Az éghajlatváltozás önmagában egy természeti
jelenség, amelyet sajátos természettudományi területek és
társtudományaik vizsgálnak, figyelnek meg, mérések, modellezések,
paleoklimatológiai vizsgálatok révén, nagyjából egy évszázada. E
kutatások története jól feldolgozott, több alapmunka is napvilágot
látott az utóbbi egy-két évtizedben, elsősorban angol nyelven.
Ezekből is tudhatjuk, hogy az éghajlatváltozás kutatása kb. az
1950-es évektől bontakozott ki, és az 1980-as évektől e vizsgálatok
egyre inkább egy következtetést erősítenek, miszerint az ember
felelőssége az előidézett változásokban alapvető fontosságú, és igen
nagy valószínűségű. A jelenbe érve a tudományos körökben ki ne
hallott volna az Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC)
szervezetéről, és annak legutóbbi összefoglaló jelentéséről, 2015
szeptemberéből. De hogy még aktuálisabb eseményt említsek, a párizsi
klímacsúcs és annak óvatos optimizmussal fogadott eredménye széles
médianyilvánosságot kapott Magyarországon is.
Ha azonban a klímaváltozásra mint társadalmi
problémára tekintünk, a tudományos konszenzussal ellentétben egy
sokszínű, sokoldalúan megítélt kérdéssel találjuk szembe magunkat.
Legyen szó akár annak érzékeléséről, tapasztalásáról,
értelmezéséről, elképzeléséről, az azzal kapcsolatos tudásról,
cselekvésről vagy „politikacsinálásról”. A társadalomtudományok
ráébredtek, hogy a tudomány és a tudás látszólagos egyetemessége
ellenére a klímaváltozás – és számos más környezeti ügy – mást
jelenthet különböző emberek számára, különböző időben és különböző
helyeken. Nem véletlen, hogy az ezredforduló óta a
társadalomtudományi kutatások is egyre növekvő figyelemmel kísérik a
problémát, alig akad olyan diszciplína, amely ne foglalkozna a klíma
valamely társadalmi vagy gazdasági vetületével.
Az éghajlatváltozás különböző speciális
szakterületein sok apró kérdés még tisztázásra, pontosításra vár,
ezt a vonatkozó témák kutatói tudják a legjobban. De nem a szűken
vett tudományos vitákról lesz szó ebben a tanulmányban. Nem is arról
a klímavitáról, amely mindenkinek elsőre juthat eszébe: hogy
pontosan mekkora az ember felelőssége az éghajlatváltozásban, vagy,
hogy valóban van-e összefüggés a szén-dioxid-kibocsátás és a
globális felmelegedés között. Ezekkel szemben áttekintésemben ahhoz
szeretnék hozzájárulni, hogy megértsük e viták formálódásának
hátterét, ez pedig a tudás és a tudomány megváltozott helyzetével
kapcsolatos. Ezért is szerepel a címben a tudás szó. A tudás-viták
így nem szűk értelemben, nem közvetlen, éles csatározások képében, s
nem is politikai adok-kapokként jelennek meg. Tudás-vita alatt
tágabban véve valamiféle társadalmi bizonytalanságra kell
gondolnunk, különböző nézőpontok, értékítéletek és magyarázatok
egymás mellettiségére, amelyek helyenként konfrontálódnak is, de nem
ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy a tudás-formálók általában
eltérő összefüggéseket, különböző valóságot, más és más világot
formálnak egy adott kérdéssel kapcsolatban.
Mi az oka annak, hogy a környezettudományok által
rögzített tudás és az ehhez kapcsolódó technológiák, vagy az ezekre
épülő kormányzati szabályozás és politika a társadalmi közegekben
bonyolult vita tárgyává válik? Mi a magyarázat arra, hogy a
leülepedett tudományos eredmények megkérdőjeleződnek a társadalmi és
politikai küzdőtereken? Miért nem képes a tudomány lezárni a
vitákat? Jelen írásban e kérdéskör áttekintésére vállalkozom az
éghajlatváltozással kapcsolatban, magyarországi kontextusban, hazai
példákkal.
A tudás és a tudomány megváltozott helyzete
Jelen fejezetben összefoglalom azokat a tényezőket, amelyek jelen
korunkban a tudás és a tudomány megváltozott helyzetét magyarázzák.
