A vita
A magyar tudományosságot és a közbeszédet érdekes módon kikerülte az
a nagy nemzetközi vita, amely néhány éve folyik a technológiai
változások, s különösen az informatika kiterjedt bevezetésének
hatásairól a gazdaságban és az élet különböző területein. Maga a
technológiai átalakulás Magyarországon is kiterjedten zajlik, és egy
sor területen a lemaradás nem is tűnik véglegesnek. Azonban, a
hatások rendszerkénti megjelenése valószínűleg egy érzékenységi
küszöb alatt van még, s a viták csak e fölött indulnak be, és
válhatnak majd rövid időn belül itt is az értelmiségi közbeszéd
egyik meghatározó elemévé. Kutatásaink e fázisában egyelőre ezért a
nemzetközi vitákban felmerült fő kérdéseket próbáljuk konfrontálni a
magyarországi változások érzékelésével.
Az aktuális társadalompolitikai viták jelentős
része az egyenlőtlenségek érzékelése és feldolgozása körül
bontakozott ki. Mi itt mindenekelőtt a technológiai tényezők hatását
tekintjük át ezen egyenlőtlenségek kibomlásában.
A 70–80-as évektől kezdve egyértelmű értelmezesi nehézségek merülnek
fel az ipari országokban a II. világháború után kialakult társadalmi
szerződés jellegével kapcsolatban. Ebben az időszakban a társadalmi
békét a „jó” munkák elérhetőségéből vezették le. Ez azt jelentette,
hogy addig a periódusig egy család eltartásához, illetve
egészségbiztosításához, valamint a nyugdíjba vonulás utáni
biztonsághoz szükséges jövedelmeket termelő munkakörök kellő
tömegben álltak rendelkezésre. Azonban a 20. század utolsó
harmadában ez az ideiglenes és viszonylagos egyensúly, mint
szervesen megvalósítható program, léket kapott. Az inflációt is
beszámítva az átlagjövedelmek nem emelkednek, a középosztály
elvékonyodik, és az Európában mindenütt növekvő etnikai kisebbségi
csoportok jövedelmi szintjei a többiekéhez képest romlanak.
A produktivitás növekedése és a bérek stagnációja
együtt felveti a kérdést, vajon a növekedés és a termelékenység
emelkedésének eredményei miért nem jutnak le kimutatható mértékben a
munkásokhoz? (Autor – Dorn, 2013) A kibontakozó vitában az egyik
markáns pozíciót a készségekhez, a skillekhez kötődően látjuk
kirajzolódni. Ezek szerint a technológia a munkakörök
polarizálódását eredményezi az alsóbb kvalifikációk szétterítésével.
Mások a technológiával szemben az intézményi tényezők fontosságát
hangsúlyozzák: az alacsony minimumbér, a szakszervezeti védelem
lebomlása, a bankszektor növekvő ereje, az új adópolitikák és
szabályzások lennének akkor itt a főbb magyarázó tényezők. A 90-es
években hangsúlyozni kezdték, hogy a technológia működtetéséhez
elsősorban olyan készségek szükségesek, amelyeket szervezett
képzésen (a felsőoktatáson vagy szakvizsgákon) át lehet megszerezni.
Ebből a folyamatból valódi verseny nő ki (Gordon – Katz, 2009). E
versenyben igazán az oktatási megtérülések számítanak, vagyis az,
hogy kinél milyen gyorsan térülnek meg a felsőoktatásba befektetett
energiák, pénzek, erőfeszítések. Végül is, tulajdonképpen itt a
humántőke növekedésének mértékéről van szó. Az 1980-as évekig még
egy viszonylag kiegyenlített társadalomban minél több embernek
kellett a felsőoktatásban készségeket kínálni. A piac számukra
gyorsan bővült. A műszaki szakiskolák számos változata polarizálta a
középrétegeket, a közepes bérű és közepes készségeket megkövetelő
munkahelyek számának növekedése végül is lehetővé tette, hogy ezeket
(mint például a programozók munkáját) viszonylag könnyen lehessen
automatizálni. A munkahelyek polarizálásának elméletéből következően
a kreatív munkakörben dolgozók bérei magasak maradnak, és a
munkaerő-piaci pozícióik sem romlanak, szemben a felső diplomákkal
nem rendelkezők esélyeivel, ahol látható a romlás. Vagy ha ezek a
csoportok mégis elhelyezkednek, akkor az alacsony bérű, alacsony
szakmai szinteket igénylő munkakörökben rekednek. Érdekes módon az
új munkahelyek inkább lent és fent jelentkeznek: a vezetői és
szakértői munkakörökben a csúcsokon, és nagyon lent, az alacsony
szakképzettségű munkahelyeken. Egy sor elemző (Brynjolfsson, 2011)
azt hangsúlyozza, hogy a technológia hatása a munkanélküliségre
mégsem negatív, hiszen a különösen gyorsan polarizálódó
munkaerő-piacú városokban és régiókban a munkanélküliség egészében
nem növekszik (Brynjolfsson, 2011). E felfogás szerint a fejlődő
gazdaság lent is kínál munkahelyeket. A 2000-es években azonban e
pontokon törés látszik (s ezt észlelik mind a polarizációpártiak,
mind kritikusaik). Az ipari társadalmakban a bérek a pólus felső
végén nőnek (azonban itt nem születnek új munkahelyek). Míg lent
születnek munkahelyek, de a jövedelmek abszolút mértékben nem nőnek,
sőt viszonylag csökkennek. E változások magyarázatai az irodalomban
különbözőek. Egyesek szerint (Mishel et al., 2013), legalábbis
Amerikában, a technológia szerepe a bérek egyenlőtlenségének
magyarázataként csökken. Látjuk, hogy a technológiához új készségek
és képességek lesznek szükségesek, de úgy tűnik, hogy ezeket a
növekvő kínálat lefedi. Mások, például Joseph E. Stiglitz (2013),
túlértékeltnek hiszik a technológia szerepét az egyenlőtlenségek
meghatározásánál. A technológiai változási szabályok a viselkedési
módoknak a beruházásokra gyakorolt hatásában ragadhatóak meg, s az
aktuális trendek itt a munkaerőt megtakarító innovációknak
kedveznek. De megjelentek hipotézisek, melyek szerint épp a
karbonmegtakarító technológiák fognak új munkahelyeket teremteni.
Valószínűleg az 50–70-es években a középosztályhoz közeli
jövedelmeket számos munkahelyen már egyre kevésbé indokolták
technológiai kényszerek, de azokat egy ideig a szakszervezetek,
legalább tagságuk számára védték. Amikor a valamikori tagok milliói
kimaradtak a szervezetekből, tulajdonképpen elvesztették a korábbi
védelmet, és a technológia imperatívusza működni kezdett.
