Idén ismét új tagokat választott soraiba a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományban – korábbi szokásunkhoz híven – most is bemutatjuk az MTA új levelező tagjait. Az Akadémia honlapján olvasaható szakmai bemutatást mi néhány személyes kérdéssel egészítettük ki, s bízunk benne, hogy a válaszok a sikeres tudós szakmai életrajzokban nem olvasható arcát is megmutatják.

KÖVÉR GYÖRGY

Filozófiai és Történettudományok Osztálya

1949-ben született. Egyetemi tanár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történelmi Doktori Iskola Társadalomtörténeti programjának vezetője, az MTA Tudományetikai Bizottság és az MTA Történettudományi Bizottság tagja, az MTA Gazdaságtörténeti Albizottság elnöke, a Nemzetközi Gazdaságtörténeti Bizottság Magyar Tagozatának elnöke. Szakterülete a 19–20. századi magyar gazdaságtörténet, a banktörténet; a dualizmus kori magyar társadalomtörténet; az 1945 utáni biografikus politikatörténet és a történetírás elmélete és módszertana. Legismertebb művei a dualizmus korának magyar gazdaságtörténetéről szólnak (Iparosodás agrárországban, 1982; Egy krach anatómiája,1986), egyetemi tankönyvet írt (Gyáni Gáborral) Magyarország 19–20. századi társadalomtörténetéről (a munka angolul az Egyesült Államokban is megjelent, és itthon hat kiadásban látott napvilágot: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, 1998). Úttörő vállalkozás a nem politikai életrajzként készült Losonczy Géza 1917–1957 című monográfiája. 2011-ben jelent meg A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek című, korszakos jelentőségű mikrotörténeti monográfiája, amely 2012-ben Akadémiai Díjban részesült.

Mi volt az az eredmény munkája során,

amire igazán büszke?

Nehéz kiválasztani olyan eredményt, amelyre tartósan büszke lehet az ember. Talán nem is a nagyobb szabású, időt és energiát túlzottan igénybe vevő munkák között keresgélnék, hanem a kisebb léptékű, de eredeti invenciót igénylő és igazán örömteli felfedezésekkel járó írások sorában. Ilyennek tekintem a 19. századi megszólítások rendszerének változásait egy sok kiadást megért levelezőkönyv alapján feltérképező írásomat (1999). A titulusokat egy-egy év metszetének tükrében a szakirodalom korábban statikusan kezelte, de az

1830-as évektől az első világháborúig nyomon követve a változásokat kiderült, hogy egyes címzések felfelé, mások lefelé tolódtak el, egyikük felértékelődött, a másik le, s a dinamika elemzése a társadalom presztízshierarchiájának átrendeződését érzékenyen mutatta. Az igazán nagy öröm azonban az volt, amikor észrevehettem, hogy megközelítésem másokat is megihletett, s ötletemet továbbfejlesztve (sőt helyenként állításaimat korrigálva) tovább építhető az eredeti gondolat. Azt már csak fanyarul teszem hozzá, hogy arra ne számítson senki, hogy ennek az írásomnak az idézettsége a top 25-be került az MTMT rendszerében.

Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

Eredendően magányos kutató vagyok, valószínűleg ezért lettem csapatjátékos. A történészszakma eleve hosszas individuális kutatási szakaszt feltételez a munkahipotézis megfogalmazásától a feldolgozás lezárásáig. Sokáig kell üldögélni a levéltárak vastag falai között, a kézirattárak és könyvtárak ódon asztalainál, míg összekeresgéljük a nekünk szükséges empirikus anyagot. A gyűjtés egy részét persze át lehet engedni másoknak, ami azonban épp a forrásokhoz fűződő bensőséges viszonytól fosztja meg a kutatót. Többünk számára ez munkánk egyik legizgalmasabb része. Sokszor előfordul, hogy miután „kikutattuk az anyagot”, már el is veszítjük érdeklődésünk javát a téma iránt. Ez persze jórészt érzéki csalódás, mert a feldolgozás során még számos új felfedezést tehetünk, ami visszaküld bennünket a forrásokhoz (bár a levéltárosoknak nem mindegyike szereti, ha újra kikérünk valamit, amit korábban már átvizsgáltunk). Ebben a szakaszban szenvedünk leginkább a magányosságtól, ekkor számít igazán sokat, hogy vannak-e körülöttünk olyanok, akikkel gondjainkat meg tudjuk osztani, tartozunk-e olyan műhelyhez, ahol vannak velünk egyívású gondolkodók. Az én életem úgy hozta, hogy ha ilyen éppen nem volt, akkor szervezni kellett magunknak. Így jöttek létre barátaimmal közös informális összejövetelekként a Hajnal István Kör előzményeként működő vitaköri rendezvények, de ilyen inspiratív közeget jelenthet a PhD-program doktoranduszgárdája vagy egy akadémiai kutatócsoport. A kutatói közösség a végső formába öntés nehézségeitől nem óvhat meg bennünket, de segíthet a munka sikeres befejezésében.

Mire kíváncsi egy egészen más
tudományterület kérdései közül?

Számos olyan módszertani problémába ütközünk kutatásaink során, amely felkelti a kíváncsiságunkat: vajon más tudományok hogyan válaszolják meg ezeket a kérdéseket. Egyetlen példa: történészként számos alkalommal szembesültem azzal, hogy megfigyelhettem, a magyarul cselekményesítésnek fordítható ’emplotment’ milyen formáit alkalmazzák más diszciplínák. A fogalom meghatározása legelevenebben az irodalmár-történetfilozófus Hayden White munkásságában bukkan elő, aki szerint tulajdonképpen lehetségesek az események számbavételének retorikailag egymással versengő elbeszélései. Érdeklődési körömnek megfelelően találkoztam eltérő történetelbeszélő technikákkal a neoklasszikus modellekkel dolgozó kvantitatív gazdaságtörténetben, vagy más alkalommal a kórelőzményt, a status praesens-t és az orvosi véleményt elkülönítő pszichiátriai leletekben, vagy akár a ténymegállapításokat és az ítélet indoklását egymásra építő bírósági szövegekben. S még tovább színesíthető lenne a paletta. Egyszer talán érdemes lenne egy olyan valóban interdiszciplináris konferenciát szervezni, ahol közösen megvitathatnánk ezeket a mindnyájunkat szükségképpen foglalkoztató alapkérdéseket.