|
|
Bevezetés
A tudás, a hatalom és kormányzás összefüggésrendszerét a szociológia
és politikatudomány széles megközelítésben tárgyalja, a hatalom
általános sajátosságai, szereplői, a tudás birtokosai, és a
társadalmi részvétel egyaránt relevánsak. A közpolitika tudománya a
tudás termelése, terjedése és közpolitikai hatásrendszere közötti
összefüggésre koncentrál, hangsúlyozva, hogy a kormányzási
rendszerek alkalmassága meghatározza a tudás „termelését” és
terjedését, hasznosulását is. A tudás és kormányzás kérdésköréhez e
tanulmány más módon közelít, egyrészt az összefüggéseket térbeli
keretbe rendezi, másrészt összekapcsolja a fejlesztéspolitikával. Ha
a helyi gazdaságfejlesztés alatt nem csupán szociális célú
beavatkozást értünk, hanem a gazdaság modernizációjának fontos
dimenzióját, és a növekvő területi különbségek csökkentésének
eszközét, akkor fel kell tenni a kérdést, vajon képesek e az
önkormányzatok a helyi gazdaságfejlődést a helyi tudásokra alapozni,
és ezt a folyamatot vezérelni?
A helyi tudás
A tudás felértékelődése evidencia, s a fejlődéshez szükséges tudások
differenciálódásának felismerésén is túl van a tudomány.
Egyértelművé vált, hogy a hasznos tudások köre jóval bővebb a
tudományos tudásnál, a tudástársadalom fogalma folyamatosan tágult,
megjelent az információs társadalom, posztipari vagy posztmodern
társadalom, illetve a hálózatos társadalom fogalma (Stehr, 2007),
melyek a tudás terjedésére, interakcióira koncentrálnak.
A posztipari társadalom két okból tudástársadalom,
egyrészt, mert az innováció forrásai növekvő mértékben a kutatásból
és fejlesztésből származnak, másrészt a társadalom jövedelme és a
foglalkoztatás is döntő mértékben a tudás területére esik. Elterjedt
viszont az a nézet is, hogy a társadalom- és humántudományi
ismeretek kevésbé hasznosak, gyakran szembeállítják az alap- és
alkalmazott kutatásokat is. A hagyományos értékorientált
tudományágak egyre inkább átadják a helyüket ún. cselekvésorientált
tudományágaknak.
Az információ a tudás eltérő módjait hozza létre,
amiben a társadalomtudományoknak döntő szerepük van. Az információ
létrehozása, továbbítása a termelékenység és a hatalom alapvető
forrásává válik. Az idő és a tér a tudástermelés fontos elemei, az
internetre épülő világban sem tűnik el a földrajz, a történelem és
az intézmények szerepe, a helyek megmaradnak, csak hálózatba
foglalva.
A tudásra épülő gazdaságban és társadalomban a
szakértők válnak fontossá, a tudást elérhetővé kell tenni. A
kapcsolatok komplexitása és az igényelt erőforrások miatt a
tudásalapú foglalkozások szakértő csoportjai kerülnek a figyelem
középpontjába. Az ún. tudásközösségek, a szakértők hálózatai képesek
közvetlen hatást gyakorolni a közpolitika formálására. A politikát
ennek ellenére nem a technokraták uralják. A külső szakértői
tudásokat, innovációkat belső mechanizmusokba kell becsatornázni a
bürokraták közvetítésével. A szakértőkkel szembeni bizalom ugyanis
gyenge. Max Weber egyedül a vállalkozókat tartotta függetlennek a
bürokráciától, akik birtokolják és használják is a működésükhöz
szükséges információkat (Stehr, 2007).
A tudás szerepe nem csak a gazdaságban érvényesül.
A tudástársadalmak új módszerekkel ruházzák fel a civil társadalmi
szereplőket, javítva a társadalom alkalmazkodóképességét, az ún.
reflexív tudást. A szakértők az országos és helyi nyomásgyakorló és
egyéb civil csoportok támogatásával áthidalják a szakértői és laikus
tudás közötti távolságot. A politikai részvétel nem csupán
legitimál, hanem értelmez, befolyásol, vagy ellenáll a kormányzat
által kezdeményezett intézkedéseknek. A kormányzáshoz egyre inkább
ismernünk kell a mikropolitikai, egyéni, civil polgári
megnyilvánulásokat, ami a helyi tudás része. A bizalomra épülő
deliberatív modellek szükségessé teszik a tudásközösségek és a civil
közösségek közötti együttműködést, speciális dialógustechnikák
kifejlesztését.
A tudásalapú kormányzás kifejezést egyébként ritkán
használják (Furukawa – Hoshino, 2001), helyette az evidenciákon
alapuló kormányzással találkozunk gyakrabban a szakirodalomban,
hangsúlyozva, hogy a közpolitika szakértői tudásra,
szervezéstudományi ismeretekre épül, még akkor is, ha ennek
gyakorlata kritika tárgya. Ezek a tudások korántsem érvényesülnek
automatikusan és mindenütt. Egyre gyakrabban teszik fel a kérdést:
hol a határa a technokrata tudásnak a demokratikus legitimációval
szemben?
Az innováció, a technológiai tudás, a tudásgazdaság
sokkal ismertebb és gyakrabban emlegetett fogalmak a gazdasági
versenyképességgel összefüggésben. Az innovációval foglalkozó
szakirodalom nemzeti és regionális léptékben gondolkodik. A nemzeti
(centralizált) innovációs rendszer alapja, hogy a versenyszektorban
született újítás terjedését, cseréjét a közszektor segíti elő,
támogatva a cégek K+F-aktivitását, csökkentve az innovációs
erőfeszítések költségeit. A modell újabban nagy figyelmet fordít a
humán erőforrás fejlesztésre, a tudástermelés gazdasági szereplőire,
és magára a tanulási folyamatra. A mintának tekintett dán (aalborgi)
innovációs rendszer erejét a magas és kiegyenlített jövedelmi
viszonyok, az erős társadalmi szolidaritás, a nemek egyenlősége, a
fejlett demokrácia garantálja. Az innováció számára fontos gyors
változásokat csak a társadalmi tőke stabilizáló szerepével lehet
kezelni (Lundvall et al., 2002, 225.). A különösen a déli országok
számára ideális modellben az erős központi állami szerepvállalás ad
dinamikát a szektorok és régiók számára a globális versenyben. Az
ún. platform modellben a regionális intézmények a helyi tudásokat
kapcsolják be a távolsági hálózatokba (Vale, 2011). Az ún.
regionális innovációs rendszerek is (RIS) az alulról kezdeményezett
kísérletezést és kommunikációt hangsúlyozzák. A távolsági hálózatok
szerepének felértékelődése ellenére lényegük a földrajzi közelség
használata (Vale, 2011). Mások szerint viszont a régiók csupán a
nemzeti innovációs politika terei, amelyek sok esetben nem is
képesek a nemzeti innovációs politikák érdemi, helyi befolyásolására
(Uyarra-Flanagan, 2010). Mindenesetre minden innovációs rendszerben
fontos szerepe van a helyspecifikus tudásnak és interaktivitásnak. A
közelség alapvető fontosságú a szervezeti és társadalmi tanulásban,
a távolsági hálózatok iránti bizalom sokkal kisebb, a helyismeret
(local buzz) nem pótolható az uniformizált modellekkel (Morgan,
2004).
Így jutunk el a helyi tudás fogalmáig. Ahogy a
tudás maga, továbbá érvényesülési formái és csatornái
differenciálódnak, úgy válik egyre fontosabbá a tudás konkrét
kontextusa is. A különböző tudásformák (intézményi, miliő,
szakértői, piaci, termelési, helyi stb.) egymáshoz való viszonyát
Ulf Matthiesen (2005) tudásképnek (knowledgescape) nevezte el.
Egy-egy döntés, közpolitikai akció során különböző tudások keveréke
érvényesül. A helyi tudás is „keverék” tudásnak tekinthető. A hely
mindig sajátos, konkrét keverékét adja a különböző tudástípusoknak,
és a helyről szóló tudás maga is egyre inkább önállósodik a
tudásformák között. Clifford Geertz teszi fel a kérdést: ki ismeri
jobban a folyót a hidrológus vagy aki úszik benne? Ez attól függ,
mit értünk tudás alatt, és mire használjuk (Geertz, 1992, 134.). A
továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a helyi tudás hogyan állítható a
helyi kormányzás és gazdasági fejlődés szolgálatába.
Helyi tudáson alapuló kormányzás
A kormányzási rendszerek különbözőek abban, hogy milyen
kompetenciateret és mozgásteret (önállóságot) adnak a helyi
kormányzatoknak, mennyire centralizáltak vagy decentralizáltak. A
decentralizáció a politikai rendszer egésze szempontjából a
demokrácia egyik érvényesülési eszköze lehet. További kérdés, hogy a
kormányzati teljesítmény, benne a gazdaságfejlesztés hatékonysága
összefügg-e a kormányzás térbeli szerkezetével. A
centralizáció-decentralizáció optimuma nagyon összetett, térben,
időben változó tényezők függvénye, nehéz általánosítható érvényű
törvényszerűségeket felállítani. Vannak, akik úgy találták, hogy a
gazdaságilag jól teljesítő országok többnyire decentralizáltak, míg
többen elismerik, hogy nincs elegendő evidencia – tegyük hozzá,
módszer sem – a decentralizáció előnyeinek és hátrányainak a
megítéléséhez (Banting-Costa – Font, 2010). A demokrácia,
hatékonyság és decentralizáció összefüggései összetettek.
Minden elméleti és módszertani bizonytalanság
ellenére helyben is „kormányozni kell”, ennek minősége hatást
gyakorol a helyi életkörülményekre és a gazdaságra is. A helyi
közjogi önállóság azonban nem elegendő. A helyi önkormányzatok
közfunkciókban betöltött szerepe, költségvetésből, közösségi
forrásokból való arányos részesedése, szervezeti kapacitások nélkül
az önkormányzati rendszer kiüresedik. A helyi kormányzás működését
meghatározza az általános kormányzási környezet. Rosszul teljesítő
kormányzás mellett a helyi kormányzatok sem működhetnek jól, bár jó
helyi kormányzással ideig-óráig ellensúlyozni lehet a kedvezőtlen
makrokormányzási környezetet. Optimálisnak a szinergia tekinthető,
amikor a két kormányzási szint jó teljesítménye összeadódik, segíti
egymást. A decentralizált rendszerek adják meg az esélyt a helyi
kormányzatok számára, hogy helyben alakítsák ki az optimális
döntések kereteit. Az eséllyel élni korántsem egyszerű, a helyi
kormányzás mindenkori kihívása, hogy képes legyen az adott helyen és
időben a problémák megoldására.
Akkor „jó” a helyi kormányzás, ha helyben képes jó
válaszokat adni. A helyi kormányzás adottsága, hogy alkalmat nyújt a
részvételre, miután a legközelebb van az érintettekhez, a legkevésbé
van ágazati mechanizmusokba zárva, tehát képes komplex döntéseket
hozni, s azokat a helyi tudásra (is) alapozni. Kétségtelen
ellentmondás, hogy minél komplexebb a döntéshozás, annál nagyobb a
szereplők közötti szelekció kényszere, illetve veszélye. A
kormányzat nyitottsága az egyszerű döntéseknél nagyobb, komplex
döntések esetében alkudozásos mechanizmusokkal születő
konszenzusokra van szükség. A „zűrös” (messy) problémák egyedi
megoldásokat igényelnek, szükségszerűek a kísérletek és a tévedések
is. Az ilyen messy rendszerek könnyebben tanulnak, jobban
alkalmazkodnak, a háttérközösségek úgy működnek, mint a görög
drámában a kórus (Taylor, 2000, 1031.). Nincs tehát egységes recept,
a döntéshozatal folyamatosan formálódik, és a tanulásnak különböző
fázisai vannak. Patsy Healey (2004) a helyben kreatív kormányzási
mód ideális modelljét az 1.
táblázatban részletezett attribútumokhoz köti. E szintek és
dimenziók mentén elemezhetővé válnak a konkrét helyi kormányzási
megoldások. A bevonás alatt nem csak a szokványos intézmények és
szektorok részvételét értjük, láthatóvá kell tenni a láthatatlant, a
komplex, gyakran rejtett, helyi tudást is. A fejlődés a
kormányzásban nem jelent feltétlenül új intézményt vagy új
szereplőt, hanem odafigyelést a diskurzusokra és működési
gyakorlatokra. Mindenhol másra van szükség, például új szereplők
mozgósítására, a politika és a hivatal közötti bizalmatlanság
feloldására, a kulcsszereplők motiválására, az üzleti szektor
bekapcsolására. A különböző dinamikákat konkrét célok érdekében kell
összeterelni. A stratégiai vezérlési kapacitás (leadership) képes
figyelni a veszélyekre, támogatni a kezdeményezéseket, szinergiákat
képezni, foglalkozni a feszültségekkel, korlátokkal, megőrizve a
kormányzás kulturáltságát.
A helyi kormányzás hosszú tanulási folyamat, és
érvényesülnie kell a kormányzás megújítására irányuló igénynek.
Tolerancia és érzékenység szükséges annak felismeréséhez, hogy
nagyon különböző egyének és csoportok energiáira, tudására
támaszkodik egy-egy város, térség megújulása. A helyi kormányzatok
világa nagyon sokszínű, és különböző sikerrel képesek mozgósítani a
helyi tudást, alkalmazkodni a változásokhoz. A tágabb kormányzási
rendszer adta felhatalmazás és eszközrendszer tehát csak
kiindulópont a sikeres, „jó” helyi kormányzáshoz, amelynek egyik
fontos erőforrása a helyi tudás, a helyi körülmények ismerete, és a
szereplőkkel való együttműködés képessége. A helyi tudás
hasznosításának, a helyi kormányzás innovációjának folyamatában már
fontos szerepet játszanak a nemzetközi tapasztalatok is. A sikeres
polgármesterek részesei nemzetközi hálózatoknak, a legspeciálisabb
helyi tudásukat összekapcsolják a globálissal (Beal – Pinson, 2014).
Helyi gazdaságfejlesztés
A regionális tudományi, közgazdaságtani iskolák a gazdasági
versenyképesség és a területi különbségek forrását különböző
tényezőkben jelölik meg: telephelyi, agglomerációs előnyökben, az
innovációban, a munkaerő, a társadalmi tőke, területi tőke
minőségében stb. Abban is nagy véleménykülönbségek vannak, hogy
milyen területi lépték ideális a fejlesztéspolitika számára; milyen
léptéket értünk helyi gazdaságfejlesztés alatt. Amikor a tudás, az
innováció szerepe felől közelítenek a gazdasági fejlődéshez, más és
más léptéket és szereplőket favorizálnak. Az utóbbi évtizedekben a
régiók, metropolisz térségek váltak a legfontosabb területi
szereplőkké, miután a közgazdasági, regionális gazdaságtani
kutatások rámutattak az endogén erőforrások mozgósításának
szükségességére, a regionális lépték méretgazdasági előnyeire.
Versenyképes gazdasági bázis hiányában különösen a vidéki és a
fejletlenebb városi régiókban van szükség a nem terjeszthető,
lokális értékek, tudások kormányzási eszközökkel való mozgósítására.
|
|
|
A fejlesztéspolitika hatékonysága nemcsak a
méretgazdaságossági, makrogazdasági támogatási eszközök
milyenségével függ össze, hanem a kormányzás kapacitásaival is, és
ezzel szoros összefüggésben társadalmi beágyazottságával,
komplexitásával, nyílt vagy zárt, hierarchikus vagy horizontális
jellegével. A helyi gazdaságfejlesztés fontos sajátossága, hogy noha
többszereplős, mégis a helyi kormányzatok játszanak elsődleges
szerepet benne (Mezei, 2006). Ugyanakkor nem közömbös, hogy a
gazdaságfejlesztésben jellemző különböző hálózatok milyen kapcsolati
tőkére, illetve bizalomra épülnek. Az anyagi, a tudás-, és
társadalmi tőke együttesen szükséges a szereplők, érdekeltek
céljainak eléréséhez, ennek összehangolása lenne a helyi
gazdaságfejlesztés feladata.
A falusi és a városi terek, fejletlen és fejlett
régiók fejlesztése és kormányzása gyakran elkülönült célok és
mechanizmusok mentén történik, miközben egymásra utaltságuk és
kapcsolatuk evidencia lenne. Nemcsak a dinamikus, tudásintenzív
gazdasággal rendelkező régiókban, hanem a vidéki, fejletlen
térségeket jellemző közösségi alapú, a helyi erőforrásokra építő,
sokszor szociális célú, illetve ökológiai értékek által dominált
helyi gazdaságfejlesztés is igényli a helyi tudást, illetve a helyi
tanulási folyamatok segítését. Erre szolgálnak például, az ún.
locavor mozgalmak, amelyek a termelés és fogyasztás közelségét
etikai és ökológiai értékként kezelik. A lokalitás, a földrajzi
helyhez kötött, ún. endogén erőforrások és helyi tudás az
önfenntartó képességen túl versenyképességet is eredményezhet, ha a
termelés helymarketingje segítségével szorosan összekapcsolódik a
globális folyamatokkal (Torre – Traversac, 2011). A rurális terek
fejlesztésének kormányzása a közelség, a szomszédság erejére épül,
erősebben közösségi, társulási jellegű, hasonlóan a városi
kormányzáshoz, ott is érvényesülnek a tágabb tereket átfogó
gazdasági lobbik érdekei, és a tudáshálózatok is. A rurális térségek
kormányzása sem mentes a konfliktusoktól, jelentkezhetnek súlyos
konfrontációk, különösen a földhasználat, a környezetvédelem
kérdéseiben, gyakran nem is elsősorban helyi, hanem távoli szereplők
között. A vidéki térségek, falvak kormányzásában gyakran érvényesül
hatalmi aszimmetria, a helyi kormányzás erős pozícióit nem mindig a
helyi lakosok birtokolják. Izgalmas kihívás a város és környékének
viszonyrendszere, ahol a szuburbán települések esetenként „csatlós”
szerepbe kényszerülnek. Az aszimmetrikus hatalmi viszonyrendszer
rányomja a bélyegét a térség fejlesztéspolitikájára is. A
mezőgazdaság, a helyi erőforrásokra épülő diverzifikált
gazdaságfejlesztés szempontjainak érvényesülése nagymértékben függ a
döntéshozásban részt vevők érdekérvényesítő képességétől,
természetesen amellett, hogy a helyi gazdaságfejlesztés hogyan
illeszkedik az átfogóbb regionális és ágazati fejlesztéspolitikákba.
A városok uralta vidéki térségek fejlesztésében is megjelentek a
gazdasági és civil szereplőket átfogó informális hálózatok, amelyek
ereje intellektuális fölényükből származik, a helyi és intézményi
tudásokat közös céljaik szolgálatába állítva.
A városi terek kormányzása frekventáltabb
érdeklődés tárgya, egyrészt a városok térszervező funkciója,
másrészt gazdaságfejlesztési potenciálja okán. A városok gazdasága
természetesen globalizáltabb, kevésbé „helyfüggő”, mégis, a város
lokális sajátosságai a tudásalapú gazdaságban, illetve a kulturális,
illetve kreatív iparban betöltött szerepükkel értékelődhetnek fel. A
kreatív osztály, kreatív város, a kreativitást támogató tolerancia
és a miliő szerepe a fejlesztéspolitikában a helyi tudásra,
kreativitásra alapoz. A helyi hálózatokban az innováció
szereplőinek, a konkrét helyi ideákat a hatalommal összekötő
tudástermelőknek, a kreatív értelmiségnek feltétlenül helye van.
Intézményi szempontból a tudás és a helyi
gazdaságfejlesztés összefüggését az egyetemek és K+F-intézmények
vonatkozásában hangsúlyozzák különösen. Az egyetemeknek nagy
szerepük van a helyi gazdaságfejlesztésben, tudástermelésben
egyrészt a képzéssel, a kreatív, innovatív tudást birtokló
szakértelmiség jelenlétével, másrészt a várossal közös
kutatási-fejlesztési projektek formájában. A legmagasabb színvonalú
kutatóintézetek, egyetemek gyakorolják a legnagyobb hatást a helyi
fejlődésre, de messze nem mindenütt. Az egyetemek közötti verseny is
hozzájárul a helyi fejlődéshez, a foglalkoztatáshoz. A felhalmozott
tudás hasznosulása helyben nem automatikus. Az egyetemek és a helyi
gazdaság összekapcsolódása sok tényező függvénye, az egyetem
profilja is fontos. Az ún. regionálisan elkötelezett, szolgáltató
egyetemek tevékenységében dominál a helyi szerepvállalás.
Magyar párhuzamok
A magyar fejlesztéspolitika elvileg felismerte a tudás szerepét mind
az ágazati (innovációs, gazdasági) stratégiákban, mind a regionális
fejlesztéspolitikában. Használjuk azokat a modelleket, amelyek a
tudást a fejlesztési célok szolgálatába állítják, bár a hatásfok
kritika tárgya (Török, 2006).
A helyi tudást és a gazdaság fejlődését
összekapcsolni képes kormányzásnak nem kedvez a kormányzás központi
és területi modellje sem. Noha a rendszerváltás során létrehozott
önkormányzati rendszerben az önkormányzatok nagy autonómiát
élveztek, ez nem elég a hatékony helyi kormányzáshoz. A fejlesztési
régiókban innovációs stratégiák készültek, ám a vállalatok és a
tudástermelők között csak laza és instabil hálózatok épültek ki a
regionális decentralizáció elmaradása, forráselosztási anomáliák, a
közvetítő intézmények hiánya, a K+F-kapacitások aránytalanul magas
fővárosi koncentrációja miatt. Az állami innovációs intézmények,
fejlesztési ügynökségek uralta aszimmetrikus rendszer instabil,
nélkülözi a gazdasági és innovációs szereplők, tudásbirtokosok
számára szükséges bizalmat és előrelátást. Az uniós és nemzeti
közforrások felszívására létrehozott intézmények, s az ezek
holdudvarában megjelent „fejlesztési koalíciók”, „tudásközösségek”
nem épülnek tartós érdekközösségre és saját erőforrásokra.
Nemcsak az erőforrások hiányoznak azonban, hanem a
helyi tudás mozgósításához feltétlenül szükséges kooperációs kultúra
is. Kutatásaink (Gál, 2013) azt igazolták, hogy a regionális
innovációs kormányzási rendszer rendkívül törékeny. Az
intézményrendszer formálását pályázati ciklusonkénti rögtönzések
jellemzik, ami mind szervezeti tudásban, mind kapacitásban nagy
veszteségeket produkál, s a szereplőket nem ösztönözi hosszú távú
gondolkodásra. Az intézményrendszert esetenként magára hagyó
hektikus váltások megtörik a helyi kezdeményezéseket, funkcionális
átfedésekhez, kapacitásbeli megosztottsághoz vezettek. A szervezeti
kapacitások többnyire nem érik el a kritikus méretet, működésüket
elsősorban az önfenntartás kényszere határozza meg.
A vidéki térségekben az uniós LEADER programok
(Liaison Entre Actions pour le Developpement de l’Economie Rurale –
Közösségi kezdeményezés a vidéki gazdaság fejlesztéséért)
jelentenének lehetőséget, amelyek a helyi tudást a helyi közösségek
aktív szerepvállalásával kapcsolják össze sok más európai országban.
Nálunk azonban a LEADER eredeti logikája az eddigi tapasztalatok
alapján nehezen érvényesül.
Hasonlóan Kelet-Közép-Európa más államaihoz, nem
jöttek létre a városi fejlesztési rezsimek tartós hálózatai sem
(Lux, 2012), sok város, régió tudásbázisa feltáratlan, nem
beágyazott. A várostervezési kötelezettségek okán készülnek
városfejlesztési stratégiák, ezek során a helyi elit s esetenként a
szélesebb helyi társadalom is szembesül a városfejlesztési
szükségletekkel és feltételekkel. A tudástranszfer szükségességét
azonban fel sem ismerték sok helyen, nemhogy a helyi tudás bonyolult
feltárási, becsatornázási mechanizmusainak helyhez illeszkedő
változatával próbálkoztak volna. A helyi politikai elit általában
sem a kognitív, deliberatív demokrácia, sem a tudásalapú fejlesztés
iránt nem mutat nagy érdeklődést, a „hálózatok” inkább negatív
konnotációban szerepelnek a hazai közpolitikai szótárban. A helyi
elitek általában tisztában vannak a helyi egyetemek, tudásbázisok
gazdaságfejlesztési jelentőségével, ugyanakkor a helyi önkormányzati
vezetésnek nem tulajdonítanak kiemelkedő jelentőséget (Csizmadia –
Páthy, 2010)
Kétségtelenül még ellentmondásosabb a kép a 2010
óta formálódó új állammodell és önkormányzati szabályozás nyomán, s
nem igazán kedvező a helyzet a felsőoktatás és kutatás terén sem. Az
erős centralizáció következtében az önkormányzatok jelentős
közszolgáltatási kompetencia- és pénzügyi forrásveszteséget
szenvedtek el. Ugyanakkor a megyei és városi önkormányzatoknak a
jövőben sokkal nagyobb szerepet szánnak a fejlesztéspolitikában,
nemcsak az uniós források felhasználásában, hanem a
gazdaságfejlesztésben is. Erre az uniós szabályozás is ösztönöz, az
ún. place-based szemléletű fejlesztéspolitikai sémák, mint az ún.
integrált területi beruházás (ITI) és a közösségvezérelt helyi
fejlesztés formájában (Finta, 2012). E sémákban a helyi
önkormányzatok aktív generálói, stratégiai tervezői az integrált
helyi fejlesztési programoknak, de nem kizárólagos szereplői. A
helyi kormányzatok előtt álló kihívásokra sikeres választ adni a
feltételek ismeretében nehéz lesz.
A helyi fejlődési folyamatok befolyásolására a
formális felhatalmazáshoz a szűkülő eszköztár kevésnek ígérkezik.
Források, kompetenciák hiányában elvesztik az önkormányzatok azt a
lehetőséget, hogy birtokolják, illetve becsatornázzák a fejlesztésbe
a helyi tudást. Továbbra is pályázati projektakciók véletlenszerű
láncolata szívja fel a forrásokat, a bizonytalan jövőre bízva az új
beruházások fenntarthatóságát, egymáshoz és a környezethez
illeszkedését. Az eszköztelen, gyenge felhatalmazású önkormányzatok
aligha tanulják meg a helyi tudásra épülő helyi gazdaságfejlesztés
összetett, finom technikákra, helyi kísérletezésre, tanulásra épülő
kormányzását. És akkor még nem is beszéltünk a tudás fővárosi
koncentrációjáról, a tudáspartnerekről, az egyetemek, a K+F sanyarú
helyzetéről, a tudástranszfer hiányzó intézményeiről. Van még mit
tanulni fent is, lent is.
Kulcsszavak: helyi gazdaságfejlesztés, tudás, kormányzás,
önkormányzatok, szakértők, civil társadalom, tervezés, hálózatok,
részvétel
IRODALOM
Banting, Keith – Costa-Font, Joan (2010):
Decentralization, Welfare, and Social Citizenship in Contemporary
Democracies. Guest Editorial. Environment and Planning C: Government
and Policy. 28/3. (ed): Federalism, Decentralisation, and the
Welfare State. Special issue. 381–389. DOI:10.1068/c2803ed •
WEBCÍM
Beal, V. – Pinson, G. (2014): When Mayors
Go Global: International Strategies, Urban Governance and
Leadership. International Journal of Urban and Regional Research. 1,
302 – 318. DOI: 10.1111/1468-2427.12018 •
WEBCÍM
Csizmadia Zoltán – Páthy Ádám (2010):
Győri elit és a városfejlődés – A gazdasági és társadalmi folyamatok
megítélése. Tér és Társadalom. 2, 63–91. •
WEBCÍM
Finta István (2012): Kihívások, kérdések,
feladatok és lehetséges válaszok a 2014–2020. programozási
időszakra. Új Magyar Közigazgatás. 6, 33–42.
Furukawa, Shun’ichi – Hoshino, Yoshiaki
(2001): Knowledge-Based Governance by Performance Measurement.
Beyond the New Public Management. Presented at the 62nd National
Conference of the American Society for Public Administration. New
Ark, March 2001 •
WEBCÍM
Gál Zoltán (szerk.) (2013): Innovációbarát
kormányzás Magyarországon. A regionális innovációs
fejlesztéspolitika kihívásai. MTA KRTK, Pécs •
WEBCÍM
Geertz, Clifford (1992): „Local Knowledge”
and Its Limits: Some Obiter Dicta. The Yale Journal of Criticism. 2,
129–135. •
WEBCÍM
Healey, Patsy (2004): Creativity and Urban
Governance. disP - The Planning Review. 40, 158, 11–20. DOI:
10.1080/02513625.2004.10556888; Policy Studies. 25, 2, 87–102. DOI:
10.1080/0144287042000262189
Kovács Zoltán – Egedy T. – Szabó B.
(2011): A kreatív gazdaság földrajzi jellemzői Magyarországon. Tér
és Társadalom. 1, 42–62. •
WEBCÍM
Lundvall, Bengt-Åke – Johnson, B. –
Andersen, E. S. – Dalum, B. (2002): National Systems of Production,
Innovation and Competence Building. Research Policy. 31, 213–231.
DOI:10.1016/S0048-7333(01) 00137-8 •
WEBCÍM
Lux Gábor (2012): A gazdaság szerepe a
városi térségek fejlesztésében: a globális kihívásoktól a
fejlesztéspolitikáig. In: Somlyódyné Pfeil E. (szerk.): Az
agglomerációk intézményesítésének sajátos kérdései. Publikon, Pécs,
67–90. •
WEBCÍM
Matthiesen, Ulf (2005): KnowledgeScapes.
Pleading for a Knowledge Turn in Socio-spatial Research. Working
Paper. IRS, Erkner •
WEBCÍM
Mezei Cecília (2006): A helyi
gazdaságfejlesztés fogalmi meghatározása. Tér és Társadalom. 4,
85–96. •
WEBCÍM
Morgan, Kevin (2004): The Exaggerated
Death of Geography: Learning, Proximity and Territorial Innovation
Systems. Journal of Economic Geography. 4, 3–21.
DOI: 10.1093/jeg/4.1.3
Stehr, Nico (2007): A modern társadalmak
törékenysége: Tudás és kockázat az információs korban. (ford.
Rohonyi András) Gondolat–Infonia, Budapest
Taylor, Marilyn (2000): Communities in the
Lead: Power, Organisational Capacity and Social Capital. Urban
Studies. 5–6, 1019–1035. DOI: 10.1080/ 00420980050011217
Torre, André – Traversac, Jean-Baptiste
(eds.) (2011): Territorial Governance. Local Development, Rural
Areas and Agrofood Systems. Physica–Verlag, Springer, Berlin–
Heidelberg •
WEBCÍM
Török Ádám (2006): A krétakör közepén: K+F
és innovációs stratégiai dilemmák Magyarországon 2006-ban. Magyar
Tudomány. 4, 432–444. •
WEBCÍM
Uyarra, Elvira – Flanagan, Kieron (2010):
From Regional Systems of Innovation to Regions as Innovation Policy
Spaces. Environment and Planning C. 4, 681–696. DOI:10.1068/c0961
Vale, Mário (2011): Innovation Networks
and Local and Regional Development Policy. In: Pike, Andy –
Rodríguez-Pose, A. – Tomaney, J. (eds): Handbook of Local and
Regional Development. Routledge, London–New York, 413–424. •
WEBCÍM
|
|