Megjelenik azonban egy harmadik megközelítés is.
Ez mintha összekötné a fenti két modellt. Valamilyen összefüggés a
bemutatott változók között létezik, s nemcsak az új technológia,
hanem a szakszervezetek kiürülése és a szavazás felszabadítása is
szerepet játszanak ebben. Nem egyszerűen arról van szó, hogy
megjelennek-e adott pontokon robotok vagy nem, hogy automatizálják-e
a folyamatokat, avagy mégsem, hanem közben megváltozik a vállalatok
és az egész gazdaság szervezeti rendje is, és az átszervezésnek
különböző következményei támadnak. A technológia az utolsó
évtizedben nagy szerepet játszott a feldolgozóipar
munkaintenzitásának csökkenésében, s a dolgozók mindeközben egyre
kevésbé váltak értékessé a vállalatok számára. Ez különösen
egyértelmű a kommunikáció és a szállítás területén. Egyre többet
vesz át maga a software is: megkönnyíti a munkaerő-keresést,
költségeket csökkent a személyzet beállításánál. Tehát maga a
technológia is csökkenti, persze, a tulajdonosi és politikai
akarattal kombinálva, a munkaerő-szükségleteket. Az igazi kérdés
azonban nem az, mennyiben következett a munkások szerepének
csökkenése meghatározó módon a technológiából az utolsó
harmincöt–negyven évben, hanem az, hogy ez a hatás ugyanolyan
marad-e a következő évtizedekben is?
Jövőbeni hatások
A jövőbeli hatások számbavételénél a következő elemek tűnnek
meghatározónak (Open Society, 2015):
• Tisztázandó, hogy milyen sorrendben, milyen
munkaköröket vált ki a technológia: mit fogunk előbb, s mit később
automatizálni, hol lesz ezekkel a változásokkal szemben ellenállás,
hol marad el?
• Kibontakoznak-e ebből nagyobb tömegben olyan
ágazatok, ahol a technológiai váltás az egész iparszerkezetet
megváltoztatja?
• Betagozódva az általános iparpolitikába
mennyire szerves a technológiai változás?
• Mikor váltják ki a dolgozók skilljeit az új
technológiák, és hol generál a technológia új készségeket és
képességeket?
E kérdésekkel kapcsolatban újabb viták indultak.
Az első ezek közül az optimisták és pesszimisták
vitája. Az egyik oldalon azt hangsúlyozzák, hogy a technológia
hatását a jövő munkahelyeire a szerzők eltúlozták. Robert J. Gordon
(2014) például úgy véli, hogy a 70-es évek technológiai változásai
1996–2000 között kifutottak. Más trendek – változások a
népességszerkezetben, a képzettségi szintek és az adósságarányok
növekedése a GDP-ben – mind fontosabbak voltak, és ebben az esetben
a legújabbnak hirdetett technológiai áttörések: robotok, big data,
vagy a vezető nélküli járművek korábbi technológiai forradalmakból
következnek, most már legfeljebb felaprózva értékesítik ezeket a
jóval korábbi nagy áttöréseket.
Velük szemben a MIT kutatói (például Erik
Brynjolfsson [2011]) úgy vélik, hogy a technológia itt sajátos
elágazási ponthoz érkezett. Elképzelhető, hogy új minőségekkel
találjuk magunkat szemben, és nem kizárható, hogy az új technológiák
lényegesen több munkahelyet számolnak fel, mint amennyit teremtenek,
tehát ebben az értelemben a 19. századi ludditáknak nem akkor, hanem
most lenne igazuk, bár a dolgozók önvédelmére most sem lennének
elegendő eszközeik vagy politikai támogatottságuk. A technológia
igenis generálhat munkanélküliséget, és talán fog is. Már ma is
képesek gépek elvégezni olyan feladatokat, amelyeket még nem is
olyan régen automatizálhatatlannak hittünk, mert ahhoz túl
összetettnek tűntek (például gépkocsivezetés, főzés stb.). Ma már
ezek sem tűnnek ebben az értelemben védettnek. E gondolatsort sok
szerző publikálta (például Saskia Sassen [2014] is). Ahogy a
technológia behatol a magas skillű munkaerőpiacokra, úgy ott is
szakembereket szorít ki, és jelentős, tartós aránytalanságokhoz
vezethet. Az utolsó évek publikációi talán többségükben inkább
pesszimisták abban az értelemben, hogy tartósan negatív
munkaerőmérlegeket, vagyis egészében inkább a munkahelyek fogyását
feltételezik. A hagyományos skill-modellek ugyan feltételezték a
rutinfeladatok gépesítését, de azt hitték, hogy a nem rutin
feladatok kreatív kihívásokként zömükben megmaradhatnak. Az
„újpesszimisták” szerint azonban, hacsak nincsenek komoly
üzemzavarok vagy válsághelyzetek, e munkák zöme is kiváltható. Ebből
a szempontból újrafogalmazzák a különböző ágazatok és munkaterületek
számítógépesítésének feltételezhető mértékét. Carl Frey és Michael
Osborne (2013) készítettek ilyen munkaerő-piaci térképeket.
Számításuk szerint a számítógépesítés nagy valószínűségű (0,7–1,0) a
munkakörök 47%-ában, 19%-ban közepes valószínűségű (0,3–0,7), s csak
egyharmaduk védett: 0–0,3 valószínűségű a megmaradásuk.
Frey és Osborne (2013) adatai az amerikai
foglalkoztatásra vonatkoznak, ahol a skillek elosztása lehet, hogy
drámaian nem különbözik az európai átlagtól, ám a munkaerő
védettsége és a rendelkezésre álló tőke összetétele teljesen más.
Hasonló, átfogóbb európai számításokat azonban nem ismerünk,
Kelet-Európára különösen nem, azonban úgy véljük, hogy azokban az
ágazatokban és vállalatoknál, amelyek nemzetközi piacokra termelnek,
a kiszorítást, ha megkésve, és a helyi béreket is figyelembe véve, a
nagy trendek kikényszerítik. Az elsősorban hazai igényeket kielégítő
helyi szolgáltatások azonban ezektől a trendektől függetlenül
működhetnek.
A további mozgási terek vizsgálatánál érdemes
számba venni, milyen specifikus munkaköri funkciókat tudunk a
legkönnyebben és melyeket a leginkább nehézkesen automatizálni, és
mindebből mit kompenzál majd azután a készségek teljes mérlege. A
részletesebb számbavételhez érdemes Frank Levy és Richard Murnane
(2013) után az emberi munkát három típusú problémára felosztani: a
nem rutin kézműveletekre, a strukturálatlan vagy nehezen
strukturálható problémacsoportokra (például autójavítás), valamint
az új információ kezelésével kapcsolatos feladatokra. Szerintük a
komputerek megoldanak, vagy képesek lesznek megoldani olyan
problémákat, amelyekhez hozzárendelhetők statisztikai megoldások.
Azonban e feladatokkal szemben továbbra is emberi munkaerő lesz majd
szükséges az információtöredékek új információba rendezésére. A
kreatív problémamegoldásra nevelés sok helyzetben és sokakat itt
valóban segíthet. Ezek mellett azonban minden bizonnyal megmaradnak
a közepes képességeket igénylő feladatok is. Sokszor a több
kreativitást követelő skillek kioltják egymást, s végül megmarad a
szükséges képességek közepes szintje. Ráadásul, ezek együtt gyakran
megkövetelnek valamennyi adaptációs készséget, józanságot és
szolgáltatások irányában való elszánt gondolkodást, s ezeket a
különböző képességeket nehéz szabadon összekötni, azok különböző
merevebb szerkezetekbe ágyazódnak bele.
Más munkakörök ugyanakkor, különösen azok,
amelyek munkaerő-megtakarító technológiákhoz kapcsolódnak, rövidebb
távon persze kiváltanak munkaerőt, de közben azzal nyugtatjuk
magunkat, hogy ez termelésnövekedést jelent, abból meg új termékek
vagy szolgáltatások születnek, és ezek előállításához vagy
létrehozásához ismét emberi munkaerőre lesz szükség.
Mások persze elismerik a technológia
jelentőségét, de úgy vélik, hogy a változások töréspontjai e
területen is politikákhoz kapcsolódnak. Az elitek elszántsága minden
technológiai drive ellenére itt is képes munkahelyek megőrzésére.
Ehhez a technológiáktól nem teljesen függetlenül, de alapvetően
elengedhetetlenek lesznek a szabályzások, adópolitikák és
kereskedelempolitikai megfontolások.
Maguk a változások itt azonban többfajta síkon
bontakoznak ki, s ezek egy része inkább az informális gazdaság
világába tartozik. Mi a régi és új gazdaságot technológiailag is
inkább egymásba hatoló kis lépések politikájában véljük megélni, de
velünk szemben léteznek más felfogások, például a McKinsey-jelentés
(2011), amely valamiképpen egymástól elkülönülő rendszerekként éli
meg a „régi” és az „új” munkahelyeket. A digitális gazdaság itt a
fizikai tárgyak világától függetlenül létezik, egyfajta állandó
párbeszéd összetett szerverek és félig intelligens csomópontok
között, amelyek képesek a dolgok újrafogalmazására, felértékelésére,
összeházasítására, de képesek magát a digitális aktort, az aktuális
szereplőt is újrafogalmazni (ahogy ezt például a „felhő”
komputerkonfigurációk teszik). Itt nagyjából természetesen a
hálózatok, nem is egyszerűen növekedéséről, hanem inkább láthatóvá
válásáról van szó. Ezek valóban központivá válnak a gazdaság sok
területén, de reális termelési értéküket nem tudjuk meghatározni,
mert az az általuk keretekbe rendezett fizikai termelésben jelenik
meg. Így aztán vannak, akik még mindig azt hiszik (ILO, 2016), hogy
az információs gazdaság még kevés konkrét értéket termel. Persze, az
irányítás és a koordináció anyagi értékét egyszerűen nehezen tudjuk
megbízhatóan meghatározni. Mindazonáltal a vita a munka minőségéről
folytatódik, különösen a technikaközvetített környezetekben, például
az ún. információs házmesterek esetében. Itt csak megjegyezzük, hogy
a vizsgált témánál szélesebb értelemben az információs technológia
az azt közvetlenül megelőző innovatív kultúrákhoz képest szélesebb,
de kevésbé adott helyen feltétlenül konkrét változásokat generál. Az
új technológiai váltás hatásai esetenként adott pontokon nehezebben
észlelhetőek, miközben egy nagyobb technológiai területen sokkal
átfogóbban, de esetenként csak puhábban hatnak. Az ilyen
változásokat az empirikus technológiakutatások nehezen tudják
megragadni, és azt hihetjük, hogy végül is a változások itt átfogó
gazdasági ideológiákat jelenítenek csak meg, és a maguk
konkrétságában csak esetlegesek. A valóságban azonban inkább mérési
problémáink vannak. Meg kell találnunk azokat a digitális
mérőszámokat, amelyekkel itt meggyőzően operálni lehet.
Munkaadók és munkavállalók
Mindeközben vitathatatlan, hogy a technológiai változások e
kereteken belül általában javítják a munkaadók, és rontják a
munkavállalók pozícióit. Ugyanakkor az elterjedt vélekedéssel
szemben, hogy ezek a romló munkavállalói pozíciók az alkalmi
feladatok növekedésében és a különböző határozott idejű
munkaszerződések szaporodásában jelentkeznek, léteznek ellentétes
felfogások is, például Anette Bernhardté (2014), aki szerint a
prekárius munkakörök most valóban észlelhető terjedése esetleg csak
ideiglenes lesz. Persze nem azért, mert a munkaadók megsajnálják a
munkavállalókat, hanem inkább amiatt, hogy az egész termelési
folyamat megbízhatóságának növekedése egyre fontosabbá válik
(esetleg egyes területeken már nagyon gyorsan), s ehhez állandó,
lojalitását folyamatosan felkínáló munkaerő is szükséges, s ezt
valamiképpen ismét folyamatosan biztosítani kell, megbízhatóan
bekötve a termelési rendszerbe. Persze, hipotézisünk szerint itt még
a legpozitívabb esetben is vegyes rendszerek alakulnak ki, a
biztonságot és a szabályozottságot tartósan a technológiához a
jelenlegi munkakörök igen kis része is biztosítani képes. Őket a
munkaadónak valóban érdemes „állandóra” megvásárolni. A többiek
változó és mozgatható tényezők, s akkor őket miért ne lehetne
prekárius keretekben alkalmazni?
E kapcsolatrendszerhez illeszthető a megosztott
gazdaság egyfajta gyakorlata. Mit jelent a rugalmasság vagy az
alkalmazás bizonytalansága e „megosztott” gazdasági rendszerekben?