Az egyik ilyen tényező a környezettudományok kapcsán belülről fakad.
A környezeti ügyek eleve sokszereplősek, számos ütköző érdekkel,
másrészt interdiszciplináris megközelítéseket igényelnek. Ebből
következően a tudomány és a társadalom viszonya képlékennyé válik,
és e kettő szorosabb együttműködését kívánja meg a problémák
orvoslása érdekében. Másrészt a környezeti kérdések vizsgálatában
eleve több tudomány vesz részt – különböző kutatási programokkal,
megközelítésekkel és módszerekkel –, és több, ezekhez többé-kevésbé
kapcsolódó politikai intézmény, háttérintézmény. E tudományok,
szakterületek sorában a földrajzot, szűkebben a társadalomföldrajzot
is ott találjuk, amely szinte immanens módon interdiszciplináris: a
természet és az ember kapcsolatrendszerének megértésére törekszik.
Ezért a tudás-viták feltárásának vállalkozásához a földrajz jó
szövetségest, elméleti és módszertani hátteret talált a
tudománytanulmányokban (science and technology studies). Ezért
nemcsak az a feladatunk földrajzosként, hogy az éghajlatváltozás
okozta társadalmi és gazdasági folyamatok előrejelzésén vagy az
éghajlatváltozás társadalmi elképzeléseinek, érzékelésének
feltárásán dolgozzunk, hanem hogy ennek tudás-vitái kapcsán
vizsgáljuk a tudás-létrehozás és a tudás-politika gyakorlatait, és a
viták szerepét a tudás szocializációjában, társadalmasításában
(Whatmore, 2009).
A változások másik, külső mozgatórugója az
internet, illetve tágabban az infokommunikációs technológiák,
amelyek minden tudományágra hatással voltak. Forradalmasították a
tudás létrehozásának, legitimációjának, átalakításának,
újraelosztásának és befogadásának módozatait, megsokszorozva a
szereplők számát és az ő interakcióik lehetőségeit. Nem véletlenül
beszélnek a tudás és a tudomány demokratizálódásáról. Ropolyi László
(2006) internetfilozófiai értekezésében a tudás reformációjáról ír,
azt a vallási reformációhoz hasonlítva. Szerinte ahhoz hasonlóan,
ahogy megszűnt a vallási intézmények hegemón szerepe, és az Istenhez
való eljutásunk módja individualizálódott, a tudományos intézmények
is elveszítették domináns pozíciójukat az információ létrehozásában
és terjesztésében, és a tudás létrehozásának és fogyasztásának
egyéni útjai alakultak ki.
Természetesen korábban sem csak egyetlen módja
volt a tudás létrehozásának, gondoljunk csak az újságírásra, vagy a
gazdasági és politikai érdekcsoportok ügyeket befolyásolni tudó
tevékenységére, az internettel viszont ez a hatás megsokszorozódott.
Nézzük röviden, milyen új jelenségekkel számolhatunk a
„tudástársadalomban”. Mindenekelőtt a tudományok maguk is
átalakultak, létrejött az e-tudomány, amely szűken magát a virtuális
rendszert tanulmányozza, tágan viszont az internet kutatási célra
való felhasználását jelenti. Ennek nyomán megváltozott a tudományok
episztemikus kultúrája, vagyis az a mód, ahogyan egy adott problémát
vizsgálnak, tanulmányoznak. Sokat javult emellett a tudományos
információkhoz és magukhoz az intézményekhez való hozzáférés, ami
mindenki számára fontos, legyen az kutató, sajtómunkás vagy értő
laikus. Ezzel kapcsolatosan a virtuális szemtanúság intézménye
látszik kialakulni. Az internet hasonló közegként tud funkcionálni,
mint egykor a színházak, múzeumok, ahol a kísérleteket közönség
előtt, a szemtanúk által legitimálva végezték el: a virtuális
színpadon a szemünk előtt formálódhatnak a tudományos eredmények.
Ennek nyomán a széles publikum kibővített ellenőrző közösségként
funkcionál, a lektorálási folyamat a tanulmányok megjelenése után
folytatódhat, s létezik is már olyan szaklap, ahol az internetes
véleményeztetést a publikációs folyamat részévé tették. Az
internetes közösség, azonban nemcsak a tudás ellenőrzésében vesz
részt, hanem át is alakítja, vagy újonnan létre is hozza azt. Erre
példa a Wikipedia és számtalan blog, fórum, magánhonlap is, s így
jutunk el a „civil tudománytól” a folklorizálódott tudásokig vagy az
összeesküvéselméletekig. Ebben az internetes tudáshalmazban nemcsak
a kommunikáció lehetőségei vagy a reprezentációs eszközök, hanem a
legitimáció módja is sokszínűvé vált, az ortodox tudományos
hivatkozásokkal szemben egy másik honlapra mutató link vált ennek
alapelemévé. Így például ezek segítségével térképezhetők fel azok az
internetes hálózatok, amelyek egy-egy téma „megbeszélésében” részt
vesznek (Jankó, 2015).
Létezett egy kezdeményezés – MACOSPOL-projekt (URL1)
–, amelynek bevezetőjében a szakmai koordinátor, Bruno Latour,
széles körben ismert francia tudományfilozófus, tudományszociológus
foglalta röviden össze e probléma lényegét. Mivel a viták
kiszélesedését az internetes technológia okozta, annak eszközeivel
kell vizsgálnunk, feltérképeznünk azt, hogy jobban el tudjunk
igazodni bonyolult rendszerében: kik a fő szereplők vagy
tudásközösségek, melyek a fontos virtuális helyek (honlapok), a
kapcsolódó altémák, milyen főbb diskurzusok tapinthatók ki egy adott
témában. Ez a kezdeményezés – bár a projekt már lezárult – még ma is
több internetes szoftvert kínál a viták felfejtésére.
Az éghajlat és az éghajlatváltozás
érzékelésének tényezői
A vita tényezőiként először az éghajlat és az éghajlatváltozás
érzékelésének témakörét vázolom. A meteorológusok, klimatológusok
statisztikai éghajlatfogalommal dolgoznak, ezt meg is jelenítik a
harmincéves normál adatsorokban, ami 2015. április óta az
1981–2010-es időszakhoz tartozik, de említhetjük a globális klíma
fogalmát, amely nyilvánvalóan csak statisztikai értelemben létezik,
egy tudományos konstrukcióról van szó. Az éghajlat sajátja ugyanis a
helyhez kötöttség, és ebből származik a társadalom esetében
értelmezhető két szubjektív, egymással összefüggő klímafogalom. Az
egyik a pszichológiai éghajlatfogalom, ami az egyének szintjén
értelmezhető, és függ az egyén életkorától, korábbi és jelenlegi
lakhelyeitől, életmódjától, sok-sok szubjektív tényezőtől. Ez az
emlékezetben folytonosan formálódik, és az emberek mint normához a
jelen időjárását, éghajlati eseményeit hasonlítják, egyfelől ennek
alapján érzékelhető az egyén szintjén az éghajlat változása vagy
sem. Vagyis a percepció szempontjából a helybeliség
(ország–táj–település) mellett igen fontos az időbeliség tényezője
is.
A másik szubjektív klímafogalom a közösségek,
társadalmak szintjén értelmezhető, ezt nevezhetjük kulturális
éghajlatfogalomnak. Az éghajlat része kultúránknak, identitásunknak,
mindennapi életünknek, viselkedési szokásainknak. Ennek tipikus
leképeződései az időjárás népi megfigyelései, szabályai. Magyar
példákkal élve talán jó a sejtésünk, hogy ezek egyre inkább
kikerülnek a közbeszédből: Jégtörő Mátyás, Sándor–József–Benedek,
Fagyos Szentek – ez például Közép-Európa-szerte ismert –, Medárd,
Mérges Margit, a Gyertyaszentelő és a medve esete, a Luca napi
időjóslat vagy éppen a fekete karácsony–fehér húsvét (Bacsó, 1940).
A fekete vagy fehér karácsony kérdése nem csak Magyarországon van
évről évre reflektorfényben. Egy kis kereséssel a fehér karácsony
európai valószínűségét bemutató – internetes felhasználó által
készített – térképre bukkanhatunk a világhálón. A probléma az, hogy
a hó mára az ünnep sztereotípiájává vált, erre példa, hogy
képeslapjaink legalább olyannyira havasak, mintha Finnországban
készültek volna. Valamiféle kulturális éghajlatfogalom azért
érvényesül itt is, érdemes megnézni például a spanyol, vagy még
inkább az ausztrál karácsonyi üdvözlőlapokat, ahol a hó csak a vicc
kedvéért fordul elő.
