Rendhagyó közgazdasági előadások

Mesterfokú közgazdászképzésben megtartott kurzusai alapján Mellár Tamás olyan könyvet (tankönyvet) adott közre az Akadémiai Kiadónál, amely címe szerint (Szemben az árral. Rendhagyó közgazdasági előadások) szembe megy a közgazdasági főárammal. Főáram, fősodor, mainstream minden tudományterületen létezik, így természetesen a közgazdaságtanban is. A figyelemkeltő cím ellenére valójában – szerencsére – nem az erős fősodorral szembeni egyéni küzdelem nehézségeinek beszámolóját kapjuk meg e műben, hanem mást és többet. Szerencsére, írom recenzensként, mint aki magát szintén nem sorolja a szorosan vett mainstream követői közé, és így nemcsak nem kifogásolom a tudományterületének ortodoxiáit megkérdőjelező, azt meghaladni szándékozó tudományos erőfeszítést, hanem nagy szimpátiával tekintek arra. Amint a szerző, úgy magam is érzékelem a közgazdaságtan társadalmi presztízsének meggyengülését a világgazdaságot megrázó legutóbbi (de nem legutolsó…) válságot követően, és szintén úgy gondolom, hogy ez már önmagában kellő indok a szakmai önvizsgálatra. Mégis örülök, hogy igazából nem az árral szemben úszik a szerző; ha ezt a költői képet némileg kibontjuk, akkor abba az is beleérthető, hogy a távoli cél (azaz a tudományos igazság és a társadalmi hasznosság) több folyamágon érhető el, és a szerző más és jobb útvonalakat ajánl.

De a metaforától elszakadva: a váratlanul mély gazdasági visszaesés nyomatékosítja a meghatározónak deklarált nézetek alapos szakmai felülvizsgálatának szükségességét. A gazdasági bajok okozói közé valóban besorolhatók a fősodor intellektuális hibái. Ám ugyanúgy társadalmilag veszélyesnek tartom a tudománytalan, sarlatán vagy csak egyszerűen hibás gazdasági nézetek felerősödését. Érdemes ezért a könyv olvasói számára leszögezni: a zsigeri gazdaságellenesek, a fantaszták, és a jó szándékú, ám képzetlen laikusok, akiket a média meglehetősen gyakran állít képernyőre és mikrofon elé, nem kapnak bátorítást Mellár Tamás munkájából.

A szerző a fősodorral szembeni kritikáját három szakmai vonatkozásban fejti ki. A leginkább részletes a közgazdaságtani, gazdaságelméleti vonatkozás, amelynek néhány területén a szerző saját kutatási eredményeit röviden ismerteti, szimpatikus tömörséggel, nem élve vissza a tankönyvszerző helyzeti előnyével. A második vonulat is rendre megjelenik, de terjedelmet tekintve kisebb: ez a közgazdaságtan oktatására vonatkozik. Magam egyébként itt érzékelem Mellár kritikájának legfőbb relevanciáját. Végül fel-fel bukkan a közgazdasági elmélet gazdaságpolitikai felhasználásával kapcsolatos kritikája. Ez azonban némileg esetleges, holott amikor a nagyközönségnek megrendült a közgazdászokban, közgazdaságtanba vetett hite a válság során, ahhoz nyilván az addig alkalmazott gazdaságpolitikák kudarca, valamint a válságkezelő politikák népszerűtlensége, és nem, mondjuk, az ökonometriai modellezés tévútjai vagy a makroökonómia mikrogazdasági megalapozottságának hiányosságai adtak okot szakmánk reputációvesztésére.

De mi is a tartalmi gond a mainstreammel? És ki képviseli ezt a bizonyos fősodort? A szerző több szinten, különféle nézőpontból vetíti elénk az uralkodó irányzatot. Azon részben a vezető szakmai folyóiratokat domináló elméleti iskolákat, máshol az alapfokú közgazdaságtani tankönyvekben oktatott egyen tananyagot, hol pedig a meghatározó döntéshozók és a tágabb nagyközönség fejében élő piacpárti ortodoxiát érti.

