Horváth Barna Jogszociológia című 1934-ben, eredetileg németül megjelent főművében az életmű centrumát képező szinoptikus‑procesz-szuális jogelméletének kidolgozásával saját kora, s egyben az európai jogfilozófiai gondolkodás egyik legeredetibb és legprovokatívabb teljesítményét hozta létre. Vélhetően ennek tudható be, hogy a művet és Horváth személyét mind kortársai, mind az utókor elemzői ellentmondásosan ítélik meg. Magyarországon a korszak vezető jogfilozófusa, Moór Gyula lekezelő módon „panoptikus jogelméletnek” nevezi Horváth elméletét, eszmetörténeti hatása kizárólag a tanítványai, Bibó István, Szabó József és Vas Tibor jogbölcseleti munkáiban érhető tetten. Ugyanakkor olyan európai és kontinensen túli kiváló jogtudósok tárgyalják, mint például Friedrich Darmstaedter, Georges Gurvitch, Roscoe Pound, Alfred Verdross, Wolfgang Fikentscher, Manfred Rehbinder. Egyesek újkantiánus gondolkodónak tartják, mások a szociológiai jogtan, a realista iskola, az etikai idealizmus képviselőjének. A szocialista jogelméleti irodalomban Szabó Imre Horváth munkásságát cinikus tudományos felelőtlenségnek tartja, amely a burzsoá jogbölcselet imperialista stádiumában a jogfilozófia fokozódó züllését és bomlását példázza.
Vajon mi okozta az értékelések ellentmondásosságát, miben rejlik az eredetiség s az általa képviselt tudásfelfogás provokatív jellege?
Horváth Barna sajátos értelemben vett jogszociológiáját a neokantiánus és az angolszász paradigma metszéspontján fogalmazza meg. Elmélete alapjait egyfelől Kelsen normativizmusának két – ehelyütt tézisszerűen ismertetett – ismeretelméleti-módszertani előfeltevése képezi, vagyis: (a) a Sein (lét) és a Sollen (kellés) dualizmusa, logikai kettészakítottsága; (b) a módszertisztaság posztulátuma, amely mind a létre, mind a kellésre – a szinkretizmust elkerülendő – kizárólag sajátos törvényszerűségük, a kauzalitás, illetve a normativitás törvényszerűségét érvényesíti. Horváth azonban ki akar szabadulni a kelseni tiszta jogtan egyoldalúságából, mégpedig anélkül, hogy annak módszertani eredményeit lerombolná. A normativizmus elméleti buktatóit és hiányosságait azzal kísérli meg kiigazítani, hogy jogszociológiájába az angolszász eredetű pragmatikus‑empirikus irányzatok hatására beilleszti a jog társadalmiságának, történetiségének, tér-időbeliségének és változhatóságának ontológiai előfeltevéseit. Az ontológiai és az ismeretelméleti előfeltevések közötti diszkrepanciát a szinoptikus látásmód oldja fel, anélkül, hogy a módszertisztaság neokantiánus követelményét megsértené. Mivel tény és érték logikailag egymást kizáró fogalmak, Sein és Sollen nem képezhetnek harmadik ismerettárgyat, ily módon az objektíve nem létező ismerettárgy is rendelkezhet harmadik típusú törvényszerűséggel. Ennek megfelelően a jog csak reflexív gondolati képződményként (tárgykettősségként), Sein és Sollen összenézéseként képzelhető el. Horváth processzuális jogszemléletében a jog tény és érték, természet és norma szinoptikus együttlátásaként a társadalom legfejlettebb, legintézményesedettebb eljárási szerkezetében konstituálódik (Zsidai, 2008).

A tudás fogalma és funkciója

Horváth Barna főművének alcíme: A jog társadalom-és történelemelméletének problémái. Horváth módszeresen elemzi a jog ún. alapjául fekvő társadalmi objektivációit: így a gazdaságot, a harcot, a hatalmat, a tudást (műveltséget) és (sic!) magát az eljárást. Mindezen objektivációk funkcionális (és nem kauzális!) összefüggésben vannak a jog történeti valóságával. Míg az alapok a jog konstitutív lehetőség-feltételét alkotják, addig a jog mint különleges társadalmi technika az alapok fejlődésének egy bizonyos pontján túl nélkülözhetetlen azok továbbfejlődése számára.

Paradox módon Horváth Jogszociológia című művében explicite nem fejti ki a Wissen (tudás/műveltség) fogalmát, így az 1937-ben megjelent A jogelmélet vázlata című munkájához kell fordulnunk. Eszerint „a műveltség (kultúra) azoknak az emberi magatartásoknak az összessége, amelyek az egyéni élmények (gondolatok, érzelmek, akaratok) folyamatáról leválasztható közös tartalmakra (nyelv, irodalom, tudomány, művészet, technika, erkölcs-politikai eszmények stb.) irányulnak, és egymást ezeken a közös tartalmakon keresztül érintik.” (Horváth, 1937, 27.) Ezek a tartalmak végső soron az igaz, a jó, a szép fogalmaiban ragadhatók meg: azt mutatják meg, hogy egy adott korszakban, valamely társadalmi közösségben mit tartanak értékesnek. A műveltség tehát a végső értékeszmék pozitiválódása.

Az újkantianizmustól való elmozdulást mutatja, hogy Horváthnál a múlandó valóság (Sein) és az értékeszmék (Sollen) – így a tudás és a jog is – elsősorban akaratilag és érzelmileg hangsúlyozott szubjektív élményaktusokban jelennek meg. Ám az egyéni élményeknek általánosságuknál fogva léteznek közös tartalmaik, amelyek leválaszthatók, tárgyszerűvé és közölhetővé válnak: vagyis objektiválódnak.

A – mint minden alapulfekvő objektiváció‑szinoptikus jellegű eljárásként felfogott – tudás a jog számára materiális objektivációként jön tekintetbe. „A műveltség (tudás – Zs. Á.) annyiban alapja a jognak, hogy közvetíti vagy pedig eltéríti –rendesen pedig elhajlítva közvetíti – a többi tényezők hatását, a jog egyéb társadalmi alapjainak a befolyását. Hogy valamely kor és valamely közösség ismeretei, erkölcsi, politikai és művészi teljesítményei mélységesen befolyásolják a gazdaság, a harc és a hatalom hatásait, az kétségtelen. Ez a befolyás kettős. Egyrészt a gazdaság, harc, hatalom a műveltség közvetítő közegén keresztül érvényesítik a maguk hatásait. A műveltség nem akaszthatja meg hatásukat, hanem közvetíteni kénytelen azt, hiszen ezek a hatások, mint tudjuk, természeti szükségszerűségeken alapulnak. A mindenkori műveltség azonban maga is természeti szükségszerűségek nyomása alatt áll, és így az, hogy miként látja valamely kor a gazdaság, harc, hatalom természeti szükségességeinek és a maga végső értékeszményeinek a kapcsolatát, hozzátartozik, hozzáértendő a mindenkori gazdaság, harc és hatalom tulajdonságaihoz. Hogy nincs merő homo oeconomicus, homo polemicus vagy homo politicus, az annyit jelent, hogy a mindenkori gazdaság, harc, hatalom nyomása csak akkora, amennyit a mindenkori műveltség közvetíteni képes.” (Horváth, 1937, 28.) A tudás tehát a valóság (tény) és érték tudatosulásának folyamán és mértékében jut be szinoptikus képződménybe. Az objektivációk értelemszerűen rájuk jellemző tudásokat tartalmaznak, a tudás azonban e tényezők „papíron, mechanisztikusan és racionalisztikusan kiszámított” működését csaknem mindig eltéríti. De ez az eltérítés csak látszólagos. Mert a gazdaság, harc, hatalom valójában mindenkor olyan, ahogyan azt a mindenkori műveltség jól-rosszul, közvetíti. A tudás tehát tág értelemben nemcsak az ismeretet, hanem a tévedést és a nemtudást is magában foglalja, mert mindegyik hozzájárul az alapok és a jog teljesítmény-összefüggéséhez.