Az éghajlatváltozás érzékelése és társadalmi
„megbeszélése” mögött történelmi gyökerű ideológiai, filozófiai
áramlatok is meghúzódnak, amelyek átitatják a közbeszéd különböző
rétegeit, diskurzusait. Ezek sorában a földrajzban különösen régi
hagyománya van a klímadeterminizmusnak, amely a leghatásosabb a
gyarmati rendszerek idején volt, magyarázatot adva a népek eltérő
fejlettségére, kultúrájára, társadalmi berendezkedésére. A 19.
században tapasztalt gyorsuló fejlődés és modernizáció adta a
hátterét annak a gondolatkörnek, amely a természet és benne az
éghajlat megzabolázásáról, emberi kontrolljáról szólt. Ennek gyökere
tehát az imperializmus, de kibontakozása a hidegháború idejére
tehető, amelynek mind a nyugati kapitalista, mind a kommunista
berendezkedés kedvezett, és közvetlen előfutára volt a jelenben
etikai dilemmákat is felvető klímamérnökség kérdéskörének. Harmadik
példa az emberen kívül álló természet felfogása, benne az
éghajlattal és az időjárással, amely a 19. századi romantikus,
természetvédő mozgalom kialakulásában volt fontos. Ezzel
összefüggésben létezik egy negyedik elképzelés is, amelyik mind a
tudományos, mind a köznapi gondolkodásban nyomozható; ez pedig a
Föld és benne a klímarendszer stabilitása, amelynek leghíresebb
megfogalmazása James Lovelock Gaia-elmélete volt. A rendszerrel és
annak stabilitásával szemben ott van az ember, amely felboríthatja
ezt, klímakáoszt okozva, így a borúlátó, katasztrófaváró vagy
apokaliptikus nézetek, vagy a túlélés narratívája és a zöld
radikalizmus (környezeti mozgalmak) is ide kapcsolhatók (Dryzek,
2004; Hulme, 2009; Jankó et al., 2011).
A viták szereplői és témái
A viták tudományos lezárásának egy módja, kísérlete az összegző
írások; tanulmányok és jelentések készítése. Ilyenek időről időre
megjelennek önálló szerzőktől kezdve számos tudományos intézményig,
formációig. Az elmúlt két évtizedben a legmeghatározóbb
tudományösszegző szervezetté az 1988-ban a World Meteorological
Organization (WMO) és az ENSZ kezdeményezésére létrejött IPCC vált,
így működését, tudományban betöltött szerepét nagy
társadalomtudományi figyelem kíséri. Az IPCC tanulmányozásából a
társadalomföldrajz is kiveszi a részét, legyen szó tudományos
hátterének és hatásának, a tudáslétrehozási folyamat földrajzi és
geopolitikai tényezőinek, avagy a tudomány és a politika
határmezsgyéjén betöltött szerepének vizsgálatáról (összefoglalást
lásd pl. Hulme – Mahony, 2010). Az IPCC hatása természetesen
megkérdőjelezhetetlen a hazai tudományos életben és a
szakpolitikában is, emellett a világhálón formálódó vitákban is
fontos hivatkozási alap (Jankó, 2015).
A nemzetközi tudományosságban az IPCC fő
ellenfeleként az amerikai gyökerű klímaszkeptikus mozgalom jelenik
meg;1 ezzel kapcsolatosan is
kiterjedt tudományos vizsgálatok vannak, elemezve a szkeptikus
tudósok motivációit, hátterét, a mozgalom eredetét, intézményi
hálózatát, kapcsolatát az olajiparral, ipari lobbival, tudományos
hátterét és eszközeit, módszereit a tudomány hiteltelenítésében. A
bevezetőben is említett, a klímaszkeptikusok részvételével zajló
szűk értelemben vett klímavita formáit, társadalmi szerepét is
számtalan munka világította már meg |
|
(Jankó et al., 2014). Ezek a viták Magyarországra
is begyűrűztek, a hazai szereplők azonban ezen a téren jóval
kevésbé rétegzettek. A média természetesen idehaza is előszeretettel
foglalkozik néhány klímaszkeptikusnak beállított kutatónkkal, ám nem
beszélhetünk kimondottan ilyen jellegű intézményről, szervezetről.2
Utóbbi esetében a klímaszkeptikus tartalmak jobbára a világ nagy
összefüggéseire rámutató spiritiszta vagy összeesküvéselmélet párti
honlapokon, a „blogszférában” jelennek meg. A tudományos fórumokból
kiindulva az interneten nemzetközi hullámokat is vető ún.
Miskolczi-ügy3 feltérképezése
még várat magára. Rögzítem azonban azt – erre a nemzetközi
szakirodalomban is többen figyelmeztetnek –, hogy a klímavita
szereplőinek két táborra osztása túlzott leegyszerűsítés, amely nem
fedi a valóságot. A mainstream tudomány több érdekcsoportra, szakmai
vagy földrajzi alapon egyéni véleményeket is megfogalmazó
közösségekre bontható, és hasonló mondható el a klímaszkeptikusokról
is. A hazai tudományos közösség ilyen szempontból feltáratlan még. A
különböző szereplők internetes jelenlétének egy rövid hazai
webtérképezés során igyekeztem utánajárni, amely arra az érdekes
eredményre vezetett, hogy tudományos és a kormányzati intézmények
kevésbé „láthatók” az interneten – kivételt talán egyedül az
Országos Meteorológiai Szolgálat jelent –, a diskurzusokban
alapvetően a sajtó, a zöld civil szervezetek és a blogszféra vesznek
részt (Jankó, 2015).
A társadalommal kapcsolatban az egyik
legfontosabb kérdés – mint vitatéma – a jövővel kapcsolatos. A
társadalomtudományok aktivitása nagy ezen a területen, s ez igaz a
hazai szakirodalomra is, hiszen a különböző szakpolitikai
dokumentumok (például nemzeti éghajlatváltozási stratégia)
folyamatosan igénylik ezeket az előretekintéseket. Azonban vitára
adhat okot, hogy hogyan fog kinézni egy 4 fokkal magasabb
átlaghőmérsékletű Föld, vagy egy szubtrópusi mediterrán éghajlatú
Magyarország. Le lehet-e vezetni pusztán a klímamodellek
eredményéből egy jövőbeni társadalmi és gazdasági berendezkedést?
Vagy lehetséges-e egy adott jelenbeli történést részben-egészben az
éghajlatváltozással magyarázni? A probléma itt a klímamodellezésnek
alárendelődő társadalomtudományi hozzáállásban van, amelynek
eredménye az a redukcionista gondolkodásmód, amelyik az elemzéseket
az éghajlatra mint jövődetermináns faktorra leszűkítve jeleníti meg
az éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos és laikus
diskurzusokban. Így viták voltak-vannak arról, hogy egy-egy
konfliktus kialakulásában az éghajlat megváltozása milyen szerepet
játszott (például: vörösiszap-katasztrófa, szíriai polgárháború), s
a jövőben milyen fegyveres konfliktusok vagy hány millió
klímaváltozás-menekült írható majd a megváltozó éghajlat számlájára
(Hulme, 2011).
A társadalom szempontjából az ún. tudás–cselekvés
paradoxonja érdemel figyelmet: számtalan vizsgálat kimutatta már az
éghajlatváltozás problémájának ismertségét külföldön és idehaza is,
a cselekvés ezzel szemben sokkal alacsonyabb intenzitású (Antal,
2015). Mi ennek az oka, miért nem vesszük komolyan? Az egyik válasz
az érzékeléssel kapcsolatos, az éghajlatváltozás helyi hatásai
ugyanis térben egyenlőtlenek, és nehezen érzékelhetők. Ugyancsak
nehezen kitapinthatók társadalmaink jelenlegi életformájának
környezeti hatásai a biofizikai rendszerek legtöbb elemének
esetében, a hatások rendre időben később jelentkeznek. E bonyolult
földi folyamatok jövője, jövőbeli változásai és annak időbeli és
helyi hatásai nehezen jelezhetők előre nagy pontossággal. Sokszor
hozzák fel példaképpen az „ózonlyuk” vagy a savas esők problémáját
(Castree, 2014). Azok esetében a hatás időben és helyben pontosan
detektálható volt, a közvetlen okok felderítésében is gyors
eredményeket értek el, amelyet sikeres politikai válaszreakció
követett. Tegyük hozzá, ezek esetében a meglévő gazdasági rendszer
működését nem „veszélyeztette” alapvetően a beavatkozás, hasonlítsuk
össze a CFC-k,4 a kén-dioxid,
illetve a CO2 jelentőségét.
Az éghajlatváltozás esetében tehát problematikus
a láthatóság kérdése is. Vajon azért látjuk jeleit, mert hiszünk
benne, vagy azért hiszünk benne, mert látjuk a jeleit? Ez az oka
annak, hogy a média, a médiához forduló tudósok, környezeti
aktivisták, „zöld” civil szervezetek azon fáradoznak, hogy különböző
reprezentációs eszközökkel valóságossá, láthatóvá tegyék az
éghajlatváltozást. Ilyenek a képi evidenciák vagy az adatsorokból
kimutatható láthatósági jelek, igaz, hazánkban még nem beszélhetünk
olyan éghajlatváltozás-„címerállatról”, mint a jegesmedve. A
láthatóvá tételben Magyarországon az éghajlati szélsőségek váltak
fontossá. A társadalom részéről igény, hogy a tudomány választ
tudjon adni arra a kérdésre, hogy egy adott szélsőséges időjárási
esemény a klímaváltozás miatt következett-e be (pl. az
észak-magyarországi árvizeket előidéző esőzések 2010-ben, a 2013.
márciusi hóviharok). A tudomány viszont „csak” arra tud választ
adni, hogy a klímaváltozás miatt növekedett-e, vagy növekedni fog-e
bizonyos események előfordulási gyakorisága.
Problémaérzékelésünket, azzal kapcsolatos
cselekvéseinket számtalan tényező befolyásolja. Ilyenek a vallási
vagy politikai ideológiák is, és nem lehet eléggé hangsúlyozni a
média szerepét, amely a társadalom nagy többsége számára ma már a
természet első számú reprezentánsát jelenti: formálja véleményünket,
elképzeléseinket, ismereteinket a környezeti ügyekkel kapcsolatosan
is (Castree, 2014). Nagyon lényegesnek tartom a lokalizációt, az
éghajlatváltozás helyi ügyekkel való összekapcsolását.
Magyarországon is hallunk a veszélyben lévő jegesmedvékről, a
pusztító hurrikánokról vagy a tengerszint-emelkedés fenyegetésében
lévő szigetországokról, ez azonban jószerével csak szentimentális
részvétet válthat ki a legtöbbekből. Az egyén globális
felelősségvállalása, akármilyen sokat is hallani róla,
pszichológiailag nehéz, paradox módon akár inaktivitáshoz is
vezethet: hogyan múlhat rajtunk a Föld sorsa? A lokalizáció a
klímaváltozáshoz tapadó témák formálódásában is szerepet játszik.
Magyarországon ezért kérdőjeleződhet meg a kevesebb húsevésre vagy a
kevesebb gyermek vállalására buzdító éghajlatváltozás-ellenes
kampány. Vagy érdekes például megfigyelnünk a paksi bővítés vitáiban
azt, hogy ez az alapvetően energiapolitikai kérdés miképpen,
mennyiben kapcsolódik össze az éghajlatváltozás elleni küzdelemmel.
A médiáról számtalan vizsgálat mutatta ki, hogy
sajnálatosan nem tükrözi az éghajlatváltozás tudományában tapasztalt
konszenzusos helyzetet, több országban is nagyjából kiegyenlítettnek
mondható a „mainstream” és a „szkeptikus” nézetek tálalását
tekintve. Ez hazánk esetében is nagyjából igaz lehet. Ennek
magyarázata nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy a média számára – és
sokunk számára is – a környezeti ügy csak egy a potenciális
hírértékű témák sorában. Ezek között ott találjuk a gazdasági
válságokat is. Ezek kapcsán nagy kérdés, hogy a környezeti
problémák, az erőforrások szűkössége (például az olajforrások
kimerülése) vagy az éghajlatváltozás miképp játszhat majd szerepet a
jövőbeli válságok kialakulásában. Az ún. Stern-jelentés kapcsán a
közgazdaság-tudomány berkeiben is élénk vitákat okozott a
klímaváltozás gazdasági hatásainak-költségeinek jelenbeli és
jövőbeli mérlegelése (Hulme, 2009). Ebből következően a
beavatkozásokat is különböző léptékekben, különböző módokon tartjuk
megfelelőnek, s másképp látjuk a „piac” szerepét is ebben: a piaci
mechanizmusok, a gazdasági törvényszerűségek megoldást jelentenek
majd a klímaváltozásra is; vagy a jelenlegi gazdasági–pénzügyi
rendszert tekintjük a fő akadálynak, és alapvető reformok alanyának.