Valóban vannak hosszabb távon is aktívabbnak, vagy passzívaknak hitt
munkaplatformok? A passzívak itt egyszerűen másképp elveszett vagy
meg sem jelenő források hasznosítását jelentenék, míg az aktívabb
munkaplatformok valódi, új munkavégzéseket is jelenthetnek? S ha ez
a trend terjedne, akkor hogyan biztosítjuk a jóléti állam
alapszolgáltatásait (nyugdíj, egészségügy stb.) ebben a
megosztásban?
Ez az „új gazdaság” képes-e azonban új
foglalkoztatottságot is kínálni azoknak, akiket korábban csak
kedvezőtlen indulófeltételekkel alkalmaztak (a munkaerőpiacra
először belépő fiatalok, nők, esetleg kisebbségiek)? Terjedni
kezdenek olyan felfogások (Degryse, 2016), amelyek szerint nincs itt
semmi új, hogy a megosztott gazdaság épp a láthatatlan vagy a
szürkegazdaság területén régóta közismert, sőt bejáratott. Amit most
látunk, az legfeljebb e tevékenységek „kifehéredése”, bár igazi,
folyamatosan adóval terhelt munkafolyamatokká természetesen még így
sem váltak.
Valószínűleg ezen átfogó vita 90-es években
kezdődött szakasza nem valamilyen bevezető vagy új innovációs
periódust jelent (bár ennek elemeit is magába olvasztja), hanem
folyamatos kísérőjelenségévé válik a meg-megtorpanó, de így is
folyamatos technológiai átalakulásnak. Legfeljebb a
termeléspolitikai hangsúlyok változhatnak. Az 1960–80-as években az
automatizálás elsősorban az alacsonyabb képzettségeket igénylő vagy
egyszerűbb munkafolyamatok kiváltását jelentette. A 90-es évektől
kezdődően azonban a computerizáció egyre több kreatív feladatot is
magához vonz, ugyanakkor az alacsony kvalifikációt igénylő, de
rosszul algoritmizálható feladatok megmaradnak, és ezeket gépekkel
az új konstruktőrnemzedék nem is akarja kiszorítani. Az arányokat
nézve egyre több lesz a rossz munka, s ezek elvégzői esetleg
nehezebben szerveződnek meg, és egyre inkább kiszolgáltatottabbakká
válnak az új technológiai folyamatoknak. Talán tiltakozni is fognak,
s itt váratlanul akár a géprombolás új metszetei is előkerülhetnek.
Lehet, hogy önmagában a munkafolyamat felől a technológiai fejlesztő
nem is kínálna egyenlőbb vagy kellemesebb munkát a megmaradt
dolgozóknak. De mégis rá van ilyesmire kényszerítve, mert másmilyen
feladatokat azok nem hogy nem vállalnának el, hanem
konfliktushelyzetekben a számukra elérhető intelligens
berendezésekben is hajlamosak lennének kárt tenni. Itt inkább
pszichológiai vagy ergonómiai, és nem polit-ökonómai eredetű
lázadásról lehetne eredetileg szó. De ha a rendszertervezés nem
veszi komolyan ezeket a körülményeket, akkor hamarosan gazdasági és
politikai meghatározottságokat is nyerhetnek.
Az elérhető információk alapján így nem tudjuk
eldönteni, milyen a technológia szerepe a bérek stagnálásában
(szinte mindenütt az ipari világban). Az elemzők egyik fele (pl.
Open Society Foundation, 2015) meghatározónak tartja az egyébként
általunk is felismert vagy megfigyelt polarizációt, vagyis, hogy a
középosztály skilljeit igénylő munkakörök leépülnek, s csak a nagyon
lent és a nagyon fent munkakörei és fizetései maradnak meg. A
középosztály viszonylagos jövedelemcsökkenését sokan mérték
(utoljára például a Pew Research Centre, 2015), azonban az oksági
kapcsolatok itt egyáltalán nem annyira maguktól értetődőek. Miért
pont ezek a készségek válnak feleslegessé, és kivel vagy mivel
váltják ki a középosztályt stabilizációs tényezőként a gazdasági és
politikai rendszer szintjén? Kinél jelentkeznek a megtakarítások e
készségek fokozatos leépülésénél, és kinél jelentkeznek
(rendszerszinten, de ez vajon mit jelent) az addicionális új
költségek?
Természetesen a társadalomszerkezeti változások
nem kizárólag az informatika fejlődéséből következnek, s számos más
elem is itt ezekkel együtt jelentkezik (például a korszerkezet),
ezek között például a termelés egész szerkezetének változása a
fogyasztás átrendeződésével együtt. De ebben a hatócsomagban az
infokommunikációs elem nyilvánvalóan jelen van.
Az is kérdés, hogy a prekariátus terjedésén belül
a jelzett meghatározásokon túl milyen szerepük van az értelmiségi
szakmákban és foglalkozásokban hagyományosan bevált
szabadfoglalkozású, szakértői, ad hoc tervezői modelleknek? Elvben
és hagyományosan ezek nem csökkentették az értelmiségi munkabéreket,
sőt, például az egészségügyben vagy a felsőoktatásban a háttérben
nagyobb infrastrukturális szervezetek létezését is feltételezve,
bővítették a munkaerőpiacot. Az ügyvéd, az építész vagy a fogorvos
szakmák önmagukban semmiféle veszélyt nem jelentettek a
foglalkoztatás-szerkezetre. Akkor most hol, milyen arányban, és
milyen konkrét változásokból következően válnak (nem ezek, hanem az
ilyenek) újabb bizonytalanságok forrásaivá. Ráadásul, elvben egyre
fontosabbakká válnak a nagy projektek, a sokfajta kis- és közepes
vállalkozást állandó bedolgozóvá rendező óriásvállalkozások. Ezek
egy határon belül minden technológiai változás ellenére is
kiszámíthatóbbá teszik az értelmiségi munkaerőpiacot, vagyis a
középrétegek létformáit. A jóléti szolgáltatások viszonylagos
csökkenése ellenére is azért váratlan foglalkoztatottsági válságok
vagy egészségi katasztrófák kivételével a középrétegeknek még nem
kell a falba ütközniük. Vagy ott legalább vér nem folyik.
Az egyenlőtlenségek növekvő komplex ügyeinek
kezelésénél azonban így is egyre fontosabbá válik a technológia, de
a technológiákat azért így sem |
|
kellene felülértékelni olyan, együtt jelentkező
tényezőkhöz képest, mint a leggazdagabbak adókedvezményei vagy a
tőkekivonás az állami oktatásügyből. A képet azonban kétségtelenül
rontja az információs technológiák környékén újonnan megjelenő „a
győztes mindent visz” jutalmazási vagy elismerési filozófia. Az
anyagi termelésben, vagyis a hagyományos piacokon az abszolút
teljesítmények alapján fizetnek. Aki többet teljesít, azt ennek
alapján jutalmazzák. Tehát egy kicsi annak is jut, aki valamennyivel
lemarad. Az információs gazdaság teljesítményei azonban
viszonylagosak. Valaki, ha jobb a többieknél, esetleg már így is
mindent visz. Ez az elismerési forma egészében természetesen növeli
az egyenlőtlenségeket (ILO, 2016; Degryse, 2016).
Az ipari társadalmakban ugyanakkor a
foglalkoztatás és a termelékenység jelenleg elszakadnak egymástól. A
munkahelyek száma csökken, miközben a termelékenység folyamatosan
nő. Lehet, hogy mégiscsak van valami John Maynard Keynes (1930)
megjegyzésében a munkaidőalap csökkenéséről?
Új foglalkoztatási formák
Az új foglalkoztatási formák áttekintésénél fel kell vetni a
kérdést: véget ér a klasszikus, béralapú gazdaság? Különböző fajta
szabadúszók és önálló vállalkozók töltenék ki a gazdaságot?
Valószínűleg teljesen nem, illetve egyelőre csak nagyon szerény
mértékig. Ráadásul, a különböző új foglalkoztatási formák nem álltak
össze rendszerbe. Azért rendszerezésüket mégis meg lehet próbálni
(Eurofound, 2015). Ott a következő formákat különböztetik meg:
• alkalmazott-megosztás, ahol egy alkalmazottat
munkavállalók egész csoportja együtt vesz fel, és feladatmegoldási
igényük együtt kimeríti a foglalkoztatott teljes munkaidejét;
• munkakörmegosztás, ahol a munkáltató két vagy
több dolgozót vesz fel, hogy ellássanak egy adott munkakört, vagy
két, illetve több részfoglalkoztatást egy teljes munkaidős
alkalmazásba von össze;
• belső management, ahol magas képzettségű
szakértőket ideiglenesen egy adott projektben vagy egy probléma
megoldásánál alkalmaznak, és ily módon integrálják külső
vállalatirányítási képességeiket is;
• rendszeres alkalmi munka. Itt a munkavállaló
csak időnként, ad hoc feladatok teljesítésére vagy rugalmasan, csak
teljesítésre vállalkozik a munkaadónak;
• informatikaalapú mobil munka, ahol megfelelő
technológiai támogatással a munkavállaló bármilyen helyről, és
bármilyen időben vállalkozik feladatai elvégzésére;
• jegyalapú munka, ahol a szolgáltatásokért egy
olyan jeggyel fizetnek a teljesítéskor, amelyben a közvetlen
munkadíjon túl, az oda kapcsolódó szociális költséget is kifizették;
• portfólió-munka, amikor egy egyéni vállalkozó
akár nagyobb közönséget is kiszolgál, egyszerre azonban mindegyiknek
külön csak kis tömegben teljesít valamit;
• tömegalkalmazás, amelynél egy online platform
összekapcsolja a munkaadókat és a munkavállalókat, általában átfogó
feladatokat osztva meg;
• kollaboratív alkalmazás, ahol szabadúszókat
vagy kisvállalkozókat összekapcsolnak a munka elvégzéséhez szükséges
közeg létrehozásához.
Ezeket az igen eltérő formákat többféle módon is
osztályozhatjuk. Az Eurofound (2015) két változót ajánl: a
munkakapcsolat intenzitását és a munkásoknak biztosított státust.
Ami a státust illeti, az alkalmazotti formák itt változhatnak az
önálló vállalkozói és a hagyományos munkavállalói között. A
kapcsolat intenzitása a véletlen alkalmi munkák és a szerződésekkel
biztosított különböző jellegű folyamatosságok között változik. A
különböző közismert „megosztott gazdasági” projekteknél (Upwork,
Uber, Airbnb) eltérő változatokat figyelhetünk meg, ezekben közös,
hogy a munkafolyamatot igyekeznek jogi vagy társadalombiztosítási
terhek nélkül, azokat a munkavégzésről közvetlenül leválasztva
kezelni. Az Upwork csak az elvégzett munka után fizet, és ehhez
radikálisan leegyszerűsíti a munkakapcsolatot. Ugyanezt a logikát
követi az Uber, ahol nincsen semmifajta munkáltatói szerződés a
szolgáltató gépkocsivezetőkkel, az egészségbiztosítás és a nyugdíj a
gépkocsivezetők magánügye, és más kockázatok is ráterhelődnek az
egyénre. A lakásbérleteket lebonyolító Airbnb az alkalmazás
területéből következően itt még radikálisabb, és alapdokumentumában
kiköti, hogy semmilyen kötelezettséget nem vállal a vendégek és a
házigazdák közötti bármilyen kapcsolatért, és eleve elhárít magától
minden felelősséget az elvben felmerülő konfliktusokban (Edelman –
Luca, 2014).
Itt azért óvatosan érdemes megjegyezni, hogy amíg
ez a megközelítés idegen a jóléti állam által létrehozott és
működtetett európai miliőkben, addig egyáltalán nem szokatlan a
posztkommunista Közép-Európában, ahol a munkaerő legalább 30–50%-a a
90-es évektől kezdődően hasonló feltételek között állt
alkalmazásban, és milliók esetén fizetésük egy részét a közterhek
nélkül fizették ki. A tapasztalatlan helyi munkaerő pedig a
technológiától függetlenül is örült annak, hogy nem kell az igen
magas adókat így kifizetnie, és évekig nem érdekelte, hogy a
befizetések, legalábbis a nyugdíjnál, hiányozni fognak. Ha a magyar
kis- és középvállalkozónak a közterheket is fizetnie kellett volna,
akkor a vállalkozások jó része összeomlik, hiszen jövedelméből az
adókat és a dolgozók járulékait fizetnie egyszerűen képtelen lett
volna. És ezt belátni vélték a helyzettel egyébként elégedetlen
munkavállalók, sőt – a különféle lazaságokba becsomagolva – az
állami szervek is. Szó sem volt arról, hogy a régióban kialakuló
megoldások a későbbi digitális világ platform-gazdaságainak előképei
lettek volna, inkább fordítva történt. A platformok olyan
technológiai-ellenőrzési szintek mellett, amelyek Közép-Európában a
2000-es évek közepéig/végéig léteztek, nem tudtak, nem mertek volna
elszakadni a munkafolyamat kialakult állami ellenőrzésétől, és épp a
digitális technológiák szintje tette számukra lehetővé, hogy ezt
megtegyék (tehát, hogy a közterhek vonatkozásában igazi multiként is
úgy viselkedjenek, mint egy közép-európai középvállalkozás). Ehhez
persze elsősorban az kellett, hogy az új körülmények között a
szolgáltatás delokalizálható legyen, vagyis, hogy elvégzője
függetlenné váljon a nemzeti adóhatóságoktól. Mindez egyelőre úgy
tűnik, nem kezdte ki magát a hagyományosan szabályzott
munkaerőpiacokat, hanem azokkal párhuzamos szolgáltatási formákat
hozott létre. A párhuzamos világban nincsenek szerződések, nem
léteznek szabályozott bérek, nincs szabályos munkakör, munkaidő vagy
kötelező képzés. És nem léteznek a dolgozót védő hagyományos
technikák sem. Ezek a típusú munkaformák rendkívül gyorsan
terjednek. A közép-európai közegben valószínűleg, azért sikeresek,
mert értelemszerűen olcsóbbak (és talán egyszerűbbek is) mint a régi
formák. Vagy azért terjednek olyan gyorsan, mert hasonlítanak az
1990–2000-es évek kelet-európai informális munkakapcsolataira.
Avagy: itt valóban hat a technológia logikája is, amely felszabadít
különböző korábbi kötöttségek alól.
Persze, egyelőre egyértelműen megválaszolatlan a
minket itt most foglalkoztató fő kérdés. Ennek a gazdaságnak a
munkavállalói munkások vagy vállalkozók? Milyen a függőségük a
platformoktól? Megtagadhatják-e valamilyen munkafeladat elvégzését?
A vállalat elvben vállalkozóként hirdeti ezeket a munkatársait,
azonban hányfajta függőség mellett számítanak majd valóban
alkalmazottnak, és mikor képes a vállalat arra, hogy ettől
elhatárolódjon. Végül is, a klasszikusan vállalkozó budapesti taxis
maga fizeti biztosítását, maga tartja karban gépkocsiját és
különböző biztosításait, például a balesetieket. Ez persze pontosan
így van (más szabályozásoktól függetlenül), például az Ubernél is.
Az atomizált munkaerőpiac azonban mégsem zárta ki, például az
USA-ban, hogy az Uber ottani gépkocsivezetői maguk kezdjenek jogi
akciókat a vállalattal szemben, hogy biztosítsa számukra a közterhek
fizetését, és ezt a munkavégzés alapszerkezetével próbálták
bizonyítani. E szerint ők sokkal közelebb vannak az alkalmazotthoz,
mint a független vállalkozóhoz. Az Uberen belül Európában, Keleten
és Nyugaton egyaránt ilyen belső lázadás nem bontakozott ki. Itt
külső versenytársaik próbáltak valami hasonlót bizonyítani adók és
egyéb terhek fizetését kényszerítve ki az Uberből. Nem véletlen,
hogy az amerikai ügyben még nincs döntés, és Európában is a jogi
problémát országonként eltérő formában politikai üggyé próbálják
konvertálni. A hagyományos szabályozás kereteibe a történet
láthatóan nem fér bele (Edelman – Luca, 2014).
Az ilyen sokszintű függőségek természetesen
marginalizálják a munkavállalót, és a digitális világban két új
szerep is megjelent. A már megemlített adat-házmesterek vagy
adatgondnokok (eredetileg Lilly Irani [2015] kifejezése)
összerendezik, de a peremen tartják és ott dolgoztatják a
munkavállalót, akinek így még esélye sincs arra, hogy a rendszer
belső köreivel valahogy kommunikáljon. Miközben tömegek óriási
adattömegeket gyúrnak a Google-hoz vagy az Amazonhoz hasonló
nagyvállalatok számára. Christophe Degryse (2016) digitális
gályaraboknak nevezi őket. E nagyvállalatok ráadásul a számukra
hasznosnak tűnő szolgáltatásokat, sőt elengedhetetlen új ötleteket
sokszor a hagyományos munkakapcsolati formákon kívül próbálják
beszerezni, amikor a használóiktól nyernek esetenként tömegesen
olyan ötleteket, amelyeket azután tulajdonképpen ellenszolgáltatás
nélkül használnak saját fejlesztéseikhez.
Ez a crowdsourcing (mi inkább tömeg-lehalászásnak
neveznénk) persze digitális formában a 19. századi munkaszervezéshez
nyúl vissza. Ez is taylorizmus: hiszen apró részfeladatokra
darabolja fel a munkákat. Az adatbevitel is itt további
részfeladatokból fog állni, és a „halászatban” részt vevők csak egy
töredék feladatrészt végeznek el. Olyanokat, amelyekhez igazán
magasabb technológiai készségek sokszor nem is kellenek. E
vonatkozásban úttörőnek a nagyvállalatok közül talán az Amazon
számít az AMT-rendszerrel (URL1).
Az ott kialakított elszámolási rendszer ugyan darabbéralapú volt, de
a munkakörülményeket az határozta meg, amit a „piac”, vagyis a
kollégák hajlandók voltak elfogadni. Az AMT-dolgozókat az Amazonnál
nem védik a minimális bérek sem.
A sajátos szervezeti brutalitást itt még hosszan
folytathatnánk, de ami érdekes, hogy kaliforniai szociológusok már
2009–2010-ben próbálkoztak olyan honlap létrehozásával, amely
megszervezte volna az AMT-rendszerben atomizáltan részt vevőket. Ezt
a rendszert, amit Turkopticonnak neveztek, azóta más munkásvédelmi
rendszerekben, például Németországban is alkalmazzák.
Persze lehetünk cinikusak, és mondhatjuk, hogy az
itt kifejlesztett adatkezelési rendszerek tulajdonképpen eszközként
épülnek be a vállalati szolgáltatások algoritmusaiba. Természetesen
ezek az „eszközök” erősen függenek magától az algoritmus jellegétől,
minőségétől. Mindenesetre a digitalizálás itt az értékláncok mentén
hatalmat koncentrál, és az egész rendszer kommunikációs standardjai
tulajdonosainak külön jogokat vindikál. Velük szemben vagy tőlük
függetlenül azonban jobb munkafeltételeket semmilyen versenytárs nem
fog felajánlani. S ha a digitalizálás adott pontokon lehetővé teszi,
hogy az adott munkafázisokat a korábbi munkahelyektől távol is el
lehessen végezni (ezt így távmunkának is nevezhetjük, bár e
fogalomnak számos más meghatározása is közkézen forog), akkor a
hagyományos, teljes munkaidőben elvégezhető feladatokat és a
munkakörök biztonságát, mint olyat, aláássa. És ismét a
prekariátusnál kötünk ki, mégpedig úgy, hogy a béreket vagy a
munkadíjakat akár globálisan is megversenyeztetjük. Hiszen ez a
típusú távmunka odairányítja a végrehajtást, ahol a legkevesebbet
kell érte fizetni.
Mondhatnánk, hogy ez a technológiai kultúra
egyszerre növeli a munkafolyamat ellenőrzését, és javítja a
munkavállalók közötti kooperáció lehetőségét is, s az elemző
vérmérsékletétől függ, hogy melyik oldalt hangsúlyozza. Ez elvben
persze így van, de ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy a szabályzás
mindig gyorsabb és átfogóbb, hiszen felülről érkezik, mint az alul
elinduló, és sok szempontból inkább védekező, reagáló kooperációs
válaszok.
Megválaszolatlan kérdések
Természetesen szinte minden komoly kérdés megválaszolatlan marad: A
digitalizált üzemekben az „emberi munkaerő” egyre inkább eszközzé
válik, és illeszkedik különböző termelési algoritmusokba?
Kialakíthatóak-e közben partneri viszonyok a régi/új humán munkaerő
és a robotok vagy automaták között? Avagy értelmetlen belátható időn
belül itt még partnerségről beszélni? (Degryse, 2016)
Mi történik az idősebb munkaerővel? Korábban sem
léteztek általános algoritmusok a munkaerő kopásának
meghatározására. Tudjuk, hogy a különbségek területenként jelentősek
maradnak. De azt is tudjuk, hogy az új technológiák működtetése, ha
valóban több lesz belőlük, felgyorsítva szorítja ki az idősebb
dolgozókat, akik nem szívesen tanulnak, vagy egyszerűen
képességeiktől függetlenül idegenkednek, esetleg érzelmileg távolabb
állnak az új munkakörülményektől? Ha a jelzett mozgások legalább egy
része valószínűsíthető a következő másfél évtizedben Magyarországon,
akkor felgyorsíthatja-e mindez az idősödő munkaerő kiszorulását a
termelési és szolgáltatási rendszerekből? S ha igen, hol tudnak
mégis megtapadni? Lesznek olyan ágazatok, termelési kultúrák vagy
vállalatok, amelyek kevésbé „humánok”, és olyanok, amelyekben az
idősödő munkaerő számára is elviselhető feltételek maradnak?
A korábbi években sokat beszéltünk arról, hogy a
dolgozókat fel kell „szabadítani” a kimerítő rutin és folyamatos
ismétlést követelő munkaműveletek alól. S hogy erre az
automatizálás, digitalizálás lesz a legkézenfekvőbb eszköz. Hogyan
vélekedünk erről most? Van-e valamilyen nehezen mozgatható
ergonómiai vagy pszichés korlát, amely itt viszonylag állandónak
tűnik? Avagy, maga az automatizálás állandóan újrahatározza ezt a
„kellemetlenségi zónát”? A válasz nyilvánvalóan nem a vagy/vagy,
hanem az és/és határain belül definiálódik. De a technológia minden
bizonnyal a maga oldaláról gyorsabb újrafogalmazódásokat igényel,
miközben a humán munkaerő korlátai valószínűleg inkább adottak.
Feszített helyzetekben gyorsabb az emberi tanulás, de mennyire
kemények itt a határok, amikor már nincs tovább? Mikor mekkora a
játéktér?
Technikailag számos területen a digitalizálás
teremthet olyan berendezéseket (máris teremtett), amelyek alkalmasak
az emberi teljesítmény ellenőrzésére is az adott termékláncokban.
Önmagában ez a folyamat bizonyára nem áll le. Ám itt szinte minden
kérdés nyitott. Először is, működhetnek-e itt egyszerű
hatalompolitikai megfontolások? Maguk a berendezések nyilvánvalóan
létrejönnek, megszületnek, a technológiai fejlesztést ebben a
vonatkozásban sem lehet egyszerűen leállítani. De kiköthetik-e,
mondjuk kollektív szerződésekben vagy önvédelmi szervezetek
programjain keresztül a dolgozók az ilyen létező, talán könnyen
beállítható berendezések esetleges távoltartását az üzemektől? Eu
elvben könnyen elképzelhető, de hogyan működhet itt esetleg
valamilyen dolgozói vétó? Bennünket egyszerűen gép nem ellenőrizhet,
és punktum? Avagy ellenőrizhet, de a gépi osztályzatoktól nem függ a
jövedelmünk vagy előmenetelünk. Másodszor, nem kell erre olyan
nagyon odafigyelni, mert amúgy is változik a munkaerő érzékenysége,
egyrészt maguktól a munkaerő-piaci feltételekből következően.
Vagyis, ha csak gépileg ellenőrzött munkakörök vannak, akkor azokat
fogják elfogadni, még ha nem is tetszenek azok olyan nagyon. De
mindentől függetlenül a digitális kultúra legalább olyan gyorsan
terjed a magánszférán keresztül, mint a munkahelyeken. S ha a
szabadidős világban elfogadja, akár játékszerű helyzetekben is a
gépet ellenőrző partnerként, akkor feltehetően jobban el fogja
fogadni a munkahelyén is. Persze a döntő pont itt, hogy a gépi
döntések milyen formában, illetve mértékben hatnak ki a dolgozó
számára elérhető jövedelemre? Végül is a vállalatvezetés vagy akár a
munkafolyamat szervezése a jutalmazás, elismerés jogát magának
tarthatja fenn akkor is, ha egyébként használ a saját
tájékoztatására gépi mérőszámokat is.
A technológiák terjedésével a magánszférában
egyre több berendezés és szolgáltatás áll maris folyamatosan
rendelkezésre, tulajdonképpen 24 órás üzemben. Ezek megbízhatósága a
berendezések szintjén feltehetően javulni fog, így kevesebb
karbantartóra lesz szükség. Ám a bonyolult hálózatokból összeálló
szolgáltatások működőképessége általános életminőségi indikátorrá
válik. Működtetésükhöz tehát egyre több közvetlenül, de inkább
telefonon vagy a weben keresztül elérhető készenléti munkás,
szakértő kell. Már a mai Magyarországon is elképzelhetetlen
kényelmünk az internet, a telefon vagy más ilyen rendszer
éjjel-nappal elérhető karbantartása, szakértői konzultációja nélkül.
Ezekből a 24 órás konzultációs pontokból egyre több lesz.
Működtetésükhöz nem egyszerűen humán munkaerő kell (a következő
években bizonyára), hanem a termelési kultúrák átalakulásával egyre
inkább ide összpontosul, vagy itt dúsulnak fel a humán munkakörök.
Tehát egyre több embernek kell választania a hétnapos, 24 órás
szolgálatokból ráeső részt. Ez nyilvánvalóan át fogja alakítani,
legalábbis fontos csoportoknál a szabadidő fogalmát is.
Mindeközben esetleg épp ezekben a munkakörökben
marad meg az a komplexitás, amelyhez a szakértelmet általában hozzá
szoktuk rendelni, és ily módon növekedhet a távolság a termelési
folyamatba közbeékelt, ott valamilyen szintig lebutított és ezzel a
technológiai sorhoz illeszkedő humán munkakörök, és a javító,
karbantartó, készenléti problémamegoldó területek között. Ezek egy
része természetesen nem marad az alaptermelési rendszerektől
elkülönült szolgáltatás, hanem egyfajtaképpen visszafolyik azokba,
beépül, és ezeket a csak a problémák megjelenésével aktivizálódó
feladatokat épp „kívülről” hozza vissza a termelésbe.
Végül ez újfajta módon veti fel az autonómia
problémáját. Itt mindenesetre a passzív/aktív beavatkozások aránya
azért szükségszerűen nem marad rögzített az adott problémamegoldási
fázisban. A technológiai tervezés ugyanis már ma is folyamatos
ellenőrzést épít be a munkafolyamatokba. Az ellenőrzések rutinná
válnak, és a rutinellenőrzések komplexitása a technológiai
folyamatokkal együtt növekszik (esetenként azoknál gyorsabban is).
Így a rendszerek megbízhatóságának növelése a kockázatok olyan
kezelését követeli meg, amely csökkenti ezeknek az
ellenőrző-karbantartó feladatoknak az autonómiáját.
Mindazonáltal megváltozhat a folyamatok
áttekinthetőségének mértéke is. A hagyományos automatizálás műszaki
felfogása itt a rendszerek áttekinthetőségének növekedését szinte
magától értetődőnek fogja fel. Sőt, az állítja, hogy azért kell
ezeket a változásokat végrehajtani, hogy a rendszerek
transzparensebbekké váljanak. Ezzel szemben mi itt, egy záró ponton,
inkább a kétségeinket fogalmaznánk meg. Az autonómia csökkenése, a
függőség különböző formáinak növekedése, az ellenőrzés közvetlenebbé
válása – legalábbis a munkahelyek igen nagy részén – jelentős
ellenállást gerjeszthet, és könnyen elképzelhető helyzetekben akár a
technikai értelemben kivitelezhető digitalizálást is kockáztathatja,
hiszen a munkaerő, ha ezt mind átlátja, önmagában ebben biztos nem
lesz érdekelt, hacsak valamilyen módon meg nem jutalmazzák érte.
Tehát a technológiai fejlesztésnek, hogy kikerülje az ellenállás
lehetőségét, amennyire tudja, lepleznie kell szándékait. A
rendszerek amúgy is komplexebbekké válnak, és ezért nehezebben
átláthatóak. Erre a tervező még rásegíthet, akár több lapáttal is,
hogy az átláthatóság mindenütt csökkenjen. Sőt, közben hangoztatni
fogja, hogy az átláthatatlanság jelenti itt a progressziót.
Kulcszavak: digitális termelési kultúra, automatizálás,
munkaidőszerkezet, munkásság, mesterséges intelligencia
IRODALOM
Autor, David H. – Dorn, David (2013):
How Technology Wrecks the Middle Class. The New York Times. 24
August 2013 •
WEBCÍM
Bernhardt, Annette (2014): Labor
Standards and the Reorganization of Work – Gaps in Data and
Research. IRLE Working Paper 100-14, Januar 2014, Berkeley •
WEBCÍM
Brynjolfsson, Erik – McAfee, Andrew
(2011): Race against the Machine. Digital Frontier Press, Lexington,
MA •
WEBCÍM
Degryse, Christophe (2016):
Digitalisation of the Economy and its Impacts on labor Markets.
Working paper 2016. 2. ETUI, Brussels •
WEBCÍM
Edelman, Benjamin – Luca, Michael
(2014): Digital Discrimination: The Case of Airbnb.com. Harvard
Business School NOM Unit Working Paper No. 14-054. 10 Jan. 2014 •
WEBCÍM
Eurofond: New Forms of Employment.
Luxemburg, Publication Office of the European Union, 2015
Frey, Carl Benedict – Osborne, Michael
A. (2013): The Future of Employment. How Susceptile Are Jobs to
Computerization? Oxford Martin School Programme on the Impacts of
Future Technology Working Paper. Oxford, 17 September 2013 •
WEBCÍM
Gordon, Claudia – Katz, Lawrence (2009):
The Race between Education and Technology. Harvard University Press,
Cambridge, MA
Gordon, Robert J. (2014): The Demise of
the US Economic Growth – Restatement, Rebuttal and Reflections. NBER
Working Paper no.19895. Washington, February 2014. •
WEBCÍM
ILO (2016): Work Employment Social
Outlook –Trends 2016. ILO, Geneva •
WEBCÍM
Irani, Lilly (2015): Justice for “Data
Janitors’. Public Books, 15 January 2015 •
WEBCÍM
Keynes, John Maynard (1930): Economic
Possibilities for Our Grandchildren. In: Keynes, John Maynard:
Essays in Persuasion. W. W. Norton, New York, 358–373. •
WEBCÍM
Levy, Frank – Murnane, Richard (2013):
Dancing with Robots – Human Skills for Computerized Work. Third Way
Think Tank Report No.714, Washington, June 2013 •
WEBCÍM
McKinsey Global Institute (2011): Big
Data. The Next Frontier for Innovation, Competition and
Productivity. (by Manyika, James et al.) McKinsey&Company, London •
WEBCÍM
Mishel, Lawrence – Schmidt, J. –
Shierholz, H. (2013): Assessing the Job Polarization of Growing Wage
Inequality. EPI Working Paper No. 295 Washington, January 2013. •
WEBCÍM
Open Society Foundations (2015):
Technology and the Future of Work –The State of the Debate. London,
April 2015 •
WEBCÍM
Pew Research Center (2015): The American
Middle Class Is Losing Ground. Washington, 9 December 2015 •
WEBCÍM
Sassen, Saskia (2014):
Expulsions—Brutality and Complexity in the Global Economy. Harvard
University Press, Cambridge, MA
Stiglitz, Joseph E. (2013): The Price of
Inequality: How Today’s Divided Society Endangers Our Future. W. W.
Norton, New York
|
|