A hiányzó láncszem

Az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának szellemi műhelyében született kötet az interdiszciplináris kutatás szép példája: a szociálpszichológia eszközeivel vizsgálják részben általában a jogrendszerek, részben specifikusan a magyar jogrendszer működését. Ennek során jelentős részben (de nem kizárólag) az alkotmányjogra koncentrálnak, így a munka pszichológusokon és jogászokon kívül politológusoknak is érdekes olvasmány lehet. A vaskos kötet 14 tanulmányt foglal magában, egy tudomány-rendszertani és tudománytörténeti bevezető fejezetcsoport után először a jogi ismeretről, az ítéletalkotásról és a közéleti aktivitásról szóló írások következnek, majd a rendszerattitűdöket elemzik a szerzők, akik gazdag nemzetközi szakirodalmi apparátussal, és ami még fontosabb: eredeti magyar adatfelvételekkel dolgoznak. A kvantitatív kutatásokhoz szükséges statisztikai attribútumok nem akadályozzák az olvasást azok számára sem, akik más (például jogászi) háttérrel veszik kezükbe a könyvet, sőt a megértés (illetve talán az egyetemi hallgatók számára a tanulás) megkönnyítése végett számos táblázat és instruktív ábra segíti az olvasót.

A tradicionális jogtudományi gondolkodás ambivalensen viszonyul a jogi kérdések társadalomtudományi vagy természettudományi eszközökkel való vizsgálatához. A jogtudomány klasszikus (és mind a mai napig domináns) ága, a jogdogmatika leginkább a teológiával (sőt egyes elemeiben a matematikával) rokon: a fogalmi rendszerépítést tekinti feladatának, amelyet aztán a valóságra húzhat rá hálóként. A hagyományos jogászi módszertől némely logikai hasonlóságot leszámítva eleve idegen a számokkal való mérés (iudex non calculat), és ha a jogászok mégis ilyen, számukra statisztikai ismeretek hiányában ellenőrizhetetlen eredményekre tekintenek, akkor az kétféle reakciót válthat ki: vagy a jogászi/jogtudományi munka számára irrelevánsnak tekintik/mondják azokat (sőt, mivel a módszertant nem tudják ellenőrizni, néha még bosszantó betolakodásnak is a saját tudományterületükre), vagy épp ellenkezőleg: relevánsnak és a jogértelmezés számára megkerülhetetlennek. Jelen sorok szerzőjéhez ez utóbbi megközelítés áll közel, hiszen a jogszabályok, illetve az alkotmány értelmezésekor általában alkalmazandó objektív teleologikus értelmezéshez elengedhetetlen annak megértése, hogy a társadalom egésze miként viszonyul a joghoz. Az objektív teleologikus értelmezés a norma szövegéből (vagyis egy objektumból, és nem a jogalkotó szubjektumából) próbálja kiolvasni a norma célját (cél, görögül telosz)

azt feltételezve, hogy a normának a társadalom számára hasznos, értelmes, erkölcsös célja van. Ez utóbbi elemhez azonban szükséges a társadalmi valóság megértése, amelyben a jogrendszer működik. Ennek vizsgálata és alapos megértése nélkül hamis régi közhelyekbe burkolózunk az alkotmányos rendszer működését illetően (rossz értelemben vett fogalmi jogászkodást, avagy Begriffsjurisprudenzet művelünk), értelmezési határesetekben nem tudjuk meghozni a megfelelő jogalkalmazói döntést. Vagy épp elhitetjük magunkkal, hogy a jogi szabályok változása demokratikussá vagy jogállamivá tehet egy társadalmat – e kötet eredményei különösen kijózanítóak ebből a szempontból (kül. 161–190. és 281–336.), és világosan látszik, hogy ezeknek a hagyományoknak a hiánya a jogállamiság társadalmi infrastruktúrája gyengeségét is jelenti. Az elmúlt évek elszomorító alkotmányos változásai Magyarországon minden bizonnyal részben ezzel is magyarázhatók, a korábbi szabályozási problémák (amelyek ugyan léteztek) csak másodlagos okok.

A jogrendszerről túl gyakran beszélnek csak jogászok és csak jogászul. Ezzel elszalasztjuk a társadalom egyik fontos alrendszerének megértését, annak közgazdasági, szociológiai vagy éppen pszichológiai vonatkozásaival egyetemben. A jogtudománynak szüksége van ilyen külső impulzusokra, amelyek időről időre megújítják, hogy a társadalmi koordináció (egyik) adekvát formájaként működhessen. Remélhetőleg ezek a kutatások (és az ilyen, egyetemi tankönyvként is használható hasonló kötetek) lehetőséget fognak teremteni arra is, hogy a magyar jogi oktatás megújulhasson, és a szabálymagoltatás helyett átfogóbb oktatási formát valósíthasson meg (részben esetmegoldások, részben társadalomtudományi alapozás révén).

A kötet kérdésfeltevése jelen formájában a társadalom egészének jogi szociálpszichológiáját vizsgálja, de jogászként (vagyis a kutatás „fogyasztójaként”) azt reméli jelen sorok szerzője, hogy a kutatásnak folytatása is lesz, és ez a szellemi műhely további olyan témaköröket is kutat majd a jövőben, mint a jogi döntéshozók (különösen a bírák) pszichológiája. Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a kötet kiváló összegzése mind a nemzetközi szakirodalmi state of the art-nak, mind pedig a jelen magyar valóságnak. Címéhez méltóan valóban: egy hiányzó láncszem. (Hunyady György – Berkics Mihály (szerkesztők): A jog szociálpszichológiája: a hiányzó láncszem (Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2015, 434 p.)

Jakab András

igazgató, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet