A városi levegő kreatívvá tesz

A város az emberi társadalom sajátos létmódja, mely nem következik az evolúciós előzményekből. A gyűjtögető, halászó, vadászó hordalét örökös vándorlást jelentett, aminek véget vetett a letelepedettséghez kötött átállás a mezőgazdasági termelésre. Város csak ott és akkor jött létre, amikor az együtt élő emberek egy csoportja kilépett a közösségi keretekből. A társulás közvetlen hálózata helyére közvetett kapcsolatok kerültek, melyek szerepek szerint különböztették meg és különítették el az embereket. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg a városlakók eredetileg törpe kisebbségéből többség lett. Ma már Afrika és Ázsia kivételével az összes földrészen az emberek túlnyomó többsége városokban él, melyek között vannak nagyobbak és kisebbek. A nagy városok egyre nőnek, de nem a kisebbek rovására. A városiasodás vesztesei a falvak.

Európában a városi népesség 60%-a kis- és közepes városokban él. Ezt a számot Fejérdy Tamás és Z. Karvalics László tanulmányában olvashatjuk. A tanulmány lelőhelye egy most megjelent kötet, melynek címe Kisvárosok reneszánsza. A kőszegi példa. A kötetet a Kőszegen nemrég létesült Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete adta ki, Miszlivetz Ferenc szerkesztésében. Ebben az intézetben indult el egy kutatómunka, melynek célja a kreatív város modelljének kidolgozása. A modell alapgondolata, hogy kreativitás nélkül nincs fenntartható fejlődés. Innen logikusan adódik a következtetés, hogy ha nincs vagy fenntarthatatlan a fejlődés, annak a vége válság, majd csőd. A példa Kőszeg, de a könyv korántsem csak Kőszegről szól. A leírtakat minden kis- és középváros lakói és döntéshozói hasznosíthatják Magyarországon. A várhatóan hamarost megjelenő angol nyelvű kiadás célcsoportja Európa összes kis- és középvárosa.

A kötet tanulmányai korántsem sugallják, hogy a kreativitás és a fenntartható fejlődés a kisvárosok privilégiuma lenne, de a tanulmányok elolvasásával kialakul bennünk a bizonyosság, hogy a kis- és középvárosok megkerülhetetlenek, ha célunk egy olyan társadalom kialakítása, mely a társadalmi és technológiai innováció, a kutatás-fejlesztés, a versenyképesség, a minőségi élet jegyében kívánja formálni tagjai mindennapjait.

A kötet Zilahy Gyula tanulmányával kezdődik. A szerző azt vizsgálja, hogy a kis- és középvárosi létmód méreteiből adódó gazdasági hátrányok milyen innovatív üzleti megoldások révén küzdhetők le. A kiinduló helyzet, hogy a Föld népessége nő, míg a megélhetéshez szükséges források csökkennek. Egy kis- és középváros történeti hagyományai, kulturális értékei, és lakóinak kapcsolati tőkéje révén kreatívan szembenézhet ezzel a helyzettel, rávezetve a város gazdasági aktorait üzleti modelljeik innovációjára. Az innováció lényege a városlakók közösségi erőforrásainak hasznosítása, amire a klasszikus gazdasági elképzeléseken alapuló üzleti modellek érzéketlenek. Zilahy az ipari ökológia, a mikrohitelezés, a közösségi finanszírozás, az eszközök és javak adta lehetőségek megosztását hozza példaként. A változások csak akkor mehetnek végbe, ha a résztvevők érdekeivel megegyeznek. Ezek az érdekek nem feltétlenül érvényesülnek automatikusan, kell egy bizonyos idő, mire a résztvevőkben tudatosul, hogy a közös erőforrásokra építő innovatív gazdaságban senki sem vesztes, de mindenki nyertes.

Szabó Lajos kőszegi példákkal folytatja Zilahy gondolatmenetét, megmutatva, hogy a szűken vett gazdálkodó szervezetek működése akkor vezet fenntartható növekedéshez, ha olyan feltételek közé kerülnek, melyek mellett a vállalaton túli nyereségekkel és veszteségekkel is számot kell vetniük. Kőszeg példája azt mutatja, hogy a város s benne a nevezetes Jurisics-vár felkészült a minőségi turizmus fogadására. A történelmi belvárost korhűen helyreállították és korszerűsítették, a Vár turisztikai fejlesztése befejeződött, a szabadidőpark elkészült, a Kőszegen keresztül vezető turistaút megnyílt. A kérdés csak az, hogy a lehetőség mikor válik valósággá?

Erre adja meg a választ Fejérdy Tamás és Z. Karvalics László tanulmánya, mely a skálafüggetlenség törvényének érvényesülését láttatja abban a tényben, hogy az európai népesség nagyobb része él városokban, s kisebb része él falvakban. Ez nem volt mindig így, de a tendencia, különösen Nyugat-Európában, feltartóztathatatlanul ebbe az irányba mutatott, s mutat mind a mai napig. A nagyvárosoknak azonban éppen nagyságuk miatt fogyatékosságaik is vannak, melyekkel a kis- és középvárosokban az ott élőknek nem kell számolniuk. Ezzel szemben, mint a szerzők írják, a kis- és középvárosok sérülékenyek. A sérülékenység oka lehet a gazdasági marginalizáció, az elnéptelenedés, a környezet romlása. A sérülékenység leküzdése a kreativitáson múlik, melynek, mint az előző két tanulmányból tudjuk, a történeti és kulturális értékek, valamint a lakók társadalmi tőkéje a forrása. A fenntartható fejlődés záloga ezeken a településeken a természeti és társadalmi környezet védelme és kiaknázása a fejlődés érdekében. A fenntartható fejlődés a bizalmon alapuló városi társadalom, a kooperativitás, személyesség, valamint a tiszta víz, a tiszta levegő, a ligetek, az erdők, a mezők adta lehetőségek kihasználásából következik.

Szemző Hanna és Tönkő Andrea fogalmazza meg a kötet alapkérdését, mely a következőképpen hangzik: Mitől kreatív egy város?. A válasz kétsíkú. Egy város kreatív lehet, ha átáll az innovatív gazdasági modellre, de kreatív lehet akkor is, ha a megújulást a kultúrában keresi. Mindkét esetben a kulcsszó a tudás. A fenntartható fejlődést célul kitűző kreatív város működésének alapja a folyamatosan bővülő, naprakész, adatvezérelt tudás, mely a városi élet különböző területeinek működtetését, javítását, a mindenkor változó helyzethez való igazítását jelenti. Fontos szempont a lépték, mely a személytelen nagyvárosokhoz képest személyes, a falvak zárt perspektívájához képest perspektivikus. Európában számos kis- és középváros van, melyek a kreativitás és a fenntartható fejlődés jegyében való megújulás „legjobb gyakorlataként” tarthatók számon. Mindegyik esetben fontos szempont, melyet annak idején már Erdei Ferenc is kiemelt, hogy a város sosincs magában. Város és vidéke

egységet képez, ami megoldja a különben elnéptelenedésre ítélt apróbb települések problémáit is, hiszen ha ezek a kistelepülések a város körül szövődő hálózat részeivé válnak, akkor a mai kommunikációs és infrastrukturális feltételek között népességmegtartó erejük megmarad.  Szemző és Tönkő egyértelműen azon az állásponton van, hogy a közép- és kisvárosoknak népességet kell vonzaniuk. Akkor van esélyük a tudásalapú fejlődésre, ha a társadalmi és technológiai értéklánc valamennyi láncszemének létrehozásához értő szakembereket képes magához vonzani. Ezek az alkotó értelmiségiek, akik nélkülözhetetlenek a kutatás és fejlesztés, a tesztelés, a létrehozás, a forgalmazás, a marketing és az elérés feltételeinek megteremtésében. A szerzők Eindhoven, Szczecin, Reggio Emilia, Tartu, Zielona Góra, Guldborgsund példáin mutatják be, hogy minden városnak magának kell megkeresnie a megújulás útjait, melyek egyszerre folytatják és szakítják a hagyományok szabta pályákat. A tudás, mely megágyaz a fejlődésnek, a helyzet felmérésén kell alapuljon, ezt kell kövesse a felemelkedés víziójának megfogalmazása, a hosszú távra szóló fejlesztési stratégia megalkotása, a felemelkedésben érdekelt cselekvők hálózatos együttműködési kereteinek megteremtése. Az említett városok mindegyike kiemelkedő fontosságot tulajdonított a kommunikációnak, melynek révén a város lát, és láttatja magát mind a való, mind a virtuális világban.

Kiss András kőszegi esettanulmánya azt bizonyítja, hogy a fenntartható fejlődéshez és a kreativitáshoz vezető úton az első lépés a város imázsának megteremtése, melyet az online és az offline eszközök tudatos, naprakész, szinergiára alapozott felhasználása biztosíthat. A város egészében termék, mely, ha közönséget, fogyasztókat akar magának, akkor kell legyen neve, márkája, presztízse, megkülönböztető jellege. Ernszt Ildikó a kis- és középvárosok által felkínált turizmuslehetőségek előnyeit a lassúságban látja. A lassúság rímel a korábban Fejérdy és Z. Karvalics által kifejtett kultúra- és természetközeliség gondolatára, mely azt sugallja, hogy Kőszeg és a többi hasonló méretű város a csendet, a nyugalmat, a tisztaságot, a frissességet tudja nyújtani. Végeredményben az egészségről van szó. Az egészség a mai elöregedő Európában első számú érték, amire a Zilahy és Szabó által kifejtett új üzleti modellek bátran építhetők.

Lőrincz Katalin a kőszegi lakosokat kérdezte meg, aziránt érdeklődve, hogy „miért jó Kőszegen élni?” A válaszokból az derült ki, hogy a kőszegiek városukat „békés, biztonságos, barátságos, nyugodt, emberléptékű, természetközeli és tiszta levegőjű” helynek tartják, ahol bőven vannak „történelmi értékek és emlékek, hagyományok, híres elődök, műemlék épületek”. Sokan megemlítették, hogy a városban eleven a bizalom, s áldásként említették a határ menti elhelyezkedést is (mely hosszú évtizedeken keresztül átokként nehezedett a városra.). A kutatás azt is felszínre hozta, hogy a város lakói egyben elégedetlenek is, szeretnének egy gazdagabb, sikeresebb, elismertebb városban élni, s e cél érdekében tenni is hajlandók.

Gyurácz-Németh Petra a Kőszegre látogató turistákat kérdezte meg, felmérve a szálláshelyekkel, az éttermekkel, a presszókkal, borozókkal való elégedettséget. A pontszámok magas elégedettséget mutatnak, s nem is szórnak nagyon. Az ördög, mint általában, itt is a részletekben bújik meg. A turisták kifogásai a szolgáltatások körülményeivel és színvonalával kapcsolatosak, aminek javítása elsősorban nem is pénzkérdés.

A kötet igényesen megírt záró tanulmányát Bokányi Péter írta, aki Kőszeget a magyar történelem és kultúra kontextusában elhelyezve láthatóan a kultúracentrikus fejlesztési modellt tartja kívánatosnak. Kőszeg országosan ismert helye az egykori katonai alreáliskola, melynek épülete ma is áll. Ottlik Géza halhatatlan regénye elpusztíthatatlanná tette ezt az épületet, mely ma megújításra vár. Kristóf Ágota Kőszegen játszódó regénye, a Nagy Füzet a II. világháború utolsó évében és az azt követő rettenetes években élhetetlenné lett életet mutatja be. A regényből utóbb Szász János nagysikerű filmet is készített. Bokányi sorra vesz mindenkit, ismert és nem ismert szerzőt egyaránt, aki valaha is Kőszegen élt, alkotott egykoron. (Egyedül gr. Festetics Imrét hiányolhatjuk, aki ma is álló kőszegi palotájában élve Gregor Mendelt megelőzve írta le a genetika alapelveit.)

Bokányi külön érdeme, hogy felhívja a figyelmet a város multikulturális, multietnikus örökségére. A határ a múltban egyszerre volt öröm és fájdalom forrása a kőszegiek számára. A Habsburg Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása idején a határ összekötötte Magyarországot Nyugat-Európával. Ez volt az a határ, mely a Kr. u. 482 és 843 között létezett Frank Birodalom határa volt. Szűcs Jenő figyelt föl arra, hogy 1945 februárjában Jaltában Roosevelt, Churchill és Sztálin ennek a határnak a mentén különítették el a nyugati és a keleti befolyási övezeteket, anélkül természetesen, hogy egy pillantást is vetettek volna a 843-as térképre. Kőszeg a keleti befolyási övezet nyugati szélére került, kőhajításnyira az Irottkő csúcsától, ahonnan mind a nyugati, mind a keleti zóna látható. Ma már a két zóna egy, hiszen Ausztria éppen úgy tagja az Európai Uniónak, mint Magyarország. A Nádasdy, Batthyány, Almásy, Esterházy nevekkel fémjelzett történelmi utak ma már szabadon járhatók. A vasfüggöny ütötte seb azonban nem gyógyult be.

Kőszeg kincse a történelem és a kultúra. Ottlik regénye fejezetcíméül választotta a Szent Páltól származó mondatot, mely a Jurisics tér egyik szép, ha nem a legszebb házának falán olvasható latinul. „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei”. Magyar fordításban: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” A könyv, melyet elolvastunk, azt üzeni, hogy ez a mondat erőt ad, de önmagában kevés. A megmaradásért és a megújulásért tenni kell.(Miszlivetz Ferenc szerk.: Kisvárosok reneszánsza. A kőszegi példa. Kőszeg: Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete, 2016)

Csepeli György

szociológus, egyetemi tanár,
ELTE, Társadalomtudományi Kar