Jel-Kép
2015 Kommunikáció képzés különszám
„Engem is érdekel ám a kommunikáció! Szerintem nagyon jó vagyok
benne!” – halljuk sokszor, és nem tölt el minket örömmel, hogy ennyi
„szakértője” van a kommunikációnak. Sőt, kétségbe ejt! Hiszen éppen
a professzionalitás meglétének lehetőségét vonja kétségbe minden
ilyen mondat, minden ilyen megnyilatkozás, jöjjön akár a hétköznapi
ember, a felkészületlen hallgató vagy az oktatási kormányzat
részéről.
A Magyar Kommunikációtudományi Társaság
konferenciával reagált a tudomány körüli vitákra. Arról rendeztek
tanácskozást, hogy milyen válaszok lehetségesek a társadalom felől a
kommunikációtudomány képviselői felé irányuló jogos kérdésre, mik a
szakmával szemben támasztott elvárások, a tudomány mennyire tud és
akar ezekre felelni, ezeknek megfelelni. A kommunikációs képzés
jelenéről és jövőjéről 2015. április 25-én tartott konferencia
bővített anyagát tartalmazza a Jel-Kép különszáma. A kommunikáció
szak mirevalóságát persze nemcsak Magyarországon firtatják. Az
amerikai National Communication Association is életre hívott egy
projektet Learning Outcomes in Communication (LOC) elnevezéssel,
mely figyelemreméltó módon dolgozta fel a témát, eredményeik a
szervezet honlapján elérhetőek. A Magyar Kommunikációtudományi
Társaság a Jel-Kép különszámában gyűjtötte össze azon szakmai
anyagokat, melyek a továbblépés, a továbbgondolás alapját
jelenthetik a kérdésben. A konferencia alapdokumentuma, melyet
Milován Andrea állított össze, három tematizációs irányt jelölt ki a
helyzetértékelés és a reflexiók számára: (1) a kommunikációtudomány
helye és szerepe a jelen társadalmában, (2) a képzésben szerzett
szaktudás értéke, valamint (3) a kommunikációtudomány diszciplináris
presztízse.
A kommunikációtudomány helye és szerepe a jelen
társadalmában • A helyzetértékelés a posztmodern társadalmak
kommunikatív szerveződésének tételével indul, kiemeli a kommunikáció
jelentőségét a demokrácia fenntartásában, valamint gazdasági értékét
a piac szempontjából. A különszámban Demeter Márton, Horányi Özséb,
valamint Szakadát István tanulmánya vitte tovább ezt a gondolatot.
Demeter és Horányi (A kommunikáció és médiatudomány szakos
diplomában rejlő lehetőségek) a társadalmi kihívásokhoz igazodó
tudományos kérdésfeltétel és válaszképesség fontosságát emeli ki a
kommunikációs képzés tartalmi oldaláról. Szakadát
(Büfészakbarbarizmus) másképp kontextualizálja a kérdést, a
kommunikáció és média szakot csak az egyik, de nem az egyetlen
kommunikációs szakként azonosítja. Ide sorolja az IT oldaláról a
távközlési mérnököt és az informatikust is. A kommunikáció
technológiai, illetve tartalmi/intézményi oldalához kapcsolódó
diszciplínákra, képzésekre, szakmákra nem az együttműködés jellemző,
„régóta szimbolikus háború zajlik az érintett társadalmi csoportok,
szakmák között, amit nem megnyerni kéne akarni, mint inkább kilépni
belőle (mint ahogy minden háború esetében). Erről a
szimbolikus/kulturális háborúról, illetve ennek értelmetlenségéről
mondanék pár szót.” Tanulmányában Szakadát Fareed Zakaria amerikai
újságíró cikkére támaszkodva mutatja be, hogy a fent vázolt jelenség
– a humán- és társadalomtudományok háttérbe szorítása az ún. STEM
(Science, Technology, Engineering, Math) oktatásával szemben – nem
magyar sajátosság, az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában éppúgy
jelen van. Szakadát tanulmánya számos meggyőző példát hoz fel arra,
hogy a kommunikációs technológia önmagában, a kommunikáció tartalma
nélkül, nem elég a sikerhez. Szakadát meglátását támasztja alá –
véleményem szerint – a Nemzeti Infokommunikációs Stratégia (NIS)
2014–2020 anyaga is. A dokumentum szövegezése, céljai és az azokhoz
rendelt eszközrendszer egyértelműen az IT-szakmák dominanciáját
mutatja a humán, illetve társadalomtudományi megközelítéssel
szemben. Úgy vélem, a NIS sikere ily módon nem lehet teljes, a
kitűzött célok – a kommunikáció tartalmának és a kommunikációban
részt vevő személyek, intézmények magatartási, befogadási mintáinak
figyelmen kívül hagyásával – nem valósíthatóak meg hatékonyan. A
dokumentum (NIS) feltárja a hiányosságokat, a fejlődést akadályozó
tényezőként azonosítja, „3… nemzetközi összevetésben ugyanakkor
alacsony a magyar lakosság és a KKV-k körében az infokommunikációs
eszközök tudatos használata”. Amikor a NIS digitális ökoszisztémában
gondolkodik, látja a média szerepét, de a későbbiekben nem reflektál
rá: „(6) A digitális ökoszisztémában elmosódnak a határok az
informatika, az elektronikus hírközlés és a média között: egyre több
csatornán, egyre több tartalom és szolgáltatás válik elérhetővé
egyre több felhasználó számára. A digitális szolgáltatások a
gazdaság, a társadalom és a magánélet legtöbb színterén és
mozzanatánál jelen vannak, legyen szó kommunikációról, oktatásról,
egészségügyről, energetikáról, környezetvédelemről, közlekedésről,
biztonságról vagy akár szórakozásról.”
Emellett rendkívül sajátos, ahogy a NIS a digitális
kompetenciákról gondolkodik, teljesen figyelmen kívül hagyva a
médiajártassággal kapcsolatos kutatásokat, eredményeket és
nemzetközi ajánlásokat. A NIS kizárólag a technológiai tudás és nem
a felhasználói jártasság felől közelít a kérdéshez, mely a
humántudományok irányából nézve rendkívül szakszerűtlen. Az UNESCO
2011-ben kiadott, Carolyn Wilson és munkatársai által szerkesztet
Media and Information Literacy. Curriculum for Teachers anyaga
részletesen elemzi az egyes jártasságok kérdését, tizenkét pontba
sorolva adja meg ezen jártasságokat (a hírtartalommal, reklámmal,
videojátékokkal, könyvtári ismeretekkel kapcsolatos jártasságok is
szerepelnek benne). Úgy vélem, a kommunikáció tartalmi és befogadói
oldalának figyelembe vétele nélkül nem várhatunk komolyabb gazdasági
és társadalmi előrelépést. Ezt jelzi az Európai Unió Digital Agenda
2020 programjához tartozó Digital Economy and Society Index, mely
alapján Magyarország 2014-ben és 2015-ben is a 21. helyen állt az
EU-ban.
A NIS az oktatás-képzés oldaláról egyértelműen és
kizárólagosan a kommunikáció technológiai oldalát preferálja:
„Mindezek alapján a „digitális gazdaság” pillér célrendszere az
alábbi: C1. Jelentős mértékben csökkenjen a mennyiségi és minőségi
IKT-szakemberhiány. 2020-ra legalább 100%-kal bővüljön a felsőfokú
IKT-képzésben részt vevők száma.” Láthatjuk tehát, hogy míg a
kommunikáció technológiai oldaláról 100% (!) felsőoktatási
létszámbővülést tervez a NIS, addig a kommunikáció tartalmi oldalát
előtérbe helyező képzési formákat – 2015 tavaszán – teljesen
nélkülözhetőnek tartották.
|
|
Szakadát István tanulmánya tehát egy rendkívül mély
törésvonalra mutatott rá a tágabban értelmezett kommunikációs
szakmák és képzések körében. Az általa – tanulmánya végén –
felvetett megoldás valószínűleg az egyetlen előrevivő stratégia az
ügyben: „Ehhez pedig meg kell ismerni, hogy gondolkoznak, hogy
dolgoznak a másik oldalon. Érdemes megint Steve Jobs egy
kijelentését idéznünk, amit a Pixar nevű, animációs filmeket gyártó
cégében eltöltött évekről mondott. «Az egyik dolog, amit megtanultam
a Pixarban, az volt, hogy a technológiai iparágak és a tartalomipar
képviselői nem értik meg egymást.» (Carmody 2011) Jobs sokat tett
azért, hogy a Pixarban, majd később az Apple-ben ez ne így legyen.
Nekünk sincs más dolgunk.” – írja Szakadát.
A képzésben szerzett szaktudás értéke • A
konferencia helyzetértékelő tanulmányában a kommunikáció szakot jó
alapszaknak, studium generale-nak, illetve második szakként is
piacképes választásnak tartja. Leszögezi: Aki ma nem ért a
kommunikációhoz, az a munkaerőpiacon hosszú távon gyakorlatilag
esélytelen. A különszám majdnem valamennyi írása érinti a kérdést.
Karácsony András A kommunikációtudomány megkerülhetetlenségéről írt
hozzászólásában több érvet hoz fel amellett, hogy a kommunikáció
miért studium generale. Demeter és Horányi tanulmányának 5. pontja
ezt a kérdést oly módon boncolja tovább, hogy az általános
kommunikáció- és médiatudományi képzés és a kommunikációról való más
szakmai tudást bővítő, kiegészítő tudás (mint studium generale) nem
azonos. A szakmára való felkészítés/felkészülés és a valaha volt
studium generale nem azonos, a szerzők szerint mindkettőre szükség
volna.
Derényi András Bizonyítékokra alapozott kormányzás
és a kommunikációképzés című írásában adatokkal támasztotta alá,
hogy: „A fentiek alapján a kommunikáció képzésekről egy keresett,
népszerű, más képzésekkel összehasonlítva stabil helyzetű, átlagos
lemorzsolódással és átlagosnál enyhén magasabb pályaelhagyással
működő képzés képe rajzolódik ki”. Vagyis a kommunikáció szakon
szerzett képesítéssel, tudással, képességekkel el lehet helyezkedni
a munkaerőpiacon. A kérdéshez két további adatot, megállapítást
szeretnék idézni a korábban már hivatkozott Nemzeti
Infokommunikációs Stratégiából: „1.3. Digitális kompetencia és GDP:
az eNET felmérése szerint a digitális írástudás 1%-os emelkedése a
GDP-ben 0,123%-os növekedést, azaz 34,7 Mrd GDP többletet
eredményez. […] Már rövid távon sem lehet egyetlen felnőtt
munkavállaló sem, aki nem rendelkezik digitális kompetenciával, mert
végletesen lemarad a munkaerő-piaci versenyben.” De láthatjuk, hogy
megint a digitális (technológiai) kompetenciára szűkíti a
médiajártasság kérdését.
A kommunikációtudomány diszciplináris presztízse •
A kommunikációelmélet tudományos megítélésével kapcsolatban a
különszám szerzői eltérő állásponton vannak: Szakadát szerint még
„büfészak” a kommunikáció, Demeter és Horányi szerint azonban nem.
Mint tudomány sosem volt az; ám az oktatás színvonala a kezdeti
években (1990-es évek közepe) valóban nem volt kielégítően
tudományos; de ez a bírálat nem a diszciplínáról, hanem az oktatói
oldalról szól. Utóbbi szerzőpáros a kommunikációs szakmák, képzések
identitásának fejlődéséről is ír (tagadván ezzel az identitás
válságát). Nyilvánvaló, hogy azon társadalomtudományok, melyek
kellően reflexívek, kritikusak akarnak maradni vizsgálódásuk
tárgyával kapcsolatban – legyen az a kommunikáció, a média, a
politika, a nemzetközi kapcsolatok – azoknak fejlődniük, alakulniuk
kell. Valóban, szó sincs identitásválságról! A jelenség nagyon jól
bemutatható azon vitán, mely néhány évvel ezelőtt folyt a
médiatudomány területén: az ún. Media Studies 2.0 vita.
David Gauntlett brit szociológus, médiakutató, a
Westminster Egyetem tanára 2007-ben publikált írásában a Media
Studies 2.0. szükségessége mellett érvel. Bírálta benne a korábbi
médiakutatási gyakorlatot, mely az intézményi média, az iparági
tartalomszolgáltatók nézőpontjából kutatta a közönséget. A változó
médiakörnyezet változó médiakutatást és médiakutatás-oktatást kíván.
Ez lenne a Media Studies 2.0. A írást sokan rendkívül provokatívnak
és arrogánsnak minősítették, s a 2009-ben átírt változatban
Gauntlett maga is elismerte, szándékosan akart vitát generálni – ami
sikerült is. Az eredeti cikkben szembeállította a Media Studies
2.0-t és a Media Studies 1.0-t. Ez utóbbit, a tradicionális
médiakutatást, melyet egyetemeken tanítanak, és tudományos
tankönyvekben örökítenek tovább, Gauntlett gyökeresen
átalakítandónak tartotta, jellemezte. Később ‒ a kritikák nyomán ‒
hozzátéve, valóban leegyszerűsítő módon jellemezte a hagyományos
médiakutatást. A kérdéshez hozzászóló William Merrin felvetette azt
a kérdést, hogy a kommunikáció és média szakos hallgatók vajon mit
tanulmányoznak: a médiát vagy a médiatudományt, a kommunikációt vagy
a kommunikációtudományt?
Épp ehhez a részhez kapcsolódik a kommunikáció- és
médiaképzéssel kapcsolatos további vitás, sokat kritizált pont is:
az elmélet és a gyakorlat arányának kérdése. Ha sok az elmélet –
bírál a munkaerőpiac, ha sok a gyakorlat – bírál az akadémiai
szféra. Elmélet és gyakorlat viszonyáról és arányáról számomra a
legjobb megközelítésnek, megoldásnak Charles Taylor leírása
kínálkozik. Modern társadalmi imaginációk című írásában kifejti: egy
adott gyakorlatban megnyilvánuló tudás úgy viszonyul a
társadalomtudományos elméletekhez, mint egy ismerős környezetben
való eligazodás képessége az ugyanerről a helyszínről készített
térképhez. A nélkül is képes vagyok tájékozódni a térben, hogy
birtokában lennék annak az átfogó perspektívának, amit egy térkép
nyújt. – olvashatjuk a Templeton-díjas kanadai filozófusnál.
Mindannyian képesek vagyunk a kommunikációra, médiahasználatra, az
ezzel kapcsolatos élményeiről, tapasztalatairól bárki tud beszélni,
ateoretikusan. Ám az átfogó perspektívához nélkülözhetetlen az
elméleti ismeret megléte. Erre való a kommunikáció és média szak.
A képzés, a kommunikáció szak társadalmi
megítélésének kérdését a Jel-Kép különszámában Szondy Réka (A
kommunikációtudomány társadalmi megítélésének formálása) a Public
Relations szakma szempontjából elemezte, s a dolgozat egy
attitűdváltozást célzó akciótervet is tartalmaz.
A Jel-Kép 2015-ös különszáma vélhetőleg csupán első
lépése volt a kommunikációs szaktudás és ennek oktatásáról
folytatott diskurzusnak, amely 2016-ban is folytatódik. (URL)
Andok Mónika
Pázmány Péter Katolikus Egyetem
|
|