A kesergő nimfától a fonóházi dalokig
Csörsz Rumen István új kötete a szerző saját kifejezésével élve
az „irodalom aljnövényzet”-ében (9.) kóborol, s onnan
„gombászik” (18.), vagyis azokat a „közepesen ismert, könnyen
megbúvó, de annál jobban hasznosítható közköltési alkotások”-at
(18.) kutatja, amelyek segítségével felrajzolható a 18. század
ismert és kevesebbet emlegetett magyar szerzőinek viszonya a
ponyván megjelent, illetve sokszor csak kéziratos másolatokban
fennmaradt, nagyobbrészt az oralitáshoz kötődő irodalmi
szövegekhez.
A könyv egy kétkötetesre tervezett monográfia
első kötete (15.), így a benne feltárt anyag virtuális időhatára
Csokonai halálának éve (1805), de számtalan pontján előre utal
már Petőfi Sándor, Arany János, sőt Mikszáth Kálmán
munkásságának releváns vonatkozásaira is (105.).
A kötet három nagyobb egységre bomlik: az
első és a harmadik a közköltészet fogalmának alakulásával és a
közköltészetről szóló 18–19. századi kritikai reflexiókkal
foglalkozik. A középső, egyben legterjedelmesebb fejezet pedig
időrendi sorrendben, hét alfejezetben tárgyalja a közköltészet
és a „neves”, vagyis a híres (például Pálóczi Horváth Ádám),
illetve a névvel rendelkező (például Berei Farkas András) magyar
szerzők kölcsönhatását Gyöngyösi Istvántól Csokonai Vitéz
Mihályig.
Amellett, hogy az alfejezetek az egyes költői
életművek alapos, valamint elképesztő mennyiségű közköltészeti
szöveg(variáns) ismeretét tükrözik, Csörsz Rumen István
igyekszik tehermentesíteni az olvasót jól megválasztott
szövegpéldáival, s megvilágító erejű életrajzi és
művelődéstörténeti adalékokkal kontextualizálja a szövegek
keletkezéstörténetét. Ilyen szövegpéldákból derül ki, hogy
Gvadányi Józsefnek elég jó lehetett a humora, s érzékeny volt
olyan etnokulturális adatokra is, mint például a cigányság
körében dívó speciális Szent Korona-tisztelet (121.); vagy, hogy
hogyan függ össze egy 18. századi utópisztikus neolatin regény
és a karvas hegedű kifejezés (134.); esetleg, hogy pontosan
miért is tekintette Pálóczi Horváth Ádám költőelődjének Ariónt
(218., 222.). |
|
A könyv lapjain a kisebb és nagyobb nevek
egymással interakcióban lévő személyekként jelennek meg (például
Kazinczy Izé című epigrammája, amely valószínűleg a mára „méltán
elfeledett” Berei Farkas András álnevére reagált, 191.;
szövegszerű magyarázat a Csokonai kicsapatását okozó dalocskára,
312.), s a szerző mindig tud 21. századi párhuzamot hozni
egy-egy jelenségre (például: mit idéz fel a Sárga rózsa cím az
egyes generációkban, 53.). Így Csörsz Rumen Istvánnak sikerül
valamit visszaadnia a mára könyv- és kézirattárak mélyére
süllyedt, de egykor nagyon is élő irodalomból.
A kötet folyamatosan reflektál nemcsak a
korszakot érintő legújabb kutatásokra, de többször javítja,
kiegészíti a szerző és Küllős Imola által sajtó alá rendezett
Régi Magyar Költők Tára köteteinek adatait (például 90.), sőt
egy, még csak kéziratban létező, Szigeti Csaba által írt, s
igencsak izgalmasnak ígérkező kötetre is hivatkozik (47.).
Legalább ennyire fontos erénye a kötetnek és
szerzőjének, hogy nem akar mindent egyedül megoldani, hanem
számos új kutatási ötlete kidolgozására másokat is biztat
(például Mátyási József életműve, 164.; Csenkeszfai Poóts András
Sénai Lukrétzia című műve és a korabeli cento-technikák, 187.).
Csörsz Rumen István most megjelent kötete
nyomdai kivitelezésében is nagy odafigyelésről tanúskodik,
szinte mentes a sajtóhibáktól, s mind bibliográfiája, mind
részletes névmutatója messzemenőkig olvasóbaráttá teszi a
munkát. Egyedül címválasztása rejtélyes egy kicsit, illetve ígér
szorosabban vett folklorisztikai vizsgálatot; ám e sorok írója
elégedett azzal, hogy mégis inkább az irodalmi szempontok
érvényesülnek A kesergő nimfától a fonóházi dalokig… című
kötetben. (Csörsz Rumen István: A kesergő nimfától a fonóházi
dalokig. Közköltészeti hatások a magyar irodalomban (1700–1800).
(Irodalomtudomány és Kritika: Tanulmányok) Budapest: Universitas
Kiadó, 2016, 446 p.)
Máté Ágnes
MTA posztdoktori ösztöndíjas,
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi
Intézet Reneszánsz Osztály |
|