|
|
Az elmúlt évtizedben a bölcsészettudományok
területén is egyre nagyobb szerepet kaptak a különféle
tudománymetriai mutatók. Nemcsak a tudományos fokozatszerző
eljárásokban, hanem az egyes pályázatok odaítélésénél is növekvő
mértékben veszik ezeket figyelembe a döntéshozók. A nyilvános
adatbázisoknak (MAB, MTMT, ODT, OTKA) köszönhetően viszonylag
egyszerűen hozzá lehet jutni ilyen típusú, kvantitatív adatokhoz –
feltéve persze, hogy az érintettek gondoskodnak adataik
karbantartásáról. Bizonyos életkor felett ez nincs feltétlenül így.
Azok az egyetemi oktatók, akik egy másfajta szemléletben
szocializálódtak, és már eljutottak tudományos–oktatói pályájuk
csúcsára, gyakran nemigen látják értelmét az MTMT vagy az ODT
adatbázisában a rájuk vonatkozó adatok frissítésének. Ez a helyzet
eleve korlátozza az elemzést, de persze nem lehetetleníti el.
További ellenvetés lehet, hogy a számok nem szólnak a tartalomról.
(Glänzel 2009) Sem a publikációk, sem a doktori képzés minősége nem
ragadható meg ilyen mutatókkal. A tényleges tudományos hatás
értékelésére ezek az adatbázisok nem használhatóak, hiszen azt
gyakran csak évekkel vagy akár évtizedekkel később lehet felmérni,
hogy egy-egy tudományos mű vagy gondolat milyen mértékben hatott az
adott tudományág művelőire, szabott-e új irányt a kutatásnak,
adott-e impulzusokat esetleg más tudományágak képviselőinek.
Igencsak megfontolandó Bencze Gyula figyelmeztetése: a Nobel-díjas
fizikus Peter Higgs a publikációs teljesítménye alapján nem biztos,
hogy elnyerne egy OTKA pályázatot. (Bencze 2014, 1352) Az is
felmerülhet, hogy almát a körtével ne hasonlítsunk össze, hiszen az
egyes tudományterületek sajátosságai, pl. a publikációs és idézési
szokások eltérő volta miatt ezek az adatok valójában nem is mérhetők
össze, és nincs is olyan kritériumrendszer, amely minden
tudományterületre érvényes lehetne. Nem véletlen, hogy néhány éve
Csaba László, Szentes Tamás és Zalai Ernő magának a
tudománymetriának a módszertanát vizsgálta abból a szempontból, hogy
vajon kiállja-e a tudományosság próbáját. (Csaba–Szentes–Zalai 2014)
Vincze Imre arra is felhívat a figyelmet, hogy rosszul
megfogalmazott alapdefiníciók szükségképpen rossz következtetésekhez
vezetnek, nemcsak az egyes kutatók, hanem akár egész
tudományterületek értékelésénél is. (Vincze 2014) Mindemellett azt
sem tagadhatjuk, hogy a bölcsészek eleve fenntartásokkal fogadják a
természet- és élettudományokban lényegesen jobban beágyazott
tudománymérési módszereket. Bár a sokszerzős cikkek problematikája a
bölcsészektől távol áll, a publikációk ma használatos
tudománymetriai rangsorolásában legalább ekkora fejtörést tud
okozni, hogy e tudományterületek művelői ragaszkodnak az évszázados
hagyományokhoz, és még mindig szoktak könyveket írni, (Zsoldos 2015,
410) ráadásul akár két-háromszáz éves publikációkra is nyugodt
szívvel hivatkoznak. Talán az sem túlzás, hogy a hagyományos
bölcsésztudományoknál az impakt faktornak semmi értelme sincs. A
téma vitatott volta jól érzékelhető, ha csak a Magyar Tudomány
elmúlt tíz évben megjelent számait végignézzük: a tudománymetriáról
rendszeresen jelennek meg cikkek, köztük igen kritikusak is, a
legkülönfélébb tudományterületeken dolgozó kutatók tollából.
Mindezek fényében – legalábbis bölcsészként – az egész
tudománymetriát, és egyáltalán, a tudományosság bármilyen
kvantitatív értékelését akár be is állíthatnánk a sarokba
„virágtartónak”.