A kor ortodoxiája természetesen idővel változik. Adam Smith (1776) fő művétől számolva a kifejlett közgazdaságtant, a nyugati szellemi körben már fél tucat paradigmaváltás ment végbe a máig. A jelenlegi mainstreamet, kritikájának fő tárgyát, a szerző az új neoklasszikus szintézisben nevezi meg, amelyet olyan közgazdász személyesít meg, mint Olivier Blanchard, a Nemzetközi Valutaalap volt főközgazdásza, az MIT professzora. Ugyanakkor a fősodor létének és meghatározásának nehézségét jelzi, hogy az egyéb (korábbi) ortodox irányzatok között említi az új-keynesi iskolát, ismert képviselőjeként Greg Mankiw-t, akinek mikrogazdasági alapozó tankönyvéből és haladó makrogazdasági könyvéből nálunk is, máshol is sokan tanulnak. Ha ezek a fő irányzatok a mai akadémiai színtereken, ezekhez képest már inkább heterodoxnak minősülnek az olyan irányzatok, mint az intézményi közgazdaságtan (Ronald Coase, Douglas North), a viselkedési közgazdaságtan (Daniel Kahneman). A zárójelben Nobel-díjasok találhatók. Az ortodoxiával szemben kritikus Nobel-díjasok sorát bizony bőven lehetne folytatni: Herbert A. Simon, Joseph Stiglitz, Robert J. Shiller, Paul Krugman, Oliver E. Williamson, Elinor Ostrom, George A. Akerlof, Amartya  Sen.

Az impozáns névsor nem cáfolja a fősodor tételezésének jogosultságát, de jelzi, hogy a legmagasabb szakmai elismertséget adó díj odaítélésében is megnyilvánul a közgazdaságtani kutatás csúcsain a témaválasztási, felfogásbeli és módszertani sokszínűség. (Miközben sokat javít a Nobel-díj elnyerésének esélyein, ha az illető tudós az Egyesült Államok valamely vezető egyetemén, például az MIT-n vagy a Chicagói Egyetemen dolgozik, vagy legalább megfordult itt is, mint a francia Jean Tyrol, a 2014-es díjazott.) Magam mindenesetre optimistább vagyok a közgazdasági elmélet önreflexiós képességének, a világ valós igényei iránti nyitottságának megítélésében, mint amilyennek Mellár látszik könyvének idevágó utalásai alapján.

Tisztábban tetten érhető az ortodoxia léte azon, amit az alapszakokon oktatnak a leendő

közgazdászoknak. Az oktatásban érvényesülő fő irányzatot mind módszertani alapjai, mind pedig fogalmi, érdeklődési terjedelme, pontosabban e terjedelem korlátjai miatt jogosan éri kritika. Ha nem társadalomtudományként, hanem a szűkös erőforrások ésszerű elosztásának tudományaként – és csak ekként – definiálja magát az ökonómia, akkor elegáns és matematikailag jól prezentálható praxeológia lesz belőle, ám távol marad a konkrét társadalmi viszonyok között élő hús-vér embertől. Az ilyen szűken értelmezett ökonómia (economics) módszertani jellemzői között Mellár Tamás felsorolja a racionális emberi viselkedés, a csökkenő hozadék, a piaci folyamatok egyensúlyra törekvésének feltételezését, alaposan bemutatja a módszertanilag esztétikus, de a valóságtól messze álló modellgazdaságot, amely az általános egyensúlyelméletben nyer kifejeződést. A könyv elméleti megfontolásokkal és gyakorlati megfigyelésekkel inti az olvasót: ez a fajta ortodoxia ugyan tudományos rendezettsége és logikus felépítése folytán vonzó lehet a gazdaságelmélet iránti érdeklődő számára, de kritikus vonatkozásokban tér el a tényleges gazdasági viszonyoktól.

Nem a magam mentségére, inkább viszonyaink árnyalására megemlítem: amikor jogászhallgatók (és persze egyéb olvasók) számára bevezető tankönyvet írtam egy évtizede, a fő szövegben szerepelt a piaci zavaroknak (monopolizálódás, externáliák, a gazdasági és társadalmi költségek eltérése), a gazdasági környezet hatásának, a Homo Oeconomicus tételezése elvetésének tárgyalása. Nem szükségszerű tehát, hogy a gazdaságtan alapozó kurzusaiban életidegen ortodoxiát oktasson a tanár. Nagyon remélem, bár erről jó lenne átfogó vitát kezdeményezni, hogy a válsággal a hátunk mögött, és a populizmus erősödésének jeleit látva, tartalmi megújuláson megy át a közgazdaságtani oktatás..