A tudás a jog történeti változásában

A jogelmélet, jogtörténet és a jogszociológia egyik közös problematikája, hogy miként jön létre a jog? (Szmodis, 2012)

Horváth Barna szerint a jog kezdeteit homály fedi, amely voltaképpen nemtudást jelent. Max Weberrel és S. Henry Maine-nel egyetértve abból indul ki, hogy létezik egy „őseredetinek” számító szubjektív hit, miszerint bizonyos, érvényesnek hitt normák alkalmazandók és alkalmazhatók konfliktushelyzetekben. Ezek azonban nem jelentenek általános jogot. A jog egyszerűen a „levegőben lóg”. Megjelenési formája a „bírói ítélet”, például a themisztész,² amit egy adott pillanatban a magasabb instanciák sugároznak. „A primitív lélek ezt a processzust, amely a bírói ítélethez vezet, úgy fogja fel, hogy azt az ítéletet, amelyet a bíró ítéletnyilatkozatában kimond, valamely felettes hatalmak sugallják a bírónak. Ez a bírónak a jogi orákulumként való felfogása annyit jelent, hogy kezdetben van individuális jog, amely a jogalkalmazástól és a jogalkotástól független, és jogalkalmazássá csak akkor válik, amikor sok ilyen konkrét és orákulumszerű ítéletet a jogi műveltség kezd prejudiciumokká átértelmezni. Objektiválódnak, szabályosságok alakulnak ki az ítéletek gyakoriságában, és ezeknek a precedenseknek vagy prejudiciumoknak a gyakoriságából absztrachálja a jogászi gondolkozás aztán a generális jogszabályt.”(Horváth, 1932, 219–220.) Horváth a jog keletkezésénél itt arra a paradoxonra mutat rá, hogy egyrészt úgy tűnik: a jog ex nihilo keletkezik, – mert az orákulum nem a jog mesterséges alkotója, s nem is rögzített szabályok alkalmazója –, másrészt mégis létezik döntés, bizonytalan ugyan, de mégis egyfajta jogi autoritás.

A jog isteni eredetébe vetett hit természetesen fokozza a jog autoritását. Ugyanakkor a jog mint általános normák alkalmazását elleplező hit, voltaképpen a hatalmi igények elleplezését szolgálja. Horváth ezt egy kínai anekdotával támasztja alá. „Korunkban, amely egyfajta törvényhozási mániában szenved, önkéntelenül is gondolunk azokra a szemrehányásokra, amelyeket Scho-hiang tett Tsen-tschan miniszternek, mikor i.e. 536-ban a Csing-birodalomban ércbe öntötték a büntetőtörvénykönyvet. A jó politikai érzékkel megáldott kínai úgy gondolta, ha a nép tudná azt, hogy léteznek törvények, akkor nem tisztelné többé feljebbvalóit; mindenki hajlamossá válna a pereskedésre, a könyvekben keresné az igazolást, s annak adózna tisztelettel, aki képes saját érdekeit érvényre juttatni. Ezzel pedig lehetetlenné válna a kormányzás. Szavait a következő megjegyzéssel zárja: úgy hallottam, hogy a gazdagok akkor mennek tönkre, amikor sok a törvényük.” (Horváth, 1995, 392–393.)

A jogról való nemtudásból indultunk tehát ki, ami azonban nem jelenti, hogy ne lenne jogfejlődés, amely – rejtőzködve ugyan, de – a tradíción és a jogi mágián keresztül indul be. Mit értünk ehelyütt tradíción? A bíró, aki már egyszer döntött, legközelebb már tekintélyvesztés, elfogultság gyanúja nélkül nem teheti ki magát annak, hogy hasonló ügyben ne hasonlóan döntsön. A tradíció azon hit megvalósulása révén jelenik meg, hogy a „faktikusan újszerű tényállások a jogi megítélés szempontjából valójában semmi újat nem tartalmaznak.” (Horváth, 1995, 303.) Ezt nevezzük fiktív jogalkalmazás keretében megvalósuló jogképződésnek. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan, ugyanabban a döntési folyamatban mindenhol fellelhetők jogi próféciák, kinyilatkoztatások, amelyeket a jogi mágia közvetít. A jogról való tudást a jogi orákulumok (varázslók, papok, próféták, mágikusan kvalifikált jogi honoráciorok) –, így például Írországban a brehonok, a gall druidák, a frankoknál a rachimburgok, a magyaroknál a gyula intézménye – közvetítik, akik új jogi kinyilatkoztatásokat tehetnek, és ezzel lehetővé válik a már érvényes joggal való szakítás, ami egészen elképzelhetetlen volt mindezidáig. Az interpretáció varázseszközzé válik a próféta kezében. „A jogi kinyilatkoztatás ezekben a formákban a tradíció stabilizálásával szemben őseredeti forradalmi elem, a jog mindenfajta »tételezésének« szülőanyja.” (Weber, 1925, 403.)

