Irodalom és filozófia, Madách példáján

„Dante, Goethe és mások verseiben a filozofikum csak eszköz, és nem cél; az eszme csak szerény szolgája színeknek, érzéseknek. Madáchnál színek, érzések szolgálják az Eszmét… Ez filozófia, mert kritika, felül a századok hangulatain; világkritika; de hogy tud ez egyúttal költészet is lenni?” Máté Zsuzsanna könyvének ugrópontja Babits Mihály idézett gondolata. Amit Babits karcsú esszéje tézisszerűen megfogalmaz – hogy tehát Az ember tragédiájá-ban kivételes egységbe olvad irodalom és filozófia, azaz a mű úgy válik filozófiává, hogy közben ugyanakkor irodalom is marad –, annak a terjedelmes monográfia részletes bizonyítását kísérli meg. A cím, A bölcselet átlényegülése esztétikummá, azonnal elárulja a munka határozott előföltevését, hogy tudniillik a két szellemi szféra között igenis lehetséges közvetlen átjárás: a filozófia irodalommá „lényegülhet át”. Ez a lehetőség pedig Madách Imre művében úgymond paradigmatikusan valósul meg.

A vállalkozás, mondjuk el bevezetésként, jellegzetesen határterületen született munka: a filozófiai esztétika és az irodalomtörténet metszéspontjában áll. Máté Zsuzsanna eredetileg esztétikatörténész: eddigi meghatározó munkái a magyar esztétikai hagyomány egyes teljesítményeinek föltárását vállalták magukra. Önálló kötetet szentelt a századelő és a két háború közti korszak esztétikai elméleteinek (Abszolútum a művészetfilozófiában századunk első felében, 1994), tanulmánygyűjteményt tett közzé a fiatal Fülep Lajos művészetfilozófiájáról („Szép eszéről, szép lelkéről...”, 1995), monográfiában dolgozta föl Sík Sándor életművét (Sík Sándor – a szépíró, az irodalomtudós és az esztéta, 2005). Az elmúlt évtizedben ugyanakkor bekapcsolódott a hazai irodalomtörténet nagy hagyományú kutatási áramába, a Madách-kutatásba is. Előbb tanulmánygyűjteményt publikált Az ember tragédiájá-ról (Madách Imre, a poeta philosophus, 2004) majd szerzőtársával, Bene Kálmánnal együtt részletes vizsgálat alá vonta Madách lírai életművét (Madách Imre lírája, 2008). Mostani nagyszabású munkája a két törekvés szintetikus összekapcsolását kísérli meg: a teljes madáchi életmű filológiai mélységben földolgozott és a kiterjedt Madách-irodalom korábbi teljesítményeit is gazdagon fölhasználva értelmezett anyagát – azaz par excellence irodalomtörténeti fókuszú megközelítés eredményeit – a filozófiai és irodalom viszonyára vonatkozó normatív teória – azaz par excellence művészetfilozófiai-esztétikai elmélet – keretei közé illeszti.

A monográfia három nagy részre oszlik. Az első – leghosszabb, szinte önálló kötetnyi terjedelmű – rész a szerző által magára vállalt feladatot végzi el: különféle szempontokból igyekszik bemutatni a folyamatot, ahogy A tragédiá-ban megképződik filozofikum és irodalom egysége. A második rész tárgya a madáchi líra hasonló elemzése: a korábban inkább csupán a fő mű háttereként figyelemre méltatott Madách-versek közelebbi vizsgálatával bölcselet és esztétikum újabb kapcsolódási kísérletét veszi szemügyre. A harmadik rész végül az elemzett „átlényegülés” lehetőségére vonatkozó, egymással ellentétes művészetfilozófiai teóriák szembesítését végzi el: Platóntól a német romantikusokon keresztül Arthur Dantóig szemlézve a vonatkozó elméleteket. Az első rész fejezeteinek túlnyomó többsége és a harmadik rész inkább esztétikai megközelítésben érdekelt, a második rész és az első rész zárófejezete – ez utóbbi A tragédia recepciótörténetének összefoglalására és egyes megnyilvánulásainak részletezőbb elemzésére vállalkozik – viszont inkább irodalomtörténeti megközelítésről tanúskodik. A két szempont azonban nem kerül egymással ellentétbe: egységbe foglalja őket Máté végig határozottan érvényesített hermeneutikai szemlélete.

A tragédia „filozófiájának” hagyományos irodalomtörténeti megközelítései jellemzően a művet ért bölcseleti hatásoknak és a művel párhuzamba állítható bölcseletek enumerációjára szorítkoznak. Így szokás olvasni, egyfelől – a hatások sorában –, a Madáchot ért kanti–hegeli, romantikus, pozitivista, vulgármaterialista vagy vitalista hatásoktól, másfelől – a párhuzamok között –, A tragédia vicói, milli, kierkegaardi, spengleri vagy egzisztencialista párhuzamairól. A mű filozófiáját keresve Máté nem ezt az utat követi: a dráma „hermeneutikai föltölthetőségét” előföltételezve és kiaknázva, a

műben három gondolati beállítottságot különít el egymástól, és ezek érvényesülését a mű nyolc filozófiai problémakörében követi végig. A tragédia filozofikumában, fejtegeti, három gondolati beállítottság érhető tetten: a metafizikai, a vele szembeállított antimetafizikai, végül a mindkettőt meghaladó életbölcseleti-„életgyakorlati” beállítottság. A három – sorrendben, jellemzően Ádám, Lucifer és az Úr szavaiban tettenérhető – beállítottság vitája pedig nyolc filozófiai problémakörben mutatkozik meg. Ez a nyolc problémakör – a monográfia részletes elemzés alá vonja őket –: a Van és a Kell világa, az anyag és szellem, az eszme megvalósíthatósága és megvalósíthatatlansága, az értelmesség és értelemnélküliség, a bizonyosság és bizonytalanság, a szabad akarat és determináció, a dualizmus és monizmus, az abszolút és relatív. A gondolatmenet következtetése szerint A tragédia nem képez szisztematikus gondolatrendszert vagy konzekvens bölcseleti elméletet: filozofikuma irodalmi alkotássá átformált sajátos filozófiai hermeneutika.

A harmadik rész – kurta ismertetésünkben idézzük föl most rögtön ezt – előbb a filozófia–irodalom-viszony néhány paradigmatikus bölcselettörténeti megoldására utal, utóbb a madáchi mű mögött valószínűleg meghúzódó elméletet körvonalazza. Az inkább esszéisztikus, semmint monografikus áttekintés két főszereplője Platón és Danto. A filozófiát és művészetet/irodalmat, ismeretesen, mindketten élesen szembeállítják egymással: a művészet bölcseleti leértékelésére épülő hagyomány kezdetén Platón áll, a filozófiát pedig egyenesen a művészet kisemmizésével vádoló elmélet pedig Dantótól való. A monográfia szerzője velük – a filozófiát és művészetet szembeállító vonulattal – a kettő kapcsolatát megfogalmazó vonulatot állítja szembe: munkájának előföltevése, láttuk, éppen a két szellemi szféra kompatibilitása. Az érvelés szerint Madách poétikájára főként a korai jénai-német romantikusok fölfogása hatott. A tragédia, úgymond, a művészet/költészet és filozófia teljes homogenizációját/integrációját megfogalmazó Schlegelek és Novalis nézeteinek tökéletes megvalósulásaként értelmezhető.

Az első rész zárófejezete és a második rész a markánsan esztétikai megközelítés mellett az irodalomtörténet eredményeit hasznosítja. Az első rész zárófejezete A tragédia másfél évszázados hatástörténetét idézi meg: a szöveggel szoros kapcsolatban maradó illusztráció, a szöveget más művészeti ágba átültető adaptáció, illetve a mű gondolatait fölhasználó továbbírás megnyilvánulásait számba véve. Az elemzés egy-egy részletesebb példát hoz a három területről: egyrészt A tragédia könyvillusztrációit értékeli Than Mórtól Kass Jánosig, másrészt a Paulay Ede-féle ősbemutatójának problémáit elemzi, harmadrészt az első továbbírást, Czóbel Minka század eleji „regényes költeményét”, a Donna Juanná-t mutatja be. A második rész a lírikus Madáchot állítja előtérbe: az önálló figyelemre nemigen méltatott versek elemzésére vállalkozik. A hagyományos irodalomtörténeti értékelés a terjedelmileg nem is csekély – mintegy háromszáz verset számláló – lírai életművet fejlődéstörténeti kontextusba helyezi, és eszközfunkcióban fogja föl: Madách életrajzi fordulatainak „bizonyítékaként” használja, illetve A tragédia tematikus-motivikus-gondolati analógiáit keresi benne. Máté most kivételes elemző figyelemben részesíti a verseket: a bölcseleti problémák esztétikai megformálását fogja vallatóra bennük. Noha egy-egy darabját jelentősebbnek látja, a líra egészét összességében A tragédiában hibátlanul sikeres „átlényegítés” sikerületlen kísérletének ítéli.

Máté Zsuzsanna közel hatszáz oldalas – csaknem harmincoldalnyi irodalomjegyzékkel és mintegy ezerkétszáz lábjegyzettel fölszerelt – monográfiája nem könnyű olvasmány. A műszöveg közelében maradó elemző figyelme és a teóriák iránti nyitottsága azonban figyelemre méltó teljesítménnyé avatja. Egyszerre lehet fontos olvasmánya az irodalomtörténet művelőinek és az esztétika iránt érdeklődőknek. (Máté Zsuzsanna: A bölcselet átlényegülése esztétikummá – középpontban Madách Imre Az ember tragédiája című művével. [Madách Könyvtár, Új folyam, 81] Szeged: Madách Irodalmi Társaság, 2013)

Perecz László

filozófiatörténész