Az elmúlt években felhalmozódott adatmennyiség
azonban másként is használható. Ha nem egyes személyek
teljesítményét akarjuk értékelni és nem próbáljuk a
tudományterületeket sem egymással összehasonlítani, hanem
tudományágak, szakterületek, kutatóhelyek helyzetét szeretnénk
felmérni, ezek az adatok – megfelelő körültekintéssel – erre nagyon
is alkalmasak. Érdemes tehát belenézni a tükörbe, és elgondolkodni a
képen, amit mutat.
Az alábbi elemzés kifejezetten a
bölcsészettudományi területen működő professzori kart teszi
vizsgálat tárgyává, hangsúlyozottan az összkép szempontjából. Az
adatbázisban 214, 70 év alatti bölcsész egyetemi tanár adatai
szerepelnek. A már emeritáltak mellett azok a professzorok sincsenek
benne az összesítésben, akik 2016-ban töltik be 70. életévüket.
Ennek indoka az, hogy az akkreditációnál a 70 év feletti
professzorok csak rendkívül szűk körben, a doktori iskolákban
vehetők figyelembe. A klasszikus bölcsészkarok mellett bekerültek
azok az intézmények is, amelyeknek az oktatási profilja nagyrészt
vagy meghatározó arányban bölcsész stúdiumokat is felölel, így a
nyolc hagyományos felépítésű bölcsészkar (Debrecen, ELTE, Eger,
Miskolc, Pécs, Szeged, valamint a Károli és a Pázmány) mellett a
Közép-Európai Egyetem és a Pannon Egyetem bölcsész szakjai, illetve
professzorai is szerepelnek az összesítésekben. Végül néhány
bölcsész professzor (összesen 22) más jellegű, pl. műszaki,
természettudományi vagy művészeti egyetemen, illetve karon dolgozik,
ők együttesen az egyéb kategóriába kerültek. Nem kerültek be az
adatbázisba sem a társadalomtudományok, sem a pszichológia vagy
pedagógia területén működő professzorok, mivel e tudományágak
publikációs és idézési szokásai jelentősen eltérnek a bölcsészektől.
Ebben a tekintetben a minta eltér a tudománymetriai elemzésekben
megszokott felosztástól, ahol a bölcsészek és a társadalomtudósok
egy kategóriába esnek (ld. pl. az MTA tudományos teljesítményének
szerkezeti és minőségi jellemzőiről készült tudománymetriai
jelentéseket). Ez azt is jelenti, hogy a jelen keretben a nemzetközi
összehasonlításról is le kell mondani, ami amúgy sem volna egyszerű,
mivel a bölcsészettudományban nincs általánosan használt adatbázis,
pl. WoS vagy Scopus. Ráadásul a kelet-közép-európai, azon belül a
magyar kutatók, oktatók a meglévő nemzetközi adatbázisokban gyakran
alulreprezentáltak, aminek részben nyelvi okai vannak.
Az elemzés háromféle bontásban készült. Egyrészt
a négy tudományterület, a filozófia (művészetelmélettel és
művészettörténettel együtt), az irodalom- és kultúratudomány
(művelődéstörténettel és színháztudománnyal együtt), a
nyelvtudomány, valamint a történettudomány (néprajzzal és
régészettel együtt), másrészt tizenhárom szakterület (anglisztika,
germanisztika, klasszika filológia, orientalisztika, romanisztika,
szlavisztika, magyar irodalom, magyar és általános nyelvészet,
filozófia, művészetelmélet és művészettörténet, néprajz, régészet,
történelem) adatai találhatók meg az adatbázisban. A
tudományterületek és a szakterületek megkülönböztetése a nyelvszakok
szempontjából volt különösen fontos, hiszen ezeken a területeken
irodalmárok és nyelvészek egyaránt jelen vannak, ugyanakkor az adott
szakok helyzete csak egységesen ítélhető meg. A harmadik
csoportosítás a bölcsészkarok, illetve egyes bölcsész szakokat is
oktató intézmények adatait tartalmazza. Ebben az esetben az egyes
intézmények súlya természetesen rendkívül különböző, külön érdemes
nézni a nyolc, több bölcsészettudományi alap- és mesterképzéssel,
valamint legalább egy doktori iskolával egyaránt rendelkező
bölcsészkart. Ezek együttesen a bölcsész egyetemi tanárok nagyjából
80 %-át foglalkoztatják.
Külön kell szólni a külföldi vagy külföldről
hazatért professzorokról. A bölcsész területen az oktatók alig 8 %-a
tartozik ebbe a körbe. Külföldi származású professzor tizenöt,
külföldről hazatért vagy határon túli magyar összesen kettő működik.
A nem magyarok között a legtöbb német/osztrák (5), holland és olasz
származású (3-3), de egy-egy angol, arab, izraeli és szlovák
professzor is van. Intézmények szerint az összesen tizenhét főből öt
a Pannon Egyetem, négy a CEU, kettő-kettő a Károli és a Pázmány,
egy-egy pedig az Andrássy, a Debreceni Egyetem, az ELTE és a Pécsi
Tudományegyetem oktatója. Többségük nyelvész vagy történész, de van
filozófus, irodalmár és néprajzos is. Akadémiai doktori vagy annak
megfelelő fokozata hatnak van, ők többnyire tartósan Magyarországon
is élnek. A külföldiektől, illetve a tudományos karrierjük nagy
részét külföldön befutó magyar egyetemi oktatóktól nyilván nem
várható el, hogy a hazai minősítési eljárás összes lépcsőit
végigjárják, ezért az ő adataik nem minden esetben kerültek be az
értékelésekbe. Más szempontból persze hasznos lenne, ha például
volna valamiféle konvergencia a habilitációk területén, de
kétségtelen, hogy e tekintetben tőlünk nyugatra sem minden
zökkenőmentes. Az „umhabilitieren” létező kifejezés Németországban,
utalva arra a helyzetre, hogy egyes egyetemek nem fogadják el a más
egyetemen történt habilitációt. Van azonban három kinevezett
külföldi egyetemi tanár, akinek az MTMT adatai látványosan nincsenek
feltöltve (kettejüknél semmilyen idézettségre vonatkozó adat sem
található, sőt egy professzor nem is szerepel az MTMT-ben). Igaz, ez
nemcsak külföldieknél fordul elő, hiszen van néhány magyar
professzor is, akinél hiába keresünk ilyen adatokat, nem beszélve
azokról, akiknek az adatai „csak” hiányosak. Ezen – már csak a
rendszer átláthatósága érdekében is – mindenképpen változtatni
kellene.
A hozzáférhető adatbázisok alapján bizonyos
életkori jellemzők, a tudományos előmenetel, a publikációs és
idézési szokások egyes sajátosságai, illetve az ezektől való
eltérések vizsgálhatók. Ugyancsak érdemes egy pillantást vetni a
doktori iskolák összképére (ezt korábban, nagyobb összefüggésekben,
illetve más tudományágak vonatkozásában már mások is megtették), és
alkalmasint a két adatsorból levonható következtetések
ütköztetésével az utánpótlásképzés lehetőségeit is felmérni, esetleg
újragondolni.
Az egyik legszembeötlőbb adat a 65 év feletti
professzorok magas aránya. (1.
táblázat) A 214 főből negyvenkilencen tartoznak ebbe a
korosztályba, ami önmagában talán pótolhatónak tűnhet. Megoszlásuk
azonban az egyes területek és intézmények között korántsem
egyenletes. A nagy szakok közül a magyart érinti ez a probléma a
legsúlyosabban, hiszen e területen a professzorok csaknem harmada
esik ebbe a körbe. Ennél rosszabb korfát csak az orientalisztikánál
látunk, ahol hat professzorból három már betöltötte a 65. életévét.
Vannak továbbá olyan szakok is, ahol az egyetemi tanárok száma
megdöbbentően alacsony. Ilyen pl. a klasszika filológia vagy a
régészet. Utóbbi esetében csupán egy 65 év alatti egyetemi tanár van
jelenleg az egész országban.
(2. táblázat)
Intézményenkénti nézve csak a Debreceni Egyetem
bölcsészkara mondható fiatalnak, hiszen huszonegy professzora közül
egy kivétellel mindenki 65 év alatti. A nagyobb karok között a
sorrend Pécs (18/21), ELTE (52/71), Pázmány (11/16), Szeged (14/21),
utóbbi holtversenyben az egyébként kis karnak tekinthető Egerrel
(6/9). Sajátos képet mutat a Károli bölcsészkara, ahol a 70 év
alatti professzorok ugyan többnyire 65 év alattiak is (a kilencből
nyolc fő), viszont a kar honlapján további kilenc 70 éves vagy annál
idősebb egyetemi tanár van feltüntetve. Önmagában természetesen jó,
ha egy intézmény megbecsüli a professzorait, ebben az esetben
azonban vélhetően az összkép mesterséges feljavításáról van szó. A
bölcsészkarokon ugyanis az aktív oktatók 10-13 %-a szokott egyetemi
tanár lenni. Ez a mutató azért is sokatmondó, mivel a professzorok
aránya az összes magyarországi egyetemi kart tekintve átlagosan 13 %
fölött van. Az Oktatási Hivatal 2012-es statisztikai gyűjtése
szerint a bölcsészkarokon az átlag 11,9 % volt. Ugyanez a mutató a
műszaki karokon 11,7, a gazdasági karokon 13,1, az orvosi karokon
14,1, a jogi karokon 15,2, a természettudományi karokon pedig 17,6 %
volt. A Károlin azonban az arány alig 6 %, az elvárható létszámnak
éppen a fele, amit a nagyszámú idősebb professzor munkáltatása
érdemben aligha ellentételez. Ugyancsak elmarad az átlagtól a
Miskolci Egyetem bölcsészkara, ahol csak az oktatók 8,5 %-a egyetemi
tanár, ráadásul ezen a karon a legalacsonyabb a 65 év alattiak
aránya (3/7). Az átlag alatt van kicsivel az egyetemi tanárok aránya
Egerben és Szegeden is (10 %).
Habár a törvényi szabályozás az egyetemi tanári
kinevezést nem köti az MTA doktora cím megszerzéséhez, a Magyar
Akkreditációs Bizottság értékelési szempontrendszerében kiemelt
helye van. E cím hiányában is annak megfelelő tudományos
teljesítményt várnak el az egyetemi tanári címre pályázóktól (MAB
2016/IV. sz. határozata, 8. o.), érdemes tehát körüljárni, hogy a
jelenlegi professzori karban miként tükröződik a MAB ezen elvárása.
Részben ennek következményeként, részben a hagyomány okán, a
bölcsész szakokon – a természettudományi és a matematika szakokhoz
hasonlóan – a nagydoktori és az egyetemi tanári cím
összekapcsolódása tendenciaszerűen jelen van. Más tudományágakban ez
egyáltalán nem kapcsolódik ennyire össze, sőt, miközben pl. az
elméleti orvostudomány területén működő professzoroknál az MTA
doktora cím szinte kötelező elvárás, a klinikai orvostudomány
művelőinél, egyébként teljesen érthető okokból, nem az. Nem igényel
hosszas fejtegetést, hogy az egyetemi tanárok által művelt
szakterületek rendkívül különbözőek lehetnek, és ezért a
kinevezéseknél támasztott elvárások sem egységesíthetőek
mechanikusan (más kérdés, hogy érdemes volt-e gyakorlatorientált
vagy éppen művészeti képzéseket belekényszeríteni a doktori
címszerzés és habilitálás jelenlegi rendszerébe, de ez nagyon messze
vezetne, és nem tartozik a mostani témához; vö. Bencze 2014).
Ugyanakkor óriási különbségek vannak az egyes bölcsész területek,
illetve intézmények között is. Miközben a történészek között csak
kivételképpen találni olyan egyetemi tanárt, aki nem az MTA doktora,
s ezek nagy része külföldi, a magyar irodalom és a nyelvészet
területén ez az arány 14 % (9/65, a külföldiek nélkül), a
nyelvszakokon pedig megközelíti a 35 %-ot (17/48). Összességében az
egyetemi tanárok negyede (54 fő, ebből 65 alatti 42 fő) nem
„nagydoktor”. A külföldieket nem számítva az arány még mindig magas,
nagyjából 20 % (42, illetve 33 fő). Többségük (összesen 24 fő, 65 év
alatti 17 fő) az ELTE-n oktat. A vidéki bölcsészkarokon általában e
cím megszerzéséhez, de legalább a habitusvizsgálat pozitív
eredményéhez kötik az egyetemi tanári felterjesztést, az ELTE-n
azonban láthatóan más szempontok kerülnek előtérbe, hiszen a
professzori kar harmada CSc/PhD és habilitáció birtokában nyerte el
a kinevezését. Arányuk ráadásul érdemben nem változik, akár a 70,
akár a 65 év alattiakat vesszük figyelembe, vagyis ebben a
gyakorlatban az elmúlt években nem történt változás. Igen magas a
nem nagydoktor professzorok aránya azok között, akik nem
bölcsészkarokon nyerték kinevezésüket. A számszerű adatok mögé nézve
az látszik, hogy ők jellemzően művészeti képzést nyújtó
intézményekhez kötődnek. |
|
|
Jól látszik, hogy az MTA doktora cím nélkül
kinevezett professzorok többsége később sem szerezte meg a címet. Az
adatbázisban szereplő, aktív korú egyetemi tanárokat 1993 és 2016
között nevezték ki, zömüket (131 fő) 2005 és 2014 között. 2000 előtt
a kinevezettek több mint kétharmada (17 fő), 2000-2004 között több
mint fele (16 fő) nem volt MTA doktora (tudományok doktora). Az
adatok alapján 2005 körül következett be jelentős változás. Ettől
kezdve vált az MTA doktora cím egyre inkább az egyetemi tanári
kinevezés előfeltételévé. Akiket viszont 2005 óta e nélkül neveztek
ki, azok a későbbiekben nem is igen éreztek késztetést arra, hogy
megszerezzék: 2005–2014 között 48 DSc nélküli kinevezésre mindössze
tizenhárom utólagos védés jut. Tény, hogy az 1990-es évektől 2009-ig
csökkent azoknak a bölcsész egyetemi tanároknak az aránya, akiknek
kinevezésükkor nem volt MTA doktora címe. De míg az 1999 előtt
kinevezett professzorok közül egy kivétellel mindenki utóbb
nagydoktor lett, a 2000-es évek óta növekszik azok száma, akik
évekkel később sem. Ez az arány 2010-től 30 % körüli értékre kúszott
fel, miközben egyre többen vannak, akiket e cím nélkül neveztek ki.
Az utóbbi öt évben az is jól látszik, hogy az utólagos
fokozatszerzések az egy éven belüli időszakra korlátozódtak, ezeket
a professzorokat tehát valóban röviddel a védés előtt nevezték ki
(ld. a diagrammokat). Más oldalról nézve, 2011-ben volt az utolsó
olyan védés, ahol az egyetemi tanári kinevezés legalább két évvel
megelőzte az MTA doktora cím megszerzését.
(3. táblázat)
A doktori iskolák számszerűsíthető eredményeit
pusztán az összesített adatok alapján nem szabad értékelni.
Figyelembe kellene ugyanis venni, hogy a munka milyen arányban
hasznosult a tudományos utánpótlás szempontjából, vagyis hány
végzett doktorandusz tudta tovább folytatni a kutatást, illetve azt
is, hogy a felvettek közül hányan hagyták abba különféle, akár
tudományon kívül eső okok miatt a képzést még az abszolutórium
előtt. Ez jóval részletesebb elemzést igényelne, amiben érdemes
volna támaszkodni más tudományterületek vizsgálataira is (Mosoniné
Fried–Horváth 2012; Berács–Zsótér 2013). Más oldalról közelítve
ugyanakkor elgondolkodtató, hogy az egyetemi tanárok közel
negyedének vagy nincs, vagy legfeljebb egy (2x0,5) védett
doktorandusza van (összesen 54 fő, az egyéb kategóriába esők nélkül
46 fő). Márpedig a tudományos utánpótlás képzése az egyetemi tanárok
egyik legfontosabb feladata, és az érintettek szinte mindegyike
kötődik működő doktori iskolához, általában a saját intézményében.
(4. táblázat)
Hasonlóan rossz helyzetet tükröz az elnyert OTKA
pályázatok adatbázisa. A professzorok több mint 30 %-a (a nem itt
élő külföldieket nem számítva több mint 60 fő) sem vezetőként, sem
résztvevőként nem szerepel a támogatott kutatások 2005 óta vezetett
adatbázisában. Minden bizonnyal vannak olyanok, akik külföldi
pályázatokban vettek részt, de ismerve pl. az Európai Unió
támogatási rendszerét, kevéssé valószínű, hogy ez a szám jelentősen
csökkenne. Szúrópróba szerűen rákeresve nagy külföldi pályázati
adatbázisok adataira az látszik, hogy többnyire azok sikeresek
külföldön, akik belföldön is legalább egy-két pályázatban részt
vettek, illetve ilyet vezettek.
Végül, de nem utolsó sorban szólni kell a tudományos teljesítmény
mérésében kiemelt szerephez jutó publikációkról és idézettségről is.
Ebben a tekintetben nem az a legfőbb nehézség, hogy különböző
hagyományú tudományterületeket kellene összemérni. Sokkal súlyosabb
kérdés, hogy egyazon területen belül milyen adatokat hasonlítunk
össze. Ahogy a természettudományokban fejtörést okoznak a sokszerzős
cikkek, (Zolnai – Papp – Adománné 2012) úgy a bölcsészeknél felmerül
a kérdés, hogy miként számolhatók el bizonyos publikációtípusok és
idézetek. Például, külön-külön vagy egyben kell-e feltüntetni
egyazon kötetben megjelent rövid közleményeket, szócikkeket vagy
katalógustételeket? Forráskiadás kiadóját megilleti-e a közölt
forrásokra történő hivatkozás? Az MTMT rendszere igyekszik
különbséget tenni a tudományos és az egyéb közlemények között, de a
besorolás részben a szerzők lelkiismeretére van bízva, részben
működnek bizonyos szakmán belüli konszenzusok. Az MTMT pedig – neve
dacára – nemcsak tudományos közleményeket fogad be. Egyfajta
határterületként még érthető a tudományos ismeretterjesztő és az
oktatási művek megjelenése, de szépirodalmi és publicisztikai
szövegek felvitele a tudományos művek között nehezen magyarázható.
Az pedig már végképp problematikusnak tűnik, amikor szóbeli
megnyilvánulások – konferencia-előadások, interjúk – kerülnek be
tudományos minősítéssel a rendszerbe, horribile dictu, még
idézettséget is feltüntetve.
Az összesített adatokból a nehézségek ellenére néhány következtetés
levonható. Először is jól látszik a négy tárgyalt tudományterület
különbsége az idézési szokásokat illetően: a nyelvtudomány és a
történettudomány művelőinek h-indexe és c/p indexe is jóval
magasabb, mint a másik két területen működő professzoroké.
(5. táblázat) A táblázat
két utolsó oszlopában azok az egyetemi tanárok vannak feltüntetve,
akiknek az említett két mutatója jelentősen elmarad az átlagtól. A
h-index esetében ez a tudományterületi átlag legfeljebb 60, a c/p
index esetében legfeljebb 50 %-át jelenti. Összességében a négy
tudományterületen az egyetemi tanárok 20-25%-a került ebbe a körbe,
ami kicsit magas aránynak látszik. Nyilvánvalóan itt nem egyes
oktatók egyéni teljesítményének a megítélése a kérdés, ráadásul az
átlag önmagában ezekben az esetekben nem mond túl sokat. Arra
viszont rámutat, hogy tudománymetriai szempontból a mérhető
teljesítmények között nagy a szórás, és ez különösen a c/p indexnél
elgondolkodtató. Egy, az átlag felét vagy annál kisebb értéket adó
c/p index ugyanis vagy azt jelenti, hogy nagyon alacsony az
idézettség, vagy azt, hogy nagyon magas a publikációk száma.
Némileg provokatív eredményeket mutat az egyes
intézmények professzorainak összesített publikációs teljesítménye és
idézettsége. Mivel nagyon különbözőek a létszámok, az összegszerű
adatok nem használhatóak, ezért helyettük az egy főre eső átlagok
adták az értékelés alapját. A publikációkhoz köthető mérőszámok
mellett szerepel a védett doktoranduszok egy főre eső átlaga is.
Utóbbi nem az adott intézményben fokozatot szerzett, hanem az egyes
professzoroknál a doktori adatbázisban feltüntetett összes
doktoranduszra vonatkozik. Ez magyarázza, hogy olyan intézményeknél
is viszonylag magas a védettek átlaga, ahol egyébként csak kevés
védés történt. (6. táblázat)
Az összehasonlításból ezúttal kimaradt a Közép-Európai
Egyetem és a Pannon Egyetem, mivel e két intézményben az átlagnál
jóval nagyobb arányban oktatnak külföldi professzorok, akik a dolog
természetéből fakadóan külföldi témavezetéseket is feltüntetnek.
A különféle átlagok alapján felállított rangsor
rávilágít néhány ellentmondásra
(7. táblázat), a sorrend
ugyanis nem tükrözi az előzetes várakozásokat. Az okok viszonylag
könnyen kideríthetők. Az első két helyen olyan karok végeztek,
amelyeknek a professzori kara nem túl nagy létszámú, és két-három
kiemelkedő teljesítménnyel rendelkező egyetemi tanár az egész kart
„megdobja”. Végigtekintve az adatokon az is látszik, hogy a
publikációk száma, az idézettség, illetve a védett doktoranduszok
száma szerinti sorrend jelentősen eltér egymástól.
„Átlagprofesszorok” és „átlagegyetemek” természetesen nincsenek, de
ezeknek az adatoknak a széttartó jellege azt jelzi, hogy a
rendszerben valami nincs rendben.
A fentiek alapján összességében a következő
problémák látszanak a bölcsészettudományi területen oktató
professzori karnál:
• viszonylag magas az átlag életkor
(összességében 60,0 év; filozófia 57,4; irodalomtudomány 61,1;
nyelvészet 60,1; történettudomány 60,4), egyes területeken, illetve
egyes intézményekben komoly gondot okozhat a néhány éven belül
emeritáló professzorok pótlása;
• vélhetően részben anyagi okokra vezethető
vissza, hogy egyes intézményekben a professzorok száma nemigen mutat
összefüggést sem a szakok, sem a hallgatók számával. Ugyanakkor
nemcsak minőségi, hanem egyes helyeken fenntarthatósági kérdést is
felvet az egyetemi tanárok nagyon alacsony száma, illetve magas
átlag életkora;
• az egyetemi tanárok közel egy negyede nem vagy
alig vesz részt a doktori képzésben, közel harmaduk pedig sem
kutatásvezetőként, sem résztvevőként nem szerepel az OTKA által
finanszírozott projektek 2005 óta vezetett adatbázisában;
• van, ahol kiugróan magas az MTA doktori címmel
nem rendelkező bölcsész professzorok száma, és az utóbbi tíz évben
jelentősen nőtt azok száma, akik a címet a kinevezést követően sem
szerezték meg;
- még mindig vannak olyan professzorok, akiknek
az adatai hiányosak az MTMT-ben, vagyis a publikációk mellett
hiányosan vagy egyáltalán nincs feltüntetve az idézettség. A
nyugdíjhoz közeledő egyetemi tanároknál ez valamelyest még
magyarázható, a 65 év alattiaknál azonban teljességgel érthetetlen.
Az is elgondolkodtató, mennyire indokolt, hogy egy-egy
tudományterület professzorainak a publikációs mutatói a most
tapasztalható mértékű szórást mutatnak.
Mindebből milyen következtetéseket lehet levonni?
Ha a bölcsészettudomány és annak egyetemi központjai meg akarják
védeni megmaradt pozícióikat, akkor bizonyos mértékig a mérhető
mutatók terén is versenyben kell maradniuk a természettudományokkal.
Ez nem jelentheti persze azt, hogy mindent a citációs index és az
impakt faktor közötti térben kellene eldönteni. Azt viszont igen,
hogy lényegesen átláthatóbbá és egységesebbé kellene tenni az
egyetemi oktatói életpálya egyes mérőpontjain az elvárást. Elég
összehasonlítani az egyetemek habilitációs szabályzatait, hogy
lássuk, ez ma mennyire nem így van. Pedig a hatályos törvényi
előírás szerint az egyetemi tanári kinevezés előfeltétele a
habilitáció, amit Magyarországon – legalábbis elvben – mindenhol
egyenértékűnek tekintenek. Az egyik lehetséges és kívánatos megoldás
tehát mindenképpen a habilitáció – és vele együtt a PhD – értékének
a visszaállítása, a fokozat- és címszerzéseknél a tudományon,
oktatáson kívüli szempontok befolyásának minimalizálása. A
diszkrepancia annál is szembeszökőbb, mivel a habilitációs
előadásoknak az Országos Doktori Tanács honlapján 2007 óta közzétett
meghívóiban rendre ott találjuk az utalást arra, hogy „a tudományos
habitust az MTA doktori cím alapján a bizottság megfelelőnek
ítélte”. Emellett a bölcsész területeken talán lehetne jobban
támaszkodni magára az MTA doktora címre és annak viselőire is,
hiszen a benyújtott értekezések komoly tudományos teljesítmények,
amelyek a dolog jellegéből fakadóan friss kutatásokon alapulnak,
vagyis a címszerzés előfeltétele a tudományos kutatás folyamatossága
is. Lényegesen jobban kellene továbbá figyelni a professzori kar
utánpótlására. Nem tűnik túl egészségesnek, ha bizonyos időközönként
egyszerre nagyszámú emeritáló professzort kell pótolni, s emiatt a
következő évtizedekben gyakorlatilag „befagy” a rendszer.
Másfelől, a kinevezett egyetemi tanároknak
tudatában kell lenniük az utánpótlás nevelésében viselt
felelősségüknek. A doktori iskolákban való aktív részvétel mellett
erre a másik lehetőséget a pályázatoknak kell jelenteni. Egy olyan
időszakban, amikor a fiatal kutatóknak nagyon kevés esélyük van
álláshoz jutni, a pályázati források felelős felhasználása jelenthet
némi reményt, hogy a tehetségesek ne fordítsanak hátat a tudománynak
vagy az országnak. Végül, de nem utolsó sorban el kell döntenie
fenntartónak, akkreditációs bizottságnak, intézményvezetőnek
egyaránt, hogy egy adott kar egyetemi képzést kíván-e, illetve
képes-e nyújtani, vagy sem. Az egyetemi szint egyik ismérve – ma
éppúgy, mint a középkorban – a megfelelő létszámú és súlyú
professzori kar. Az egyetemi karokon, a bölcsészektől az orvosokig,
az oktatók legalább 11-12 %-a egyetemi tanár. Az a kar, amelyik
ettől jelentősen elmarad, csak erős fenntartásokkal tekinthető
egyetemi karnak. A rendszer mértéken felüli egyenetlenségei, akár a
tudományos, akár az oktatói teljesítmények oldaláról nézve az egész
rendszer működését veszélyeztetik.
Kulcsszavak: bölcsészettudomány, egyetemi tanárok, tudományos
teljesítmény értékelése, tudománymetria, bölcsész tudományok
helyzete az egyetemeken
Kulcsszavak: bölcsészettudomány, egyetemi tanárok, tudományos
teljesítmény értékelése, tudománymetria, bölcsésztudományok helyzete
IRODALOM
Az MTA tudományos teljesítményének
szerkezeti és minőségi jellemzői 2014. A Web of Science és az MTMT
alapján. MTA KIK, 2015 •
WEBCÍM
Bencze Gyula (2014): Hogyan lovagoljunk
a tudományos teljesítményen? Magyar Tudomány. 175, 11, 1350–1353. •
WEBCÍM
Berács József – Zsótér Boglárka (2013):
Doktori iskolák összehasonlító értékelése törzstagjaik tudományos
tevékenysége alapján, Magyar Tudomány. 174, 2, 176–189.
(gazdaságtudomány) •
WEBCÍM
Braun Tibor (2010): Új mutatószámok
tudományos folyóiratok értékelésére – valóban indokolt-e az
impaktfaktor egyeduralma? Magyar Tudomány. 171, 2, 215–220. •
WEBCÍM
Csaba László – Szentes T. – Zalai E.
(2014): Tudományos-e a tudománymérés? Megjegyzések a tudománymetria,
az impaktfaktor és MTMT használatához. Magyar Tudomány. 175, 4,
442–466. •
WEBCÍM
Glänzel, Wolfgang (2009): A
tudománymetria hét mítosza – költészet és valóság. Magyar Tudomány.
170, 8, 954–964. •
WEBCÍM
Magyar Tudomány. 2015/2 A tudásalapú
társadalom és a különböző tudományterületek szerepe. Szerkesztők:
Simai Mihály és Hunyady György. •
WEBCÍM
Mosoniné Fried Judit – Horváth Dániel
(2012): Tudományos fokozattal rendelkezők életpálya-vizsgálata.
Fókuszban a mobilitás, Magyar Tudomány. 173, 8, 958–968 •
WEBCÍM
Szegedy-Maszák Mihály (2015): Folyóirat
vagy könyv: mérlegen a tudományos teljesítmény. Magyar Tudomány.
176, 4, 404–9. •
WEBCÍM
Vincze Imre (2014): Tigrislovaglás.
Magyar Tudomány. 175, 11, 1345–1349. •
WEBCÍM
Vinkler Péter (2015): Tudománymetriai
értékelés a leghatásosabb közlemények mutatószámaival. Magyar
Tudomány. 176, 11, 1355–1364. •
WEBCÍM
Zolnai László – Papp Z. – Adománné
Zolnai D. (2012): Frakcionált desztilláció. Frakcionális
tudománymetriai mutatók intézményi szintű alkalmazása? Magyar
Tudomány. 173, 12, 1478–1487. (fizika) •
WEBCÍM
Zsoldos Attila (2015): A tudományos
könyv és a tudományos teljesítmény mérése. Magyar Tudomány. 176, 4,
410–415. •
WEBCÍM
|
|