A jogi mágia Horváth Barna processzuális jogelméletében szorosan összefügg a formalizmussal mint a jog keletkezésének egyik alappillérével. (A másik a norma eredet, vagyis a „karizma” általi meghatározottsága.) A jogi mágia nem az ügy „anyagi jogi” eldöntésére vonatkozik, hanem voltaképpen azt jelenti, hogy szigorú szabályok vonatkoznak arra: milyen kérdések, milyen formában tehetők fel a mágikus hatalmaknak, mert azok csak a helyesen feltett kérdésekre adnak válasz. A kezdetleges jogoknál a jog „kimondása” a közösség nevében történik. A laikus bíráskodás mágiája (jogtalálás) jelenik meg például a nép (germán törzsek) felkiáltása az ítélettel való egyetértés esetén, vagy morgása, a bíró szidalmazása elégedetlenség okán, továbbá az angol jury intézménye a bíró mint egyfajta orákulum mellett.

A jogfejlődés direktebb formáit jelentik a jogi utópia és recepció. A tradíció és a jogi mágia tisztelete egy ponton túl a jogfejlődés útjába kerül, mert megmerevedik: ha nem is feltétlenül írott formában, de egyfajta „emlékezetben” rögzült pozitív joggá válik. Amennyiben azonban a tisztelet lassan-lassan erodálódik, – márpedig a megszokottság erodál –, és lepusztul a jogról, akkor már a jogi tudás nem legitimálja a pozitív jogot, hanem ellenkezőleg: forradalmasítja azt, paradox módon éppen azáltal, hogy a tradíció és mágiai helyébe lépő jog mögötti jogra: mégpedig természetjogra – mint jogi utópiára – hivatkozik (Horváth, 1939). Az utópikus mozzanat a szinopszisban a magatartásoknak bizonyos értékekre tekintettel történő megvalósulásának potencialitásában rejlik – még akkor is, ha ez nem tudatos (Cs. Kiss, 1998). A jogi utópia megjelenhet például isteni jog formájában, de fakadhat az ember testi-lelki mivoltából vagy akár az emberi észből. Ezek rögzített, tapasztalatfeletti jogról való tudást jelentenek. Horváth szerint azonban léteznek másféle, így: logikai /szociológiai/ politikai értelemben vett természetjogok is (Horváth, 1928). A jogi utópia másik fajtája „a törvényhozás korlátlan autoritására, a joggal való tetszőleges kísérletezés lehetőségére… vonatkozó tudás”, vagyis az arról való tudás, hogy „végső soron minden joggá tehető.” (Horváth, 1995, 306.)

A jogi utópia, amely lehetővé teszi az új feltalálását, a jogtalálást, voltaképpen egy metajogi elem. „E jogfelettiségbe vetett hit képezi azt az archimédeszi pontot, melyen keresztül fenekestül felforgatják a pozitív jogot. Ennek a jog mögötti jognak a megváltoztathatatlan helyessége jelenti azt az ideológiai árat, melynek megfizetésével megszerzik a pozitív jog szabad megváltoztatásának lehetőségét. Természetesen a jogi utópia mint megváltoztathatatlan-helyesről való tudás maradéktalanul kíván megvalósulni.” (Horváth, 1995, 304.)