A politikában is dilemmát jelent a lokalizáció. A
mitigációs politika – amelyben a geopolitikai konfliktusok jelentik
az alapvető törésvonalakat – világmegmentő imázsa ellenére hazánk
szerepvállalása miatt nehezen váltható át szavazatokra,5
mint ahogyan egy karbonadó helyi bevezetése vagy az egyéni
mobilitás korlátozása – a köz érdekében az egyéni szerepvállalás
elvárása, illetve az egyéni szabadság megsértése – is politikai
öngyilkosság lehet. Nagy kérdés, hogy a politika az új
klímaegyezmény ratifikálásán túl hogyan lesz képes levezényelni a
gazdaság dekarbonizációját (Pielke, 2010). Ugyanakkor aligha
várhatjuk a társadalmi magatartás lényeges változását vagy a
gazdasági rendszer korrekcióját alapvető gazdasági
ösztönzők-szabályzók beépítése nélkül.
Konklúzió
Milyen következtetések vonhatók le a tudomány és a tudás
megváltozott társadalmi helyzetével kapcsolatosan? Úgy tűnik, hogy
mindez kihat a hagyományos, ún. idealista tudományképre, amely
szerint a tudomány szállítja az eredményeket, tényeket, amelyek
alapján a döntéshozók döntést hoznak – ezt a tudomány és a
döntéshozás lineáris modelljének is nevezik –, és megkérdőjelezi
azt. Mit lehet tenni, ha ez a lineáris folyamat nehézkessé vált,
mert nagyon sok különböző állítás és tény van, sok hivatkozás és
legitimációs törekvés? Hogyan lehet ekkor meghozni a döntést? A
szakirodalomban többen megfogalmazták már, hogy a lineáris modellt
egy másik modellel kellene felváltani, amely különféle elnevezéseket
kapott: például koprodukciós modell, tárgyalásos modell, amelyek
lényege, hogy döntéshozás nem zárja ki a folyamatból a tudományt,
több iterációs lépésen, visszacsatoláson keresztül formálódnak a
lehetséges politikai beavatkozások (Jankó et al., 2014). Ezzel
összefüggésben Roger S. Pielke Jr. (2007) a tudósok döntéshozáshoz
való hozzáállásának kérdését feszegeti. Amellett érvel, hogy egy
kutató akkor jár el megfelelően, ha egy ügy teljes támogatása
helyett a különböző politikai alternatívákat szállítja a meglévő
tudományos eredmények alapján, és a politikusokra hagyja a döntést,
hogy a várható hatások, következmények függvényében ők válasszák ki
a megfelelőt.
A tudásmenedzselési folyamatban a másik fontos
csatorna a tudomány és a társadalom között található, amelynek
célja, hogy az éghajlatváltozásról való tudás alapján elérje a
társadalom aktivizálódását, magatartás-változását. Ha itt a sok
vita, a számtalan nézőpont és megközelítés elbizonytalanítja, és a
katasztrófanyelvezet vagy az egyéni felelősség kérdése az
inaktivitás felé tolja el az embereket, felmerül a kérdés, hogy az
éghajlatváltozás megfelelő környezeti ügy-e ahhoz, hogy eredményeket
érjünk el ezen a téren. Helyes-e az, hogy a környezeti ügyek
diskurzusa sok esetben a klímaváltozásra redukálódott (Jankó et al.,
2011)? Ezen a téren mind a közoktatás, mind a tudománykommunikáció
terén közös felelősségünk van, így a társadalomföldrajznak is fontos
szerepet kell betöltenie a természet és a kultúra
kapcsolatrendszerének, egymásra hatásának magyarázatában.