Megjegyzem, néhány helyen a mainstream közgazdaságtan meg nem nevezett képviselői túl sommás kritikában részesülnek. Olyan beállításba kerülnek, mint akiknek a működése kimerül az adott tőke és munkamennyiség optimális allokálásában, és ezen közben a természeti környezettel szemben érzéketlenek, az energiahordozókat és más természeti erőforrásokat korlátlanul rendelkezésre állónak tételezik (48.). Talán létezik ember ilyen gazdasági világképpel, de komoly, jól képzett közgazdász aligha, legyen akár buzgó híve a neoklasszikus módszertani irányzatnak. Egyébként maga a szerző a következő mondatában ajtót nyit a korrekciónak: „pontosítva: ezeknek érzékeli a szűkösségét, de úgy véli, hogy az árakban megfelelően tükröződnek a szűkösségi viszonyok, tehát csak ennyiben kell rájuk tekintettel lenni”. Nincs szándékom megvédeni a mainstream közgazdaságtant (hátha majd valaki tételesen polemizál a könyv téziseivel), de meg kell itt jegyeznem: az árrendszer igencsak hatékony eszköz lehet. Ha egy nyersanyag gazdaságosan kitermelhető mennyisége kezd csökkenni, az árak emelkednek, és ez nyomban visszafogja az iránta megnyilvánuló keresletet, rentábilisabbá teszi az anyagtakarékosságot, az alternatív eljárásokat.

Persze az, hogy „megfelelően tükröződjenek” a szűkösségi viszonyok, a gazdasági tevékenység mellékhatásaként fellépő környezeti károkozások, valóban nem megy magától. Olyan jogrend, az érintettek (akár a még meg sem születettek) érdekeit érvényesítő szabályrend kell, amely internalizálja, a termelési költségekbe bekényszeríti a gazdasági tevékenység külsődleges (externális) hatásait, amint erről ír is Mellár Tamás könyve. Mégis olyan kép maradhat az olvasóban, mintha a piaci rend eszköztelen lenne a szóban forgó dilemmák kezelésében. Társadalmi és természeti környezetünk védelme valóban megköveteli a szűk gazdasági érdekek féken tartását, a fenntarthatósági szempontok érvényesítését. Ez kulturális ügy is: gyerekkortól tudatosítani kell az emberi tevékenységből (így különösen a gazdasági aktivitásból) fakadó káros mellékhatások és kockázatok létét. Ám nagyon is szükséges, hogy mindemellett a relatív árak alakulása révén kemény piaci tényezők is kikényszerítsék a takarékosságot, serkentsék a környezeti terhelést mérséklő technológiák elterjedését. Magyar viszonyok között, ahol a közműdíjak alakulását hajlamosak alárendelni a politikai haszonszerzés céljainak („rezsicsökkentés”), nem felesleges emlékeztetni az árak, pénzbeli kalkulációk szerepére. Különösen azzal a történelmi szakasszal a hátunk mögött, amikor egy egészen más (keleti, nempiaci) ortodoxia igyekezett kidobni a „polgári közgazdaságtan” alaptételeit.

A könyv további fejezetei az újabb makroökonómiai irányzatokat nagy szakirodalom áttekintésével tárgyalják, nem csekély kihívás elé állítva az olvasót (egyetemi hallgatót), akinek a felvázolt teóriák eredeti képviselőit, azok főbb munkáit is meg kellene ismernie ahhoz, hogy a tankönyvszerző értékelő és esetenként vitázó nézeteit el tudja helyezni. Egy-egy szövegdobozban néha igen lényeges, gyakran bonyolult eset, téma, polémia található; az olvasó remélhetőleg kedvet kap az alaposabb elmélyüléshez, utánaolvasáshoz. E gondos munkában a nagy terjedelemhez képest kevés az elütés, éppen ezért tűnik fel a walras-i ’numéraire’ elírása, vagy a szintén francia Sismondi, a Ponzi-befektetésről ismert Carlo Ponzi nevében a betűhiba. A könyv irodalomjegyzéke imponálóan sok szerzőt tartalmaz, ha valaki még jobban meg akar merítkezni a közgazdaságtudomány sokágú folyamatában, komoly impulzust nyerhet Mellár Tamás könyvéből. (Mellár Tamás: Szemben az árral. Rendhagyó közgazdasági előadások. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2015, 331 p.)

Bod Péter Ákos

az MTA doktora, egyetemi tanár