Amikor azonban az „elérendő” már térbe és időbe helyeződik, akkor az utópia recepcióvá válik. A recipiált jog utánozhatósága egyébként maga is tartalmaz egy utópikus mozzanatot: vagyis, hogy a recepció elő fogja segíteni a jogfejlődést. Természetesen a recepciónak is megvannak a konkrét történeti-társadalmi előfeltételei. „A római jogot mint ratio scriptát (írott ésszerűség, tövény, jogszabály) sohasem tarthatták volna a jogi utópia megtestesülésének, s nem is recipiálhatták volna,

ha a reneszánsz és az itáliai egyetemeken megőrzött római jogi képzés, a jusztiniánuszi kodifikációnak a fejedelem impériumára vonatkozó felfogása (amely a központi hatalom akkori igényeinek oly nagyon kedvezett), s végül a jogbiztonság és a kifejlesztett kötelmi jog iránti általános igény nem egyengette volna számukra az utat” (Horváth, 1995, 393.). A recepció azonban nem jelent puszta utánzást, hiszen a jogintézmény az idegen földön mássá változik.

Az a felfogás, hogy „minden joggá tehető”, maga is jogi utópia. A modern kodifikációkkal, a törvénypozitivizmussal, a törvényhozó egyre erőteljesebb megterhelésével, a jog termelésével az utópikus gondolat a racionalizáció tudásformájává alakul. Az utópikus jogtudat mintegy a „megszüntetve megőrizve” hegeli módján önmagát transzcendálja, méghozzá egy ellentétes végletbe, hogy aztán „megállapodjon”.

A racionalizmus az ész mindenhatóságát vallja, mind a megismerés, mind a világ konstruálása szempontjából. A törvényhozó, a szuverenitás, a hatalmi ideológiák omnipotenciájáról kialakított utópikus tudatnak értelemszerűen megfelel a jog racionalista racionalizásása. Azonban – mint minden álláspont, melyet túlfeszítenek – alá is ássa önmagát. Ezért Horváth a kritikátlan dogmatikus racionalizációval szemben – Weber, Pound, Cardozo és Laski érdemeire hivatkozva ‑ a kritikai racionalizálásra hívja fel a figyelmet, amely tudomásul veszi a jog mint tudásforma ésszerűsítésének léthelyzethez való kötöttségét, történeti, társadalmi, szociológiai határait, eszmetörténetileg változó megítélését: vagyis a jog feltételezettségét és feltételes érvényességét. Horvát racionalizálásnak „az egyszerűsítést, a leépítést, a takarékosság érvényesítését, az egységesítést, rendszerezést, fogalmilag következetes kiépítést, az áttekinthetőség és kiszámíthatóság fokozását, az eredményesség és tervszerűség emelését, új célgondolatokhoz, szükségletekhez, méltányossági, erkölcsi eszmékhez való alkalmazkodást” (Horváth, 1933, 2) tekinti. A minden igényt kielégítő definíció első pillantásra ellentmondásokkal terheltnek tűnne, ha Horváth nem volna tisztában a jog racionalizálásának törvényszerűségeivel, melyek közül a kritériumok relativitását, a folyamat perspektivitását, és annak transzformációját emeli ki.

A jog racionalizálása ugyanis emberi, alanyi tevékenység, a célok és eszközök közötti összefüggések helyes, illetve téves felismeréséből tevődik össze. A kritikai beavatkozó tisztában van azzal, hogy a racionalitásnak nincsenek abszolút kritériumai. Minden történeti perspektíva partikuláris, csak meghatározott részaspektusokat fog fel irracionálisként és racionálisként. Van, ami formálisan racionális, de materiálisan irracionális – és fordítva. A logikustól eltérőek a teleologikus és axiologikus szempontok. Továbbá nem pusztán a tetszésünkön, erőfeszítéseinken, hanem a körülményeken is múlik, hogy mit tudunk megvalósítani. Tisztában kell lenni azzal is, hogy a folyamat szükségszerűen transzformációnak alávetett: a jog egyidejűleg racionalizálódik és irracionalizálódik.

A kritikai racionalizáció épp azért kritikai jellegű, mert tervébe, programjába beépíti a jog óhatatlan irracionalitását. Az így felfogott és fejlesztett jog végképp leszámol a jog ex nihilo megteremtődésével, egyidejűleg bír pozitivista és természetjogi hittel. Tudomásul veszi, hogy a jogban mindig maradnak irracionális elemek: értékek, célok, utópiák, az eljárás mágiája, sőt a fejletlenebb jog tradíciója. „A jog csak a társadalom, a kölcsönös kényszer, az emberi tévedés és eltévelyedés irracionalitásának esetén maradhat egyáltalán racionális” (Horváth, 1995, 307). Amennyiben a jogot tökéletesen lehetne racionalizálni, akkor az magát a jog feleslegessé válását, pusztulását jelentené: vagyis a „bölcsek köztársaságának” megvalósulását.

A tudás és jog társadalmi
teljesítmény-összefüggése

Mint azt már rögzítettük, Horváth Barna jogszociológiájában a műveltség (Wissen= tudás) a jog negyedik legfontosabb társadalmi alapja, közvetíti és eltéríti az egyéb alapok – a gazdaság, a harc, a hatalom, az eljárás – teljesítményeit, továbbá a tudás tágabb fogalmába beletartozik a tévedés és a nem-tudás is.

Amennyiben a technikai jellegű tudásokat vesszük górcső alá, könnyen belátható, hogy pl. a puskapor, az iránytű, a nyomtatás nélkül létre sem jött volna (vagy nem ebben a formában) a hadijog, a tengeri jog, a sajtójog; a földművelés kifejlődése, az öntözés nélkül a földmagántulajdon vagy a szolgalmi jogok. A tudás tehát közvetíti a többi alap teljesítményét, de egyúttal mederbe is tereli, beszabályozza, eltéríti azt ahhoz képest, mintha azok hatásai közvetlenül érvényesülnének. E közvetítés és eltérítés a szellemtudományok területén bár rejtettebben, de ugyanúgy tettenérhető a folyamat. A monoteizmus, a szent és a profán szétválasztása például összefügg a monarchia kialakulásával; a nyelvtudomány, az irodalomtörténet, a művészetek fejlődése a nemzetállamok kifejlődésével; mindezek a szuverenitás, a centralizáció, az egységes jogrendszer kiformálódásával. A filozófiai tudás is befolyásolja a jogfejlődést: más jogi világ épül fel a „túlvilági hit, az akaratszabadság, az autonóm erkölcsiség, s az eszme elsődlegességének építőköveiből”, mint „az ateizmus, a determinizmus, az örömelv, az anyag elsődlegességének építőköveiből”.… Akár napjainkban is születhettek volna Horváth következő mondatai: „az eutanáziának, a terhességmegszakításnak, a házasság felbontásának, a szabad szexuális érintkezésnek, a születésszabályozásnak a személyiség abszolút értékébe vagy a gondviselésbe vetett hit révén vetnek gátat. A büntetés is másképp fejlődik a megtorlás, a javító-nevelés vagy a prevenció eszményének érvényesülésétől függően.” (Horváth, 1995, 308‑309)

S hogy az inadekvát tudásra is hozzunk tőle példát: „a tudás általi eltérítés olyan nagy történelmi tévedések tartós hatásaiból is felismerhető, mint például a boszorkányhit, a tortúra, az alkímia, a vallási, nemzeti vagy faji fanatizmus, az eretneküldözés, a rabszolgaság, a munkáskizsákmányolás szükségességébe, a népek közötti örök háborúba, a hatalmi ideológia uralmába, az idegenek megvetésébe vetet hit.” (Horváth, 1995, 309)

A jogfejlődést értelemszerűen a jogról való tudás befolyásolja a legközvetlenebbül. Eklatáns példa erre az eltérő jogi tradíciók, a jogkeletkezés- és természetesen az állam centralizáltsága, berendezkedésének módja stb. – által befolyásolt kontinentális és angolszász jogok különbsége. A probléma megvilágítható az általános jogi meggyőződéseken alapuló eltérő jogelméleti paradigmák révén is. A sztrikt jogfelfogás pl. akadályát jelenti a méltányosság kiterjesztésének. De csak akadályát, és nem lehetetlenségét. A méltányosság uralmát megszenvedi a sztrikt jog, azonban az a jogdogmatikai tipizálásban mégiscsak megjelenik. A törvénypozitivizmus szillogizmuselmélete szerint a „bírók csak a törvény szavait kimondó szájak”, azonban a döntési kényszer következtében a logikai értelmezés fokozatos kitágításával – s tegyük hozzá: a judiciumért való felelősségvállalás okából – ha szerény mértékben is, de mégiscsak megjelenik a bírói jogalkotás, kialakul egyfajta precedensjog.

A formalizmus a jog lényegét egyértelműen az a priori formában pillantja meg. Horváth Barna szerint ez mégis magában rejti azt a paradoxont, hogy: „egyfelől… egy olyan elfedő, igazoló, állagmegőrző ideológiát jelent, amely eltéríti a fejlődés materiális posztulátumokban gyökerező irányzatait. Másfelől viszont – épp a tartalommal szembeni közömbössége folytán – a tartalom által meghatározott fejlődési törekvések közvetítője is, mivel egyazon közömbösséggel képes eltűrni minden tetszőleges tartalmat.”(Horváth, 1995, 311) Ehhez hasonlóan a pozitivizmus elfajult formája, az imperatív jogelmélet is megőrzőleg hat azáltal, hogy vagy a fejlődést értelmezi megparancsoltként, vagy a konkrétan elrendeltet értelmezi jogként – függetlenül attól, hogy az ténylegesen érvényesül-e. Azonban a szokások, az élő jog elfojtásával bármennyire is akadályozza a jogfejlődését, a megparancsoltság, illetve a parancsok fejlődéshez való igazításának fikciójával mégiscsak át tudja hidalni a „Law in Books és Law in Action” közötti szakadékot.

A közvetítés és eltérítés egyidejű teljesítményei a természetjogban is megmutatkoznak. A forradalmi természetjogi utópia a pozitív jog feltétlen elutasítását jelenti. Így volt ez a polgári forradalmak idején is. Ez az utópia közvetítette a gazdaság, a harc, a hatalom teljesítményeit pl. az emberi jogok követelésével. Ugyanakkor kodifikálásuk, vagyis pozitiválódásuk eltérítőleg is hat, mert a jog csak azt és annyit enged be, amennyi illeszkedik a dogmatikus felépítményébe: vagyis forradalmi jellegét fokozatosan elvesztve igazoló jellegű természetjogi ideológiává válik. Ennek megfelelően a tudás addig közvetíti más fejlődési tényezők teljesítményét, amíg azokkal adekvát, ezzel szemben, ha inadekváttá válik, akkor eltéríti azt, vagyis adekvátságának elvesztésével párhuzamosan a jogfejlődés számára nyújtott teljesítménye ugyancsak csökkenő jellegű (Szilágyi, 2013).

Mindeddig a tudásnak a jog számára nyújtott teljesítményével foglalkoztunk. Ugyanakkor az objektivációk és a jog közötti kapcsolat nem egyirányú, hanem reflexív: vagyis a gazdaság, a harc, a hatalom, a tudás teljesítményei csak azáltal lehetségesek, hogy a jog mint legfejlettebb eljárás saját teljesítményét rendelkezésre bocsátja ezen objektivációk, illetve eljárások számára.

A tudást tekintve ez azt jelenti, hogy annak társadalmi szervezete a jog teljesítménye. (De nem maga a tudás!) „A jogi apparátus mélyrehatóan befolyásolja a tudást: vagyis a kutatás, tanulás, oktatás, közlés és terjesztés növekedését, hatásosságát, szabadságát és kölcsönösségét. A releváns, előnyben részesített, propagált és megkövetelt tudás kiválasztása, csakúgy, mint az irrelevánsnak és veszélyesnek, elfojtandónak tartott tudásé, a jogi apparátus közvetítésével játszódik le, s a hatást is ezen keresztül képes gyakorolni.” (Horváth, 1995, 314) Mindig vannak „veszélyes” tanok, és vannak „uralkodó” tanok. A társadalmi tudást a jog a közoktatáson, a kutatómunkán, a tudományos intézetek, a sajtó, a propaganda változatos támogatásán vagy akadályozásán keresztül rendkívüli mértékben meghatározza. Horváth Barnával, Max Weberrel, de a magyar Bónis Györggyel együtt ki kell itt emelnünk olyan, a jog tudásszociológiája szempontjából fontos momentumokat, mint az egyetemi és teokratikus jogászképzés, az ügyvéd kar, a bíró tevékenységére vonatkozó szabályozás, a bürokrácia nem ideáltipikus, hanem történeti állapota, a jogszabályszerkesztés, jogi tanácsadás és nem utolsósorban a jogtudomány jogra, jogfejlesztésre való hatása. A tudás ezek által való tervszerű formáltsága, előre meghatározottsága, sőt, a propaganda – a neveléshez hasonlóan – a jogrend olyan garanciájának bizonyul, amely megbízhatóbb, mint bármely szankció, büntetés, fizikai kényszer.