A szöveg az előadásként 2014. november 5-én, a Magyar Tudományos
Akadémia Messze látó tudomány című tudománynapi konferenciáján
elhangzott előadás szerkesztett változata. A tanulmány elkészítését
a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatta.
Kulcsszavak: éghajlatváltozás, tudás-vita, társadalmi
bizonytalanság, tudománykommunikáció
IRODALOM
Antal Z. László (2015):
Klímaparadoxonok. Lehet-e harmónia természet és társadalom között?
Budapest: L’Harmattan Kiadó
Bacsó Nándor (1940): A népies időjárási
szabályok és a valóság. (A Kis Akadémia Könyvtára) Budapest
Castree, Noel (2014): Making Sense of
Nature. Representation, Politics and Democracy. New York: Routledge
Dryzek, John S. (2004): The Politics of
the Earth. Environmental Discourses. Second edition. Oxford–New
York: Oxford University Press
Hulme, Mike (2009): Why We Disagree
about Climate Change. Understanding Controversy, Inaction and
Opportunity. New York: Cambridge University Press
Hulme, Mike (2011): Reducing the Future
to Climate: A Story of Climate Determinism and Reductionism. Osiris.
26, 1, 245–266. DOI: 10.1086/661274 •
WEBCÍM
Hulme, Mike – Mahony, Martin (2010):
Climate Change: What Do We Know about the IPCC? Progress in Physical
Geography. 34, 5, 705–718. •
WEBCÍM
Jankó Ferenc – Móricz Norbert – Pappné
Vancsó Judit (2011): Klímaváltozás: diskurzusok a katasztrófától a
kételkedésig. Földrajzi Közlemények, 135, 1, 3–16. •
WEBCÍM
Jankó Ferenc – Móricz Norbert – Pappné
Vancsó Judit (2014): Reviewing the Climate Change Reviewers:
Exploring the Controversy through Report References and Citations.
Geoforum. 56, 17–34. •
WEBCÍM
Jankó Ferenc (2015): Éghajlatváltozással
kapcsolatos tudás a világháló magyar részén. Tér és Társadalom, 29,
2, 67–89. • WEBCÍM
Pielke Jr., Roger S. (2007): The Honest
Broker. Cambridge: Cambridge University Press
Pielke Jr., Roger S. (2010): The Climate
Fix. What Scientists and Politicians Won’t Tell You About Global
Warming. New York: Basic Books
Ropolyi László (2006): Az internet
természete. Internetfilozófiai értekezés. Budapest: Typotex
Whatmore, Sarah J. (2009): Mapping
Knowledge Controversies: Science, Democracy and the Redistribution
of Expertise. Progress in Human Geography, 33, 5, 587–598. DOI:
10.1177/0309132509339841 •
WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 Kétségtelen, hogy a
hivatalába lépett új amerikai elnök, Donald Trump tevékenysége –
például a párizsi klímamegállapodásból való kilépés többszöri
felvetése, vagy az amerikai környezetvédelmi ügynökség
éghajlatváltozási anyagainak internetről való eltávolítása – erősen
kedvezni fog a jövőben ennek csoportosulásnak, ezért még erősebb
nemzetközi összefogás válhat szükségessé az amerikai irányváltás
ellensúlyozására.
<
2 Itt a Reális Zöldek
Klub, illetve a 2014 végén startoló honlap, a klimaszkeptikusok.hu
említhető.
<
3 Miskolczi Ferenc, volt
OMSZ- és NASA-kutató fizikus, aki egy alternatív üvegházelméletet
alkotott, amelynek üzenete a laikusok felé egyszerűen az, hogy a
szén-dioxid-kibocsátás irreleváns a globális felmelegedés
szempontjából.
<
4 CFC-k:
klór-fluórkarbon gázok, a hűtőgépgyártásban elterjedt teljesen
halogénezett szénvegyületek, amelyek a DuPont cég Freonok márkaneve
alatt váltak híressé mint az ózonréteg elsőszámú károsítói.
<
5 Ezzel szemben az
amerikai elnökválasztásokon már egy ideje forró kampánytéma az
éghajlatváltozás. Így volt ez most is vagy négy éve is, igaz, utóbbi
esetében a Sandy hurrikán is segített.
<
|
|