillagászat új kutatási területeket nyitott, az itt felmerülő nyitott kérdések megválaszolása további ilyen űreszközök feladata lesz – ebben pedig mindeddig az európai csillagászat és az ESA játszotta a vezető szerepet a világ tudományában.

Az MTA Csillagászati Intézetében közel harminc éve elindított infravörös űrcsillagászati kutatási irány akkoriban egy bátor, a jövő fejlődését felismerő döntés volt. Mára ez a terület a magyar csillagászat sikeres és produktív ágává vált, komoly nemzetközi elismertséggel. Az infravörös területen szerzett tapasztalat egyenesen vezetett a szomszédos szubmilliméteres hullámhossztartomány csúcsműszere, az ALMA-távcsőrendszer egy Lendület projekt keretében történő használatához, valamint a külső Naprendszer további, az infravörös eszközökön túlnyúló tanulmányozásához. Mindez mutatja, hogy az ESA-val való kapcsolat az elmúlt évtizedekben komoly előremutató tényező volt a magyar csillagászatban, és reményeink szerint ez még inkább így lesz a teljes jogú ESA-csatlakozásunk után.
 

Kulcszavak: Európai Űrügynökség, infravörös csillagászat, infravörös műszertechnika, csillagkeletkezés, csillagkörüli korongok, a Naprendszer hideg égitestjei