Jóllehet a jog szervező teljesítménye fontos a társadalmi tudás szervezetére nézve, de nem terjed ki a tudás minden szegmensére, sőt, a legdöntőbbekre alig. Ezt azt jelenti, hogy a jog csökkenő szervező teljesítményt nyújt az igazság megismerése felé vezető úton: vagyis minél inkább „leszabályozzuk” az ismeretszerzést és átadást, az alkotást, vagyis a tudást, annál inkább akadályozzuk szabad fejlődését. „Az igazság és az új gondolatok még a legművészibben kimunkált szervezetet is forradalmasíthatják. Üldözés és elnyomás által válnak erőssé és hatalmassá, míg a szervezett gondolati tevékenység könnyen rutinba fullad, bürokratizálódik, politizálódik, denaturalizálódik, szükségképpen terhelt a tehetetlenség mozzanatával. A spontán nem helyettesíthető a kierőszakolttal és kimódolttal. Tudás dolgában az utolsó szó mindig a nem támogatott igazságé és a szabad gondolkodásé.” (Horváth, 1995, 315)
A szervezet előtt szükségszerű tévedései miatt rejtve marad a tudás végső titka.
 

Kulcsszavak: tudás, jogról való nem-tudás, tradíció, jogi mágia, kinyilatkoztatás, jogi utópia, recepció, kritikai racionalizálás, tudás társadalmi szervezete
 

IRODALOM

Cs. Kiss Lajos (1998): Utópia és valóság. Jogtudományi Közlöny. 12, 38–44.

Horváth Barna (1928): Természetjog és pozitivizmus. Társadalomtudomány. VIII, 212–247.

Horváth Barna (1932): Jogbölcseleti jegyzetek. (Összeállította: Tézsla József) Szent István-Társulat Rt. szegedi fiókja, Szeged

Horváth Barna (1933): A jog racionalizálása. Stephanium Nyomda, Budapest

Horváth Barna (1934): Rechtssoziologie. Probleme der Gesellschaftslehre und der Geschichtslehre des Rechts. Grunewald, Berlin

Horváth Barna (1937): A jogelmélet vázlata. Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged

Horváth Barna (1939): Az utópia értelme. Grill Károly, Budapest

Horváth Barna (1947): A tudomány felszabadítása. Huszadik Század, Budapest, 3. sz. különlenyomat.

Horváth Barna (1995): Jogszociológia. A jog társadalom-és történelemelméletének problémái. (Fordította: Zsidai Ágnes) Osiris, Budapest

Szilágyi Péter (2013): A természetjog és a jogpozitivizmus lehetőségei és korlátai napjainkban. In: Szilágyi Péter: Jogbölcselet és jogi dogmatika. ELTE Eötvös, Budapest

Szmodis Jenő (2012): Multidiszciplináris jogi tanulmányok. Jogról az evolúciótól a kultúráig. Bíbor, Budapest

Weber, Max (1925): Rechtssoziologie. In: Weber, Max: Wirtschaft und Gesellschaft. J. C. B. Mohr (P. Siebeck), Tübingen

Zsidai Ágnes (2008): A Tiszta Jogszociológia. Horváth Barna szinoptikus jogbölcselete. Szent István Társulat, Budapest
 

LÁBJEGYZETEK

1 Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 2012. december 13-án megrendezett Gábor Luca-emlékkonferencián elhangzott előadás továbbfejlesztett szövege. A cím idézet Horváth Barnától (Horváth 1947, 4.) <

2 Themisz görög istennő Uránusz és Gaia lánya, az igazság ügyében segédkezett Zeusznak rendet tartani a természetben és az emberek